Spiró: Az embert ne azért szeressék, mert jót írt!

Amikor közlöm vele, hogy nem a könyveiről fogunk beszélgetni, hanem róla, az emberről, rögtön látszik rajta, nincs túlzottan földobva. Hiába, Spiró György nem csupán kivételes író, hanem különleges riportalany is.

Minél jobbakat írtam, annál többen utáltak

– Nincs olyan, hogy tehetség! Egyedül a zene és a matematika az a terület, ahol kell valamiféle érzék. A tehetség valójában nem más, mint készség. A tehetség munkával megszerezhető. Adott tehát egyfajta készség és aztán – jó esetben – valami történik az emberrel. Nem voltam én sem tehetséges! Azt hiszem, tehetségessé tettem magam. Akarat kérdése az egész. József Attila mondta, hogy „Azt hitték, csodagyerek vagyok, pedig csak árva voltam” Előbb-utóbb mindenki árva lesz, hacsak előbb meg nem hal.

– Annyit azért leszögezhetünk, hogy írásaival sokak figyelmét felkelthette.

– Engem nagyon sokan föl akartak fedezni! Először Somlyó György – ő még a verseimmel. Azt szerette volna, ha kiadjuk őket, de nem engedtem, mert tudtam, hogy nem jók. Kardos G. György is megpróbálkozott vele, és Örkény István is, akivel egyébként személyesen soha nem találkoztam. Látott valamit a novelláimban. El sem tudom képzelni, hogy mit, mert elképesztően rosszak voltak. Nem akartam, hogy fölfedezzenek, amíg nem vagyok jó!

– Borzasztó kemény magához! Mindig ilyen?

– Igen.

– Miért?

– Nézze, kamaszként még nem volt mit kifejezni. Egy gyerek, vagy egy serdülő még üres.

– De valami miatt mégis elkezdett írni.

– Azt hittem, ha jót és szépet írok, meg fognak szeretni. Na, ez nem jött be. Minél jobbakat írtam, annál többen utáltak.

– Ez, mondjuk – bizonyos szempontból – érthető!

– Persze, és megtisztelő is.

Egy író halálosan érdektelen!

– Hol van Ön az írásaiban?

– Én nem vagyok sehol. Kétféle író van. Az egyik az író-író, aki mindig önmagát írja. Ők a lírai alkatú emberek.

– Ön pedig a másik fajtába tartozik.

– Igen, a színész-író fajtába. Itt az író nem önmagát írja, hanem szerepekbe bújik.

– Ezt hogy érti?

– Egyfajta médiumként működöm.

– Mint egy közvetítő eszköz.

– Igen. Törekedtem rá, hogy jó médium legyek.

– Miért nem magáról ír?

– Mert nem vagyok elég érdekes. Mások élete viszont nagyon is az! Nem, nem írok magamról. Egy író halálosan érdektelen! Ír otthon, meg üldögél. Az én életem nem volt érdekes.

– Meg talán ez a kor sem a leghálásabb téma.

– Mióta megszülettem, azóta nem volt háború. S ezért hálás vagyok.

A mai Magyarországról nem könnyű írni

– Pedig arról milyen jót lehetett volna írni…!

– Igen, de lehet, hogy nem is éltem volna túl. Sajnálom a gyerekeimet és az unokáimat, mert az ő életükben sajnos már lesz háború, minden errefele mutat. Szóval a mai Magyarországról nem könnyű írni. A 19. században az ország még elég nagy volt, s jellemző volt rá a sokféleség. Aztán jött Trianon. Érdekes lenne kimutatni, milyen változásokat hozott ez az irodalomban!

– S a szűkös határok mennyire zavarják?

– Talán nem véletlen, hogy ki akartam innen szabadulni, azt akartam, Kelet-Európa legyen az enyém és ez talán sikerült is. De persze még így is van, amitől el vagyok zárva.

Sohasem lehet előre tudni, mi lesz sikeres és mi nem

– Ha valamit nem ítél elég jónak, az egészen biztos, hogy tényleg nem jó?

– Ami rossz, az rossz. Maximum nem veszem észre, hogy az. Szerénynek kell lenni, az jót tesz a műnek. Ez munka! Ami természetesen nem tartozik az olvasóra. Mint ahogy a színházi nézőre sem, hogy mennyi energia van egy előadásban. Nem is érdekli őket. De az a baj, hogy az ifjú írókban nincs meg ez a tudás. Pedig őrületes munka vár rájuk! Szánom azokat, akik nagy műveket alkottak. Mert tudom, micsoda szenvedés, mennyi kínlódás van egy-egy ilyen mű mögött. Irigyelni szokták őket! Hogy de jó nekik! Miért lenne jó nekik?!? Még a kis műveken is éveket szoktak dolgozni, hát még a nagyokon! És sohasem lehet előre tudni, mi lesz sikeres és mi nem.

– Itt van például a Jégmadár című munkája, amelynek befogadása – a jelek szerint –  túl nagy falat volt az olvasóknak.

– Pedig azt nép-könyvnek szántam. Ádám Ottó mondta az írásról, hogy olyan, mint a gátfutás. Jó hasonlat! Rá kellett jönnöm, hogy mi, írók, el voltunk kényeztetve. A 80-as évekig az emberek olvastak, hisz addig nem lehetett vállalkozni, és mindössze egy tévécsatorna volt. S ez minket elkényelmesített, lehetett nyelvi játékokat játszani. Az olvasókat lasszóval kell fogni, le kell őket kötni. A legnagyobb művészek mindig tudták ezt. Ha valaki hatásvadászatot és a közönséghez való alkalmazkodást akar tanulni, akkor olvasson Shakespeare-t!

– A Fogság című, nagy sikerű írásában vállaltan megpróbált közérthetőbben fogalmazni.

– Igen, a Fogság-ban egy bonyolult világot kellett ábrázolnom, így kénytelen voltam minden eszközt megragadni, hogy lekössem az olvasókat.

„Ha olyat tudok írni, ami nekem tetszik, az már lehet, hogy jó”

– Vagyis az, hogy a regényét az olvasói igényekhez igazította, nem vált az anyag kárára?

– Nem, sőt, valószínűleg inkább az előnyére.

– Elsősorban kinek kell megfelelni?

– A legfontosabb szempont, hogy olyan műveket írjak, amelyek nekem tetszenek. Ha olyat tudok írni, ami nekem tetszik, az már lehet, hogy jó. Az a fontos, hogy az olvasóban egyfajta „aha-élmény” keletkezzen, magára ismerjen, érezze, hogy ez vele is megtörténhet, de azt is, hogy ő ezt nem tudná így megírni. Olyat kell papírra vetnem, amit én sem tudok megírni.

– Nagyon magas a mércéje, sok műve megbukhatott ezen a vizsgán.

– Mert egy csomó rosszat írtam.

– Azt mondta valahol, hogy vannak azért elképzelt olvasói is, akikről írás közben tudja, mit reagálnának rá. Ez is lehet egyfajta mérce.

– Nehéz ezt előre kiszámítani. Találkoztam már olyan olvasóval, aki tök hülye, baromi ellenszenves figura volt. És elképesztő módon lelkesedett egyik művemért – teljesen őszintén. Nem is értettem, miért! Ugyanakkor ismerek csodálatos embereket, akiket meg sem érintett, amiről azt hittem, telibe találja őket. Miért? Nem tudom…A színházban más a helyzet. Ha színdarabot írtál, utána beülsz az előadásra, és figyeled a közönséget: hol nevet, mikor fészkelődik a székében. Pontosan ki lehet számítani a reakciókat. A prózában nem így van! De nekem a drámaírás rosszul megy, alapvetően narratív alkat vagyok.

„Nem tudok teljesen azonosulni az alakjaimmal, valahol mindig kilóg a fejem”

– Magának nem megy a drámaírás…? Ezt komolyan mondja?

 – Igen!

– Most megdöbbentett… Mióta gondolja így?

– Azóta, hogy a Csirkefejet bemutatták.

– Ami őrületes nagy siker volt, s talán nem is véletlenül.

– Akkor jöttem rá, hogy ennél lejjebb már nem tudok menni. Mert a műfaj nem engedi. A próza viszont igen! Ott jóval szabadabb vagyok. Ott nincsenek példaképeim. A drámában sokkal erőteljesebben gátoltak a nagy elődök. A prózában nem érdekelnek a szabályok, inkább én alkotok újakat. A drámában kötöttebb a fantázia: nem tudok teljesen azonosulni az alakjaimmal, valahol mindig kilóg a fejem. Az az igazi drámaíró, aki teljesen elsüllyed a figuráiban! Ezt tudta Arisztophanész, Euripidész, Shakespeare, Büchner, Wispiansky. Ők annyira mélyre mentek le, hogy nem tudtak tévedni! Én másnak vagyok a médiuma.

– Ezek szerint, ha az ember felismeri a határait, az segíthet?

– Igen, ha felismered, az segít.

– Mindennek ellenére, azért írt néhány darabot, s megjegyzem, nem is akármilyeneket. Miért?

– Mert dühös lettem! Hogy tudok én még jobbat is írni!

A Fogságot tizenkét évig írta

– És tudott?

– Előfordult, hogy igen. Attól még, hogy nem ez az én igazi műfajom, még egész tűrhető darabokat lehet írni. Szeretem a műfajt, de nem vagyok igazán jó.

 – Nagyon kemény bírája önmagának! Prózai és hatalmas sikert aratott műve, a Fogság, ami tizenkét év alatt készült el. Ez hosszú idő!

– De ez alatt nem csak ezen az egy könyvön dolgoztam.

 – Persze. Félt tőle, hogy valami miatt esetleg nem tudja majd befejezni?

– Volt bennem egy félelem. De elkészült. Nagyregényt mindenesetre nem írok már többet.

– Miért?

– Hetvenkét éves vagyok!

 – Na és?

– Az egy öreg ember!

– (…) Mint önmaga legszigorúbb kritikusa, mit szól a Fogság című művéhez? Jónak találja?

– Nem tudom, még nem olvastam.

– Mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy megfelelő távolságból tudja nézni a könyvét?

– Tíz, tizenöt évnek.

Az írás csupán hobbi

– Akkor addig el kell fogadnia kritika nélkül a könyvet övező nagy kritikai és közönségsikert.

– Azt, hogy ennyire sikeres lett, nem is értem. Eldöntöttem, hogy író leszek. De ez semmit nem jelent. Az életemre soha semmilyen hatással nem volt. Nem akartam szószóló lenni, vagy megszólítani az emberiséget. Mindig volt egy polgári foglalkozásom, abból éltem, és az írás úgy működött, mint egy hobbi.

 – Vagyis este tízkor, amikor végzett a munkával és a hétköznapi teendőkkel, leült írni. Abból az időből születtek a művek, amit nem alvással töltött.

– Igen, éjszaka írtam.

 – Ez az életforma persze ad egyfajta szabadságot is.

– Igen, szabad voltam. Csak időm volt kevés. Este tíztől.

– És mi lett a vággyal, hogy ha jót ír, akkor szeretni fogják érte?

– Ez a vágy elmúlt. Hiszen nem ettől alakul majd jól, vagy rosszul a magánéletem. Az embert ne azért szeressék, mert jót írt! Szeressék másért!

Majmok a hatos villamoson