A nyolcvanas években, amikor a romániai újságok címlapján már csak egyetlen vezér útmutatásait lehetett olvasni, már csak a Ceausescu házapár portréi jelentek meg, amikor a magyar helységneveket nem írták le csak románul, a magyar-román határon kemény retorzióval büntettek minden becsempészett magyar nyelvű könyvet, magánházaknál nem lehetett külföldi, különösen magyar állampolgárokat vendégül látni- akkor váltak rendszeressé a bálványosi találkozók – kezdte közösségi oldala bejegyzését Parászka Boróka dél-erdélyi származású újságíróval, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztő-műsorvezetője.
A nyolcvanas években, amikor a romániai újságok címlapján már csak egyetlen vezér útmutatásait lehetett olvasni, már csak a Ceausescu házaspár portréi jelentek meg, amikor a magyar helységneveket nem írták le csak románul, a magyar-román határon kemény retorzióval büntettek minden becsempészett magyar nyelvű könyvet, magánházaknál nem lehetett külföldi, különösen magyar állampolgárokat vendégül látni- akkor váltak rendszeressé a bálványosi találkozók– kezdte közösségi oldala bejegyzését Parászka Boróka dél-erdélyi származású újságíróval, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztő-műsorvezetője.
„Bátor ellenzékiek mentek fel a Szent-Anna tóhoz beszélgetni, találkozni, együtt lenni
Magyarországról jobbára a demokratikus ellenzék tagjai érkeztek. Nem mintha a szekuritáte ne eredt volna a nyomukba, megfigyelték őket, vegzálták őket ott is. Aztán a rendszerváltás után nőtt a nyári találkozók közönsége, a határok elvileg megnyíltak, a politikai rendszerek elvileg demokratizálódtak. A bálványosi találkozókat a növekvő számú közönség miatt is Tusnádfürdőre helyezték át – innen (is) ered az összevont Bálványos-Tusnád: Tusványos név.
És hova jutottunk röpke harminc év alatt?
A magyar nyelvű sajtó címlapjain ugyanaz az egy fószer látható és ugyanúgy szórja az útmutatásait. A tusványosi közönség lelkesen csápol neki. Az egykori bálványosi ellenállók már mind meghaltak, kiöregedtek, emlékét sem őrzi senki azoknak, akik az egyszólamú, nacionalista, kirekesztő, antidemokratikus rezsimmel szembe fordultak.
Nagy utat tettünk meg: a felszabadulás vágya odalett, a szembefordulás képessége sehol nincs
Három évtizede még az volt az illúzió, hogy Erdély az ellenállás földje, hogy itt még a legkeményebb diktatúra is megbicsaklik.
Most három évtizeddel később látjuk, itt a legmélyebb a mocsár, saját autonóm, szellemi hagyományainkat tagadjuk meg, fordulunk el azoktól.
Erdélyi barátaimtól sok sok viccet hallottam ezen a héten, ki hova menekül, hogy ne kelljen most Tusnádon lennie. Kacagságos, valóban az igyekezetünk.
De a szomorú valóság, hogy önként száműzzük magunkat utolsó, védettnek hitt menedékeinkből
Román nacionalisták vágják gyakran a fejünkhöz, hogy hazátlanok vagyunk. Hát szellemi, és politikai értelemben valóban. És a hazánkat, Erdélyt, mi adtuk, adjuk át. Ki érdekből, ki önámításból, ki vakságból, ki elvtelenségből, ki tehetetlenségből. Ki meg azzal a reménnyel, hogy egyszer majd ez is elmúlik, ahogy elmúlt a Ceausescu rendszer is.
A rossz hír az, hogy az a rezsim sem múlt el.
És ahogy az idő telik, egyre kíméletlenebb a felismerés: a diktatúrát mi magunk erősítettük, tartottuk fel akkor is. És erősítjük, tartjuk fenn most is.
