Connect with us

Kultúra

Psotás fények és árnyak

Megosztás

Psota Irén nevet. Úgy, ahogy csak ő tud. Utánozhatatlanul. Psotásan. És kigyúlnak a fények. Amikor hallgatom, úgy érzem, a világ azért még mindig a helyén van.

psota
2 of 2Next
Use your ← → (arrow) keys to browse
Megosztás

Kevesen mernek beszélni a halálról.

Ő harmadik könyvének címébe is belerakta. „Csak a halálom előtt olvasható el, de siess!” – ez volt a címe. Psota Irén második férjének róla szóló írásai és levelezésük van benne. Mint mondja, Mojó volt élete legnagyobb szerelme. A boldogság egy évig és három hónapig tartott. Ez volt Psota Irén életének legboldogabb szakasza. Gyönyörű, hogy egy ilyen könyvet adott ki, ami arról szól, mennyire lehet szeretni. Ahol – mint korábban nyilatkozta – úgy szerették őt, mint valami királynőt. Volt férje a világot akarta a lábai elé tenni. Egy királynő, akinek – saját bevallása szerint – ez a könyv a koronája. Az embernek óhatatlanul eszébe jut, hogy vajon miért nem a pályája sikereiből kovácsolt trónra ül, hanem arra, amit egy olyan ember állított neki, akinek a legnagyobb magánéleti boldogságot köszönhette. Gyönyörű önarckép egy olyan művész életéből, aki nem csupán a színpadon volt bátor, hanem a magánéletében is. Óhatatlanul Thornton Wilder Szent Lajos király hídja című regénye jut az eszembe. Mint kiderül, ez Psota Irén egyik kedvenc könyve.

Dívák az égből: Kiss Manyi, Mezey Mária, Psota Irán

– Amikor már fönn állsz a létrán és lenézel, akkor vagy a legjobb állapotban. Kell egy bizonyos távolság mindentől az életedben. A szakításba belehaltam egy kicsit. Mind a három könyvembe belehaltam egy kicsit. Egyik volt szerelmem kérdezte: „Muszáj volt kiadni ezt a könyvet?” A rögzítőmre mondta, épp nem voltam itthon. Visszahívtam és mondtam neki, olvassa el a könyvet és nézze: a végén a volt férjem megátkoz engem. És így folytattam: „Nem vetted észre, hogy te voltál a küszöb, amiről be tudtam lépni a csodába, ami a második férjem volt?” Egész életemben boldog voltam. – egy pillanatig elgondolkozik – Igen. Talán.

Közben megcsörren a telefon, bekapcsol az üzenetrögzítő, egy férfihang az iránt érdeklődik, jól van-e és jól van-e Zsuzsi, erre odarohan a telefonhoz, felkapja, „Ki vagy?” De az illető már letette. Balra nézek, ahol a nagy ablak nyílik és lélegzetelállító panoráma fogad. Budapest szinte minden csodája ott hever a lábai alatt, a Parlamenttől a Várig.

– Nézd meg a kilátást!

Igen, éppen azt nézemfelelem.

Hajnalban nem interjúzni, akasztani szoktak

– Nem te, te csináld az interjút! – int barátnőjének, aki odamegy az ablakhoz és a kilátásban gyönyörködik, amit sosem lehet megunni.

– Morbid vagyok. Beszéltem Alföldi Robival telefonon, mondtam neki, mi lesz velem, ha meghalok? Koporsóba nem temethetnek, mert klausztrofóbiás vagyok, hamvasztani sem lehet, mert a tűz jegyében születtem. Erre Robi azt javasolta, akkor balzsamozzanak be! Ez tetszett! – harsogva nevet. Amikor nevet, kigyúlnak a fények. – Bebalzsamozni és úsztatni a vízen, a víz és a tűz – ragyog a szeme. Kezében pedig ott füstöl az elmaradhatatlan cigaretta. Egyik a másik után.

– Hívtak a televízióba, hogy adjak interjút, de nem megyek, olyan könnyen feldühödöm már mindenen. Mondtam nekik, majd a következő életemben bemegyek! – Erre rögtön bevillan az a körülbelül nyolc évvel ezelőtti reggeli tévéműsor, ahol vendég volt és a műsorvezető szinte földig hajolva megköszönte, hogy ilyen korai órákban befáradt a stúdióba, mire csípőből azt válaszolta, hogy ilyenkor hajnalban akasztani szoktak, nem interjúvolni.

Elkészült a rakott krumpli, lehet tálalni. Elkezdünk enni és Zsuzsi is elhelyezkedik a gazdi lábainál, biztos kapásra számítva. S valóban, a lecsókolbász darabkák rendre az ő szájában landolnak, s ha nem kap elég gyakran, figyelmeztetően rávakkant a gazdira. Az utazásokról esik szó. Meséli, hogy Alföldi Robi ajánlgatta neki, köttesse be az internetet, mert azon keresztül annyi helyre el lehet jutni. Mire megkérdezte, például hová. Alföldi azt mondta, például Argentínába. „Ott már voltam!” Erre Robi nem tudott mit mondani.

Nem vágyik már a világ egyetlen pontjára sem?

– Nem, 37 országban jártam, megteltem.

Szóba kerül az utolsó Psota! Psota! Psota! című előadás a Madách Színházban, ahol a kollégák és a közönség egyaránt felállva búcsúztatta.

– Az előadás végén azt éneklem: „Elmegyek, elmegyek…” és kiabáltak, nem tudom, honnan, hogy : „Ne menj el, ne menj el, ne menj el!” Ez mindig bennem marad.

Psotának csak egyetlen partnere lehet, és az a Psota

A rakott krumpli nagyon finom, gyorsan elfogy. Zsuzsi is látja, nincs több kolbász, s elégedetten vonul vissza aludni.

– Azt mondták rólam, a Psotának csak egyetlen partnere lehet, és az a Psota. Tudom, hogy nem könnyű velem. Egy dolgot még kérdezhetsz, aztán menj.

Jól látom, hogy mostanában mintha elbújt volna a világ elől?

– Én már távozóban vagyok. Megyek el. Csak azt nem tudom még, melyikünk megy el előbb, Zsuzsi vagy én. Szeretnék végig vele lenni, ott lenni, amikor elmegy.

A cipőmet húzom, majd a kezembe veszem a kabátom. A művésznő már nem rám figyel, mert elkezdődött a tehetségkutató műsor, amit mindig megnéz. Minden porcikájával a képernyőre tapad, hallom, ahogy barátnőjének mondja: – Nézd, itt az a fiú, aki a tévéből tanult meg táncolni! Haha..! –  és máris felharsan a jellegzetesen psotás nevetés, az életteli, az energiától duzzadó. A folyosóra lépek, és jó érzés tudni, hogy odabent újra kigyúltak a fények.

Kapcsolódó

Hernádi Juditnak ítélték a Psota Irén-díjat

Szerző

2 of 2Next
Use your ← → (arrow) keys to browse

Click to comment

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük