Ara-Kovács Attila Európai parlamenti képviselő, Rajk László egyik legjobb barátja írt oldalunknak a 71 éves korában elhunyt – talán így a legegyszerűbb – példaadó életű demokratáról.


Mindig van a világon tizenkét ember, akik őrködnek az igazság és az értelem fölött

Nélkülük a világ igaztalan és kiszámíthatatlan lenne. Mindenkinek van tizenkét embere, akik megadják nekünk az igazság bizonyosságát, az ebből fakadó biztonságot. Nekem idén már csak tíz maradt: tegnap meghalt egyikük, Rajk László. A nyár elején másikuk, Heller Ágnes. Lehet-e igaznak és értelmesnek tekintenem a világot nélkülük? Nem tudom. Ágit egyelőre keresem, Lacit még fel sem fogtam…

Mindkét halál drámája persze örök, mint minden végzet; Ági halálával létünk bensősége szenvedett pár hónapja csorbát, most, Laci halálával pedig létünk szépsége. Mindkettőt a moralitás tette egyedivé, és persze az a belső vágy, amit a szabadság hevített bennük.

Lacitól elrabolták gyermekkorát, elrabolták szüleit, elrabolták a múlt nyújtotta biztonságot. Laci ezért mindenkihez lehajolt, aki elveszített valamit, s mindenkit felemelt, aki képtelen volt arra, hogy a szükségből felálljon.

Halk szavú volt, de hangjánál nem volt súlyosabb tónus

Megfontolt volt, de ítélete nem késett soha. Mérlegelt, de sohasem hezitált. Mindez oly természetességgel állt össze egyetlen személyiséggé, hogy csak most, elvesztésekor csodálkozom rá erre a különös harmóniára. És üt szíven a hiány.

A legtöbbet veszítettem el vele, amit ember elveszíthet: a barátját, akit ősidők óta ismer, de csak ritkán látott. Saját múltamnak formálóját, s jelenem tanúját – emiatt talán értelmezhetetlen lesz a jövő. És ezzel sokan, nagyon sokan lehetünk eképp.

Nagyon jelentős munkákat, életművet hagyott maga után. Ezeknek látványa egyedien különös ugyan, de nem ez adta súlyukat a mának, hanem az a szilárdság, amivel ellenállnak mindannak, ami újra és újra csak elkótyavetyélni képes a magyarság lehetőségeit. Laci gyönyörű veszprémi ’56-os szoborinstallációját elpusztították, mert képtelen volt elviselni annak moralitását az az éledő erőszak, ami aztán megszülte ezt az emberiben olyannyira pangó jelent. Ugyanezért nem szabad feledni Nagy Imre 1989-es újratemetésének Rajk-megálmodta, számonkérő méltóságát, a szamizdatkiadványok fedelén megjelenő konstruktivitást, a Lehel-piac épületének vicces báját, amint elvitorlázik velünk az ismeretlenségbe, a számtalan film elképesztő kreatív formabontását…

A nagy próbatétel csak most jön el számunkra:

képes-e egyben maradni az a rengeteg ember, akit közösséggé Rajk Laci formált? Lesz-e értelme azoknak a találkozóknak, amelyeknek ethoszt ő adott azokon a mágikus karácsonyokon? Tudjuk-e szeretni egymást és a jövőt anélkül, hogy előbb Lacira pillantanánk, ellesve: hogyan szeret ő minket, s miért aggódik külön-külön mindannyiunkért?

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét