Sapkás barátom, aki „nem csöves, csak hajléktalan”

Ő volt Sapkás barátom, a legnormálisabb, legtoleránsabb emberek egyike, akivel valaha találkoztam. Megszámlálhatatlan sok hajléktalan emberrel ismerkedtem meg az elmúlt 20 évben. Sapkás( István) azonban nem csupán az ismerősöm lett a fedél nélküliek közül, hanem talán mondhatom, a barátom is.

Kegyetlen, mostoha sors jutott neki osztályrészül.

De soha, egyetlen percre sem adta fel a reményt, hogy egyszer jobb lesz számára a világ egy kicsit. És azért a kicsiért, amíg csak élt, keményen dolgozott. Egy januári hideg napon távozott örökre. Nem váltak valóra az álmai, de azzal, hogy megosztotta velem az élete történetét – és lejegyezhettem a mindennapjait a nyilvánosság felé -, talán egy picit sikerült megmutatnunk, hogy óriásit tévednek azok, akik ismeretlenül ítélkeznek a rászorulók felett.

Sapkás a család melegét sosem élvezhette, mert szüleinek sem ő, sem a másik 3 testvére nem kellett. Korán állami gondozásba kerültek, de arról, hogy mi minden borzalmat hordozott a gyerekkoruk, nem szívesen beszélt. A testvéreiről is csak annyit mondott, nem sikerült őket megmentenie, mert feladták.

Ő viszont tanult, leérettségizett, négy szakmát is szerzett.

Első feleségével egy albérletben próbálták megalapozni a közös jövőt, amíg az asszony le nem cserélte egy tehetős fickóra. Sapkás feldolgozta valahogy. Aztán jött a következő házasság. Látástól-vakulásig dolgozott, lett saját otthona a rendszerváltás hajnalára, meg a család illúziója. A 90-es évek első felében azonban megszűnt a munkahelye, és a feleségnek meg az anyósnak terhére lett. Küzdhetett volna az otthon feléért, de nem tette. „Nem kellettem, hát eljöttem.” Aztán lett munka újra. A bérből új otthonra nem futotta, maradt a szálló. Sokan együtt. Nem bírta.

” Szerettem olvasni, gondolkodni magamban.”

Ment mindenhova, ahol ezt megtehette.

Az idő meg gyorsan szaladt.

A napjait beosztotta. ” Rendesen, mint bárki más.” Rendszeresen járt tisztálkodni, odafigyelt magára.

„Nem csöves vagyok, csak hajléktalan.”

-mondogatta. És dolgozott, ahol munkát kapott, és azon túl is. Gyűjtötte az üres üvegeket, a papírhulladékot az éjszakában. Közben meg olyan volt mint egy kétlábon járó kisokos. Tudta mikor vannak a kukanapok, hol akciós az élelmiszer, melyik rendőr az emberbarát, és ki a legkedvesebb a szociális munkás. És ezeknél még sokkal többet tudott. A valóságról, és az emberekről, a valóságból meg az újságokból. Tájékozottságát sokan megirigyelhették volna. A tartását és az emberi méltóságát is.

Amikor többet kapott pl.kenyérből, vitaminból, mint amennyi magának elegendő volt, adta tovább annak, akiről tudta, hogy éhezik, vagy beteg. Nem, nem csak hajléktalannak, hanem olyannak, akinek valami fedele még volt, de ennivalóra már nem futotta. Sapkás barátom bárkivel beszélt, annak a szemébe nézett.

„Nincs miért szégyenkeznem. Nem vagyok bűnöző, csak hajléktalan.”

Élete végére újra akadt párja.

Szerelmük a legigazabb volt, amit valaha láttam.

„Ahova te mész, oda megyek én is…”

Meg is élték. Páros szállón azonban nem kapott helyet a két idős hajléktalan. Egymástól őket Sapkás halála választotta el.

Sokat tanultam Sapkástól. Például azt, hogy nem tudhatod, miért fekszik az utcán valaki. A látszatra sose adj. Menj oda és kérdezd meg, segíthetsz-e, tehetsz-e érte valamit. Igen, az is lehet, hogy nem kér a támogatásodból. De ennek pont annyi az esélye, mint annak, hogy akár megmentheted az életét. Döntsd el, mit teszel!

Írom ezeket a sorokat, és látlak magam előtt Sapkás Barátom.

Mosolyogsz, és biztatsz, – ahogy oly sokszor tetted -, hogy írjam csak írjam meg, mert nem te vagy az érdekes, hanem a többiek, mert te tudsz magadra vigyázni…