Reszkessetek, gyerekek !

De elsősorban ti, óvodások, bölcsődések, csecsszopók, anyaméhben rugdalódzók, vagy éppen e világra kipottyanó újszülöttek! Törvénytervezet készül érdeketekben, ellenetek és persze a szüleitek ellen. Damoklész kardja ez, amely lesújtani készül rátok már öt éves korotokban. Mert a sok okos felnőtt úgy határozott, hogy felhőtlen gyermekéveiteket ezennel lerövidíti egy esztendővel. Gondolván: egy év nem a világ! Nekik. De tőletek elveszik a játék szabadságának élvezetét. Ellopnak tőletek és szüleitektől egy évet!

Hol marad a döntés joga?

Én a magam részéről ezennel bejelentem – bármit papoltak is erről, bárhogy próbálják a tényeket így vagy úgy forgatni, magyarázni –, bejelentem tiltakozásomat!

Már nincs óvodáskorú gyermekem, szülni sem fogok másikat ígérem, de, ha lenne, biztos, hogy inkább ráfognám, hogy hülye, visszamaradott, éretlen, buta, vézna és vérszegény, fejletlen, abszolút iskolaéretlen bogyó. Orvosi papírokat gyűjtögetnék, akit csak lehet megvesztegetnék, hogy azt az egy évet – egy gyerek életében nem egy év a hatvan-hetvenből, hanem egy év a hat évéből, vagyis rengeteg – hogy azt az egy esztendőt visszalopjam!

Tűnődöm. Mi szükség, milyen elgondolás vezethetett ehhez a szenzációs ötlethez? Semmi épkézláb választ nem tudok kicsikarni vérszegény agyamból. Nincs olyan okos érv – el sem hangzott a bölcsek szájából egy sem –, amely meggyőzhetne, s lecsillapíthatná a bensőmből kiáltó tiltakozást.

És hol a szülő, az óvónő szabad választása és döntési joga kis demokráciánkban? Minket ki kérdezett meg? Pedig nálunk jobban ki ismerheti a gyereket, a személyiségét, az egyéniségét? Ők nem csak gyerekek, ők emberpalánták, akiknek sorsáról, jövőjéről majd a parlamentben az okosoknak – végre valóban okosan – dönteniük kell. Ha már kipattant valamelyik éles elméből e tűzvészt támasztó szikra, amely ráadásul nem is olyan eredeti, mint amilyennek hangzik, csak silány koppintás, másolat, hisz ha mi reformálunk, akkor is csak ide-oda kacsintgatunk, ellesünk. Azt hisszük, ha valami máshol már bevált, nyilván nálunk is sikerrel szuperál majd. Nem fog szuperálni, mert nincsenek meg a feltételei.

Az iskolában nem fognak óvodát játszani

Bizonnyal akad kis hazánkban néhány zseniális öt éves, aki iskola után ordít toporzékolva, s akad olyan szülő is, aki csemetéjében a jövő Einsteinjét látja. Nosza! Rajta! Vegye, vigye, írassa be az iskolába, ha akarja! De tapasztalatom szerint, a nagy átlagnak még a hat éves kor is korai, bár iskolaérettnek minősítették. Mert az iskolában nem fognak óvodát játszani, arra fejemet teszem. Míg az óvodákban már évek óta játsszák az iskolásdit, minden tét nélkül. És hangsúlyozom: játsszák. Az az iskola játék és fantáziálás. Játszanak egymással, ismerkednek, pajtáskodnak, próbálgatják a barátság nehézségeit, lassan-lassan megismerik önmaguk és a másik természetét, szembesülnek különbözőségükkel. És ehhez idő kell! IDŐ!

Az iskolába lépés a legmagasabb küszöb a számukra, amelyen életükben majd át kell tudni lépni. És ez az első.

Akárhány a diplománk, akármilyen  a pozíciónk, tévedünk, amikor annyival okosabbaknak hisszük magunkat a gyerekeknél. Hisz’ szemmel láthatóan hason csúszva is alig érjük el a saját küszöbeinket, nemhogy könnyedén átlépkednénk rajtuk. És akkor idő előtt apró polgártársaink elé akarunk ekkora küszöböt emelni?

Kudarcélmények sorozata

Ezen a küszöbön hat-hét évesen is csak kevesen jutnak át botlás nélkül. Legtöbbjük a legnagyobb nekirugaszkodással, kedvvel, hittel és szorgalommal is bizony hasra esik itt, és ezzel elkezdődik a kudarcélmények sorozata. (Pszichés következményeiről nem beszélek, ezt tegyék a szakemberek, lesz rá módjuk.) A szülők többsége képtelen egyedül feloldani gyerekében ezeket a megrázkódtatásokat, még ha van is pedagógiai érzéke és empátiája – elfogult szülői szeretete mellett. A tanároknak éppen elég gond, hogy egy osztálynyi gyereket kell fegyelmezniük, végigszáguldani velük az előírt monumentális tananyagon, bármilyen felületesen is.

Én első osztályos koromban megtanultam írni, olvasni és számolni. Ennyi volt az elvárás, és ezt lehetett teljesíteni is. Ma pedig valahogy azt látom, tölcsért nyomnak a gyerekek fejébe – nyilván azt hiszik, hogy üres –, és turmixolt zagyvalékokként ömlesztik beléjük az ismereteket. Befőttes üvegbe a lekvárt. A gyerekek ma mindent tanulnak, és nem tudnak semmit. Zagyva a világ, zagyva, amit érzékelnek, s a végén még ők érzik magukat butának. Úgy érzik, hogy a felnőttek lenézik őket és nem is tévednek. A felnőttek lenézik a gyerekeket!

Rendszer és végiggondolt adagolás nélkül a gyerek sosem érti meg az összefüggéseket.

Soha nem tanul meg tanulni.

Nem jó az, ami van, de az sem jó, ami készül. Ez a legnagyobb hiba. A jövőre gondolnak? A jövő nevében cselekszenek? Szép, nemes és jó szándék. De hol lesznek már a mai nagyokosok, mire a mai ötévesekből lesznek a nagyokos felnőttek? Ne legyenek többé az új nemzedékek kísérleti malacok! Kérem! Elég, hogy mi azok voltunk, meg akik követtek minket, meg a mostaniak. Hova jutottunk ezekkel a kísérletekkel? Megérte?

Ha már a diákok csak tizenhat éves korukig „tankötelesek” – bár a „köteles” szót utálom –, tanulhatnának még két évig, ízlelgethetnék a tudás édes gyümölcsét egy kicsit tovább, ahelyett, hogy közmunkások lennének. Viszont kéretik az öt éveseket békén hagyni! Ha úgy tetszik neki, még egy évig hadd szopja az ujját, nyalogathassa a zsebkendőjét, falja a csokit, mit sem sejtve az egyszeregyről. Legalább hat éves korukig élhessék gyerekkorukat, hisz egész életükre gyűjtenek anyagot ezekben az első években. Hadd álmodják a világot szépnek legalább pár évig, hisz az iskolában már úgyis kimutatja a valóság a foga fehérjét. Egész életét hosszabbíthatjuk meg ezzel az egy esztendővel. Ha buta, ha okos, ha gyenge, ha túlérett, akkor is! Az ellopott gyerek-évvel egész életét megrövidíthetjük.

Mi – sajnos már felnőttek – igazán tudhatnánk, hogy az iskola stresszhelyzetek sorozata, olyan, mint egész életünk munkája e haza munkahelyein. Mi aztán tudjuk, hogy hányan kallódnak el értelmetlenül idő előtt, hányan kerülnek süllyesztőbe, hányan vegetálnak, hányan betegek. Minket nem óvott, vagy nem tudott megóvni senki. De az ő gyerekkorukat megvédeni kutyakötelességünk.

EGY ÉV – ez esetben – a VILÁG !

A hülye gyerek…