Próza a zenergia és a zélelmiszerárstop dallamához

Az Orbán-kormány alighanem sikerrel pályázhatna a Guiness Rekordok Könyvébe a melegvíz sokadszorra való feltalálásával. Ez a gondolatom a most hétvégi kormányzati bejelentés kapcsán jött elő, vagyis hogy a piacgazdaság mániákusai által eltörölni kívánt néhány árstopot Orbánék most dacosan meghosszabbítanak.

A kapitalizmus említett szerelmesei évtizedek óta azt hazudják,

hogy a piaci mechanizmusok boldoggá teszik az emberiséget.

A kereslet-kínálat törvényei a mesékben bizonyosan léteznek, a gyakorlatban azonban még mutatóba is alig látunk belőlük valamit.

Például az energia területén keresve sem találunk olyan gazdaságtörténeti pillanatot, amikor az árakat a mesebeli piac döntötte volna el. Tán-tán az USA-ban érhetünk tetten piacira emlékeztető jelenségeket, de ezeket is inkább befolyásolják az amerikai kormány nemzetközi műveletei (jellemzően háborúi), mint a tisztán gazdasági “törvényszerűségek”.

Nyersebben szólva, a piac fogalmát leginkább arra használják a különböző üzleti kartellek, maffiák (értsd: kapitalisták) és az általuk szénné korrumpált kormányok, hogy időnként rákenhessék a bűnös rablásaikat.

Részletes kifejtés helyett inkább hadd tegyek fel néhány költői kérdést a talán leginkább tanulságos “olajpiac” vonatkozásában:

  • Mitől piac az, amikor a legnagyobb olajtermelő országok egy népes csoportja (OPEC) időnként összeül, és kiokoskodják az aktuális időszak árait, illetve termelési mennyiségeit? A tankönyvek szerint ugyanis ezt kartellnek hívják, amit elvileg még a kapitalizmus mesebeli törvényei is a lehető legszigorúbb tiltanak, konkrétan a súlyosan piacromboló hatása miatt.
  • Mitől világpiac az, amikor a földkerekség legnagyobb ismert kőolajkészletének birtokosát, Venezuelát egy jó ideje egyszerűen tokkal-vonóval kiszankciózták a “piacokról”, amúgy hivatkozottan politikai megfontolásokból? Gondolom, a venezuelai olaj kiszorítása a fent említett kartellnek sincs ellenére.

A saját, hazai portánkon sepregetve

mitől hihető a kormány azon állítása, hogy a “piaci” üzemanyagárak a háborús infláció, illetve a szankciók miatt magasak, miközben az orosz olajra vonatkozó szankciók még életbe sem léptek, s amikor ezek a jövő évtől mégis megtörténnek, azok konkrétan pont a magyar vásárlásokat nem érintik? Még konkrétabban most az a hír járja, hogy az oroszok durván 40 százalékos “piaci” kedvezményt adnak a kínai és indiai vásárlóknak, ami – ugye – a legkevésbe sem árfelhajtó tényező az ún. “világpiacokon”.

Érdekességként megjegyzem, hogy a magyarországi üzemanyagárak alakulás is roppant tanulságos. Csak az elmúlt két évben nagyságrendileg 300 és 800 forint között ugráltak literenként, ezen felül pedig a dollárban számolt világpiaci olajár 2013-2014 környékén jellemzően magasabb volt, mint ma.

Márpedig olajból (és persze gázból) annyi van a bolygónkon, mint égen a csillag,

kismillió kitermelési technológiának vagyunk a birtokában, képesek vagyunk ezek sokféle szállítására is, aztán mindig közbejön valami, többnyire az államok ilyen-olyan “turpisságai”, amiknek következtében a képünkbe vágják, hogy

“Hja, hát a piac!”

Természetesen más kérdés, hogy józan ésszel se olajat, se gázt nem kéne használnunk, kiváltképp a Föld felfőzésére nem, de ezt most ne firtassuk! Azt viszont igenis firtassuk, vajon az üzemanyagok árának 480 forintban való ismételt rögzítése mit is jelent pontosan, még ha csak a szűkebb értelmében vett lakossági fogyasztás szintjén! Alapvetően azt, hogy még így is jóval többet fizetünk érte, mint a “piac” szerint kellene, amit keményen bizonyít a MOL gigantikus nyeresége is. Azt természetesen elismerem, hogy a nagy olajcégek és kartellek ennél többet kérnének érte, de majd ők is fel fogják ismerni, hogy minden határon túlmegy a kapzsiságuk.

Az EU legalább napjainkban elért bizonyos felismerések szakaszába,

ugyanis az indulatok elszabadulását kockáztatja azzal, ha az eddigi torz árképleteit nem váltja fel valamilyen más metódusokkal, amiknek persze továbbra se lesz semmi közük a piac tankönyvi logikájához.

A hétköznapok európai polgára ugyanis most ismerkedik meg azzal a máig tartó rablóhadjárattal, miszerint például az áram árát az EU-ban a legkevésbé sem a piac, hanem a leggyengébben működő erőművi szereplők pocsékolásai határozzák meg. Meg a földgáz amúgy iszonyatosan mesterséges ára. Ja, és mindennek a tetejébe a nemzeti árszabályozó hatóságok.

Nos, ezen a soron kell értelmezzük, amit a magyar kormány csinál

Rájött, hogy az árakat végül is ő mondja meg, s propagandisztikus igényei szerint meg is mondja. Azt ugye nem mondhatja, hogy a tömegközlekedés, a gyógyszerek, a gyermekélelmezés, az óvodai szolgáltatások és még pár dolog hatósági árszabályozását ő találta volna fel, mert ezek Kádár óta ebben a körben voltak és vannak. Legfeljebb azokon a területeken vitézkedhet, amelyeket egy időben a piacnak adott át, tehát az üzemanyag, vagy egyes alapvető élelmiszerek vonatkozásában.

Ahány termék, vagy szolgáltatás jut ismét ebbe a hatósági körbe, azt mind a melegvíz újabb és újabb feltalálásának tekinthetjük.

Ha megírná véleményét, vagy megvitatna ezt-azt másokkal, esetleg kérdése lenne a cikkel kapcsolatban, Facebook oldalunkon megteheti!

Friss!