Psotás fények és árnyak

Halottak napja… Az emlékezés fölidézi bennünk eltávozott szüleinket, szeretteinket, a múltat, azokat az esztendőket, amelyeket együtt töltöttünk. És hiányukat, amit nap mint nap érzünk, egészen addig, amíg – reményeink szerint – ismét találkozunk. De közvetlen hozzátartozóink mellett, eszünkbe jutnak kedvenc íróink, költőink, színészeink, akik már nincsenek közöttünk. Psota Irén is közéjük tartozik. 2016 februárjában hunyt el, 86 évesen. Az alábbi interjú kilenc esztendeje készült és hátborzongatóan a mai napra való…

Ha nevet, kigyúlnak a fények

Nincs nagy kedve interjúzni. Épp délutáni szunyókálásából vertem föl és hűséges társa, Zsuzsi, az egyébként hímnemű yorkshire terrier is beteg. És a nem kevésbé hűséges gazdi, Psota Irén folyton mellette van, őrzi, vigyáz rá.  – Hívjál föl a jövő héten, akkor majd talán! Aztán mégis meggondolja magát.

– Gyere most, szombaton, fél hétre, jó? De várjunk csak, mégsem jó, vacsoravendégem lesz. Láááány..! – teszi hozzá szinte provokatívan. És nevet. Úgy, ahogy csak ő tud. Utánozhatatlanul. Psotásan. S ha nevet, kigyúlnak a fények. Amikor hallgatom, úgy érzem, a világ azért még mindig a helyén van.  – Na, nem baj, azért gyere csak, majd kapsz egy kis rakott krumplit.

Mikor a kutyaugatást követve, a félig nyitott lakásajtó felé lépdelek, a művésznő régi barátnője nyit ajtót, kedvesen fogad. Míg a cipőmet és kabátomat leveszem és az érkezésemre megjelenő Zsuzsit simogatom, hallom bentről Psota Irén hangját, amint mondja, már megbánta, hogy igent mondott nekem. Nem, nem akar interjút adni, mert nem érzi jól magát. De a díjátadóra szeretne jobban lenni. Igen, Psota Irént, aki minden létező művészeti díjat a magáénak tudhat, jelölték idén Prima Primissimára.

– Valami bujkál bennem, érzem – ismétli meg újra. Kis időre azért feltarthatom, de sietnem kell.

 – Zsuzsi jobban van?

– Jobban..? Hogy lenne jobban??? – mordul rám. – Megy el. Már megy el.

– Bocsánat, nem tudtam, hogy… csak annyit tudtam, beteg, de azt nem, mi baja.

– Rákos – zárja le a témát. Arca elkomorodik, majd erőt vesz magán és így folytatja. – De beszéljünk inkább a díjról. Ez a legszebb dolog! – Falakba ütköztem, de az én hibám. Hallgatom. – Úgy érzem, fejet kell hajtanom ez előtt az ember előtt, akit úgy hívnak, Demján Sándor (ő alapította a díjat –  a szerk.). Ha megkapom a Prima Primissimát, akkor három dologra akarom elkölteni a vele járó pénzt. Az éhező gyerekeknek szeretnék belőle adni, visszagondolva az én gyerekkoromra. A kutyáknak is szeretnék juttatni belőle, hisz annyi örömet adtak nekem az életemben. És harmadszor – mert a hármas szám nagyon fontos dolog az életemben; három férj, három kutya, három könyv – a Cserny Alapítványnak szeretnék adni, mobil inkubátorokra. Aztán már azon gondolkozik, melyik ruháját vegye föl a december 4-i ünnepélyes díjátadóra. És persze üzen a közönségnek is, hamisítatlan stílusban: – Úgyhogy szavazzanak rám!

Magányos ember hajléka

Körbenézek az, otthonos kis lakásban, ami mint valami meghitt fészek, ami – mint ahogy ő fogalmazott – anyaméhként, biztonságban zárja magába lakóját. Aki ide vonul vissza a külvilág elől. Aki egész életét a reflektorfényben töltötte, aki mindig ragyogott, mint a nap, akinek robbanásszerű energiáit a mai napig csodálják a legfiatalabbak is. Aki mindig ide vonult vissza, amikor valami fájt. Amikor úgy érezte, fel kell töltődnie. Magányos ember hajléka ez, aki maga választotta társául a magányt. Ám ezt az arcát mindig megtartotta magának, s a világ az örökké vidám, energiától duzzadó Psotát látta. Én is azt látom, de közben elgondolkodom, vajon a már legendává vált psotaságnak mekkora magány lehetett az ára. Erről talán csak Zsuzsi tudna nekem mesélni, aki szintén folyamatosan igényli gazdáját, hol fel kell rakni a gazdi lábához, a fotelba, hol leröppen onnan.

– Akit szeretek, azt etetem. És ha nincs, akit etessek, magamat etetem – visszhangzik bennem a sokak által ismert mottója. – Azért van a kis lakásom, itt csönd van, meleg van, és itt töltődöm, ha lemerül az akkumulátorom. Mikor Zsuzsival sétálunk, s mikor egy kutya nem áll meg mellette, elmegy, mindig mondom neki, Zsuzsi, nem baj, el kell engedni, hadd menjen!
Domján Edit öngyilkossága előtti napok jutnak az eszébe. – Itt ültem és láttam a hátán, hogy el akar menni.

– Akiket szerettünk és elmentek, azok velünk maradnak?

– Azok vannak bennünk, akiktől kaptunk. Anyánk, a szeretteink. Szépen kell elmenni, ez a legfontosabb.

– Nem fél a haláltól?

– Nem. Ez olyan, mint a kártyajáték. Benne van a pakliban.

A folytatásban: Psota és a halál