Ottó ütött, talált ötöt

Iskolás lettem, első osztályos. Végre megtanulok, írni, olvasni. Számolni már tudok százig és az egyszeregyet is fújom kívülről, mert annyit hallottam Andristól, amikor magolta. Kapott is miattam a Papitól egy pofont, amikor nem tudta megmondani, hogy ötször öt az mennyi, s helyette én kiabáltam be, hogy „hussonöt”. Azért így, mert közben szopiztam. Na, mars a szobádba, fiam! Még az óvodás húgod is jobban tudja nálad. Hát nem szégyelled magad? Repült a füzet a szobán át, s Andris fején csattant.

A kémia unalmas tantárgy, mert nem a kémekről szól

Ismerem az „A” betűt, a kicsit és a nagyot is. A könyvekben nagyon sok van belőlük. Az „F”-et, és a „J”-t is le tudom már írni. Ezzel a két betűvel kezdődik a nevem, meg az apukámé is. Valamilyen grammnak hívják, ami nekünk azonos. Megvettük a csíkos és a kockás füzeteket az Ápiszban, meg az indigókék csomagolópapírt. Egész vasárnap mindenki azon dolgozott, hogy becsomagoljuk a füzeteimet meg a könyveimet. A vignyettákat én nyalhattam fel.

Andris mindegyikre ráírta a nevemet, s hogy 1/c osztályos tanuló. Mert van ám a, b, és d, osztály is. Andris már hatodikos, felsős. Irigy vagyok, mert ő már kémiát is tanulhat. Én is szívesen tanulnék a kémekről, az nagyon izgalmas lehet. Nagymami azt mondja, hogy a kémia az egy unalmas tantárgy, mert nem a kémekről szól, hanem a vegyületekről és sok képletet és vegyjelet kell megtanulni. De akadnak mondókák, amik megkönnyítik a tanulást, mert fülbemászóak. „Minden vízbe mártott test, a súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított víz súlya!”

A felnőttek néha olyan furcsák

De ez nem kémia, hanem fizika, javítja ki Andris. Nagymaminak mindegy, azt mondja: zsidó-zsidó. Ez meg, hogy jön most ide? Nem értem. A felnőttek néha olyan furcsák. A tanító nénim is, aki szőke és olyan öreg, mint a Nagymami, rózsaszínűre festi a száját minden óra elején és végén. Sárga moherpulóverben, sötétkék rakott szoknyában és fehér körömcipőben jár tanítani, soha nincs rajta köpeny, pedig nekünk kötelező a kötény itt is, mint az oviban. Türkizkék gyöngysor lóg a nyakában, nagy, tojás alakú klipsz a fülében. A szája felett, az orra alatt kis barna pattanásféle van. Nagymami szerint biztos anyajegy. Mária néninek hívják. Erős virágillata van. Ha belép a terembe, azonnal megcsapja az orromat. Miközben a padsorok között sétál, egy tubusból krémet nyom a kézfejére, s azt masszírozza a bőrébe, panaszkodik, hogy a kréta kiszárítja.

A hetesek dolga, hogy vizes szivaccsal minden reggel letöröljék a táblát. Már én is voltam hetes, mert a névsor elején vagyok. Jelenteni kell az osztály létszámát, s hogy ki hiányzik aznap. Mi huszonnégyen vagyunk, és ebből tizennégyen bankosok, akikkel óvodába is együtt jártam. Mind lányok. A fiúk külön osztályba járnak. Barnaimivel csak a szünetben, a folyosón találkozhatom, de ő mostanában úgy tesz, mintha nem ismerne. Nem szeretem az iskola szűk folyosóit, mert nincs hely a szaladgálásra, és a mosdókból kiáradó pisiszag beivódik a ruhánkba.

A kis nyafka

Egy hónapja leszakadt az osztályunk mennyezete, s most átköltöztettek bennünket egy közeli gimnáziumba, ahol olyan nagy, magas padok vannak, hogy a székről nem ér le a lábam, s nyújtózkodnom kell, hogy lapozni tudjam a könyvemet. Írás közben az állammal szorítom le a füzetemet. Néha összenyálazom, s akkor elkenődnek a betűk és a számok. Mivel magasabb vagyok az átlagnál, Mária néni az utolsó padba ültetett. A kicsik ülnek elől, na meg a kedvencei, a kis Tamara, akinek az anyukája orosz, meg a Tűzsuzsi.

Tamarának mindent lehet, néha a kishúgát, Szvetlánát is behozza az anyukája és itt hagyja, ha dolga van. Szvetike a dobogón ülhet Mária néni asztalánál, ott rajzol, és babázik. Amíg mi az írással bíbelődünk, s próbáljuk két sor közé beszorítani az engedetlen betűket kisebb-nagyobb sikerrel, addig Mária néni Szvetikét eteti, itatja, de annak a kis nyafkának semmi sem kell, semmi nem ízlik, hangosan bömböl. Mária néni az ölében ringatja, próbálja elaltatni, van, hogy még énekelget is neki. Ha végre elalszik, akkor suttognunk kell, hogy fel ne ébredjen.

Nagy a terem, a tábla túl messze van tőlem. Ha Mária néni suttog, akkor mi itt hátul semmit nem hallunk. Az olvasás órát szeretem a legjobban, mert akkor nézegethetem az olvasó könyvemben a sok szép, színes rajzot. Amelyik meg nem színes, azt kiszínezhetem, amíg a többiek hangosan olvasnak. Én már kívülről tudom az eddigi olvasmányokat. „Lola áll, Lola ül. Ottó ütött, talált ötöt.” Nekem olvasnom sem kell a szöveget, annyit hallottam már.

Egyáltalán nem vicces

Van egy Ludovikánk is, aki a vállamig sem ér. Arról híres, hogy az egyik órán lenyelte a radírját. Nem elefántos radír volt, hanem téglaszínű. Mária néni próbálta hánytatni, de hiába. Ludovika nemcsak a radírt nyelte le, hanem a lakáskulcsát is. Azonnal levitték volna az orvosiba, de Ludovika nem akart menni, belekapaszkodott a padba, a fogasba, és ordított, miközben Mária néni a hajánál fogva vonszolta maga után. Az osztály nevetett, pedig egyáltalában nem volt vicces, ahogy az sem, amikor Kömlőeditke fejét ütögette a falhoz, mert feleselt vele.

Nem szeretem Mária nénit, meg is mondtam Nagymaminak. Azt mondta, hogy na, csak próbáljon hozzád nyúlni egy ujjal, én úgy megtépem azt a libát, hogy egy szál haja sem marad. Ez nagyon tetszett. Le is rajzoltuk Nagymamival kopasznak. Az orra alatti szemölcsöt úgy, hogy hosszú szőrszálak lógtak ki belőle. Nagymamit az is felháborította, amikor elmeséltem, hogy óra alatt fonalat gombolyíttat velünk, mert nagyon szeret kötni. Egy délelőtt több motringot is feltekertet a kedvenceivel, akik addig felmentést kapnak a tanulás alól. Na, szép! És ez egy tanító néni! Igaz, nekem csak négy elemim van, de különbül bánnék veletek, az biztos!

Az intőkönyv

Hamarosan itt a téli szünet. Már alig várom! Mária néni ma úgy döntött, hogy végigolvassuk a könyvből mindazt, amit eddig tanultunk. Nagyon figyeljetek, mert mindenkire sor kerülhet. Amikor elhangzott a nevem, s Mária néni festett körmű ujja rábökött a könyvemben egy sorra, bizony megzavarodtam, s elakadt a szavam. Hiába mondtam az ezerszer hallott mondatok bármelyikét, Mária néni csak ingatta a fejét. Milyen betű ez? És ez? Nem. Olvasd össze! Próbáltam, de nem ment. De hiszen, te még a betűket sem ismered! Na, hozd csak ki az ellenőrző könyvedet!

„ Értesítem a kedves szülőket, hogy a mai olvasási órán Jutka lányukról kiderült, hogy a betűket nem ismeri, se szótagolva, se folyamatosan olvasni nem tud.”

Kézről-kézre jár az intőkönyvem a családi asztal körül. Papi többször is elismétli hangosan. Nagypapi szomorúan csóválja a fejét, Mami magára erőltetett nyugalommal próbálja féken tartani egyre idegesebb és hangosabb apám kitörni kész indulatait. Nagymami kétségbeesetten tördeli a kezét, s csak azt hajtogatja, jaj, istenem, jaj, istenem! Andris úgy néz rám, mint egy marslakóra. Ember az ilyen, aki még olvasni sem tud?

Kinek a szégyene?

Mit csinálsz te ott az iskolában kislányom? Kérdezi Papi. Nem tanulni küldtünk oda? Hol jár az eszed, ha van egyáltalán? Megkukultál? Most miért nem jártatod a szád? Beírassunk inkább a csarnok mellé a kofaiskolába? Andris felnyerít, mint egy kiscsikó, de elég ránéznie Papinak, hogy elnémuljon. Ilyen intőt kapni! Szégyen! Nem az ő szégyene fiam, hanem a tanító nénié. Vagy nem az ő dolga lenne megtanítani? Már csak az kell, hogy Anya megmagyarázza a bizonyítványát! Nem érti? A gyerek nem tud olvasni! Nem ismeri a betűket! Na és? Attól még nem dől össze a világ! De igen Anya, összedől. Ha nem ismeri, majd megtanulja, előbb vagy utóbb. Nem mindenki születik lángésznek! Ha a betűket sem képes megtanulni, akkor mi lesz később? Meg fogsz bukni. Ismételheted az osztályt. Nem igaz! Ismerem a betűket! Igen? Akkor mutasd meg! Olvass! Orrom elé csapja a könyvet. Cigarettától sárga ujja rábök egy sorra.

Na, innen olvasd, kislányom! Halljuk! Szemem előtt összemosódnak a betűk. Fejemben rajzanak a százszor hallott mondatok. „Ottó ütött, talált ötöt. Lola áll, Lola ül” – motyogom, majd elsírom magamat. Nem tehetek róla, hogy buta vagyok, mondta Papi, de szorgalommal még vihetem valamire az életben. Így most, minden délután Andris gyötör az olvasással. Ha valamit nem jól mondok, a fejemre koppint egyet. Lábam az asztal lába, legyökeredzett. Hátam ívben görbül a pad támlájától a tintafoltos íróasztal fölé, ahol kiterítve fekszik az olvasókönyvem. Ez milyen betű? És ez? Na és ez? Olvasd össze! Ottó! Úgy van! Tovább! Ütött! Ütök én mindjárt, ha nem figyelsz!

Tudok már olvasni, nem lettem bukott szamár, és nem írattak át a kofaiskolába.

Részlet Felvidéki Judit: Egyszer volt, hol nem lesz című könyvéből

Még egy kis Felvidékit?

Századpördítő óriáskerék (sorozat)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük