Rovarevés – mai perpetuum mobilénk (Örkényt folytatva)

Ma reggel visszaaludtam, összefutottam Auspitzcel. Tudod, azzal a bivalyerős pékkel, aki fütyörészve hordta be vállán a lisztet a pékségbe a Veres Pálné utcában! Otthon reggelente – abban az időben – a hóna alá csapott egy nagy veknit, és csak úgy jártában-keltében megette.

Most alig ismertem meg.

Mit gondolsz hány kiló az a nagy marha ember? Felére aszott össze, 46 kiló. Nem gondoltad volna, ugye?Azóta is csak járkál. Nem találja a helyét. Mostanában megint viszket mindene. Sűrűn fésülgeti a haját, ellenőrzi a ruháját a hajlatokban a varrásoknál, a zsebébe nyúlkál, állandóan a tökit vakarja.

Vakaródzik, ahogy én is mostanság.

– Hááá, hááá, Auspitz, hogy vagy mint mindig, de rég találkoztunk!? köszöntöm a rég látott ismerősöm.
– Kiszíjják a vérünket, ha meg nem esszük őket feleli motyogva mindenhová befurakodtak, mindent teleraknak tetűtojással, nem hagynak nyugtot.
– Ráfanyalodunk megint a bogarakra, Auspitzkém? kérdem a péket, aki a táborozásunkkor tetűt és serkét evett, mikor már teljesen ellepték a férgek, s mindene szürkéllett a vérszívóktól.
– Tetvek mindenütt, a sötétségben megjön az étvágyuk mormogja elhaló hangon, alig érthetően.
Auspitz akkoriban a műhelyről is sokat mesélt, meg a futkározó csótányokról. Azok a fürge léptű bogarak csak akkor szaladtak szét, ha lámpással rájuk világított, vagy fölkapcsolta a villanyt.
– Azok aztán nem voltak válogatósak, mindenhová befészkelték magukat, minden rést megtaláltak, mindent fölzabáltak, egy morzsát se hagytak! mondta kipirosodott arccal.

Ilyenkor nem látszott annyira, hogy a bőr ráaszott a koponyájára.

Mesélte, hogyan sikerült néha eltaposni egyet-egyet. Lekászálódott a priccsről míg volt ereje lábbal mutatta, hogy hogyan végzett velük, a spiccét forgatta, szinte likat fúrt a letaposott földbe, azután legalább kétszer-háromszor meghúzta orrheggyel , hogy szétmorzsolódjanak a kellemetlenkedő rovarok. Mondta, hogy máskülönben megmaradnának, ügyesen tudnak meglapulni.
Nem sikerült ma tovább beszélgetnem Auspitzcel, fölriadtam. Sokáig forgolódtam az ágyamban, vakarózni kezdtem.
Azután fölkeltem. Nem tudtunk tovább diskurálni a perpetuum mobiléről: a vérszívókról és a kényszerű rovarevésről. Nem jutott időm megkérdezni tőle, hogy mit eszik mostanában, van-e étvágya bármihez. Ő akkor, férgektől izegve-mozogva, úgy találta föl a perpetuum mobilét, hogy azt sem tudta mi fán terem az.

Nem várta meg, hogy kiszívják a vérét.

Most nélküle gondolkodhatunk, hogy mit tegyünk, mikor lesz elegünk a tetvészkedésből? Tudod, úgy túlélni ezt az egészet, hogy ne gyengüljünk le teljesen, még ha nem is erősödünk. Bolhászkodjunk-e magunkban, tetvészkedjünk-e a másikban, megegyük-e az arcunkba tolt tücsköt-bogarat? Ráfanyalodunk-e majd kényszeredetten a sáskákra, hernyókra?
– Mutasd csak az arcod, fordulj felém, nézz rám! Van-e még benned élet?
Vendégszerző: Sáfrány Péter

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük