Banánköztársaság
Szanyi Tibor: az, hogy az unió zárva tartsa a pénzügyi csapot, könnyedén megoldható. A kormánynak csupán húzni kell az időt…
Ha valaki 13 éven át folyamatosan egy ország miniszterelnöke, az óhatatlanul hiheti magáról, hogy igaza van, kiváltképp nemzeti sorskérdésekben. Még inkább, ha egyik legfontosabb nézetét közel negyed századdal ezelőtt, egy korábbi kormányfői periódusának elején fogalmazta meg, amely szerint az Európai Unión kívül is van élet.
Ha valaki 13 éven át folyamatosan egy ország miniszterelnöke, az óhatatlanul hiheti magáról, hogy igaza van, kiváltképp nemzeti sorskérdésekben. Még inkább, ha egyik legfontosabb nézetét közel negyed századdal ezelőtt, egy korábbi kormányfői periódusának elején fogalmazta meg, amely szerint az Európai Unión kívül is van élet.
Ez a régi, látszólag banális, tényszerű megállapítása kétségtelenül igaz. Tegyük hozzá, Orbán Viktor “anno” egy újságírói kérdésre adta ezt a választ, éspedig arra, hogy mi történik, amennyiben esetleg elhúzódik Magyarország belépése az Európai Unióba? Hozzátette, hogy ez nem érdeke az országnak, hiszen a tagság sokat segíthet a gazdasági fejlődésünkben.
Félrevezető lenne, ha egyetlen megszólalásból vonnánk le messzemenő következtetéseket,
de az idézett vélekedés aligha lenne emlékezetes, ha azt nem követte volna euroszkeptikus kiszólások hosszú sora. Sok év, de különösen az elmúlt néhány esztendő kevés kétséget hagy arról, hogy Orbán felfogásában lényegesen nagyobb szerepe van a gazdasági megfontolásoknak, mint az európainak nevezett értékeknek. Ezért a tényleges cselekedeteinek mozgatórugóit abban a metszetben érdemes vizsgálni, hogy merre lát jobb üzleteket, nem utolsó sorban a saját gazdagodása szempontjából?
A jobb üzletek azonban nem csak úgy jönnek maguktól, hanem ezek érdekében sokat kell tenni
A Nyugattal köthető üzletek tekintetében viszonylag hátrányban van az ország, elsősorban a hálózati háttér, a gördülékeny finanszírozás, de talán főként a szükséges menedzsment ismeretek, üzleti felkészültség és mozgásképesség viszonylagos hiányában. Keleten inkább a személyes kapcsolatok a fontosabbak. Nyugaton az üzleti bizalom alapját leginkább a jogi biztonság adja meg, Keleten viszont az adott törekvés állami hátterét tekintik a stabilitás zálogának. Leegyszerűsítve: a nyugati üzletek főként az üzletemberek terepe, a keletieket pedig az államok és klienseik intézik. Jellemző módon, míg az EU által biztosított finanszírozások feltételei igen kedvezőek, ám erősen körbe vannak írva különböző jogi garanciákkal, addig a jóval drágább kínai és hasonló pénzügyi megoldásoknál sok mindent nem firtatnak.
Orbánék ezt nevezik úgymond tiszteletnek, azaz mindenki foglalkozzon csak a saját dolgával!
Ezek után miért lenne kétséges, hogy Orbán a Kelet felé vonzódik?
Ott nincsnek macerás elszámolások, viszont vannak igen diszkrét, személyes előnyök és főleg titkos, ám mesés záradékok. Erre épül a keleti nyitás filozófiája, szemben az átlátható, mégis körülményes nyugati együttműködésekkel.
Az ország gazdasági orientációja azonban lassan forgatható. Lehet viszont körömszakadtáig ragaszkodni az Oroszországgal való, erőltetetten hosszú távú megállapodásokhoz (gáz, atom), lehet keleti partnerekkel gazdaság-átalakító gigaberuházásokat indítani (akkugyár, vasút), és időnként a nyugati cégeknek is lehet visszautasíthatatlan ajánlatokat tenni különböző cégek felvásárlására (Vodafone, reptér). Néha még az ‘einstand’ belengetése is elmegy, amennyiben – mondjuk – nemzetstratégiai magyarázat társul hozzá (energiaszolgáltatók).
Ezt látjuk, amikor a magyar állam és az általa kijelölt kliensek hatalmas, közös projektekbe fognak, és kisgömböc módjára tarolják le a magyar gazdaságot.
Eljöhet viszont a nap, amikor kimondható, hogy Magyarország üzletileg már jobban kötődik a keleti pénzügyi szövetekhez, mint a Nyugathoz. Hogy mi az a szint, melyik az a pont, amikor a szimbolikus bejelentések is elhangzanak, az döntés kérdése, miközben maga a folyamat a szemünk előtt zajlik.
Közgazdászok tömege mondja, hogy nagyon kell az EU-s pénz, és gazdasági öngyilkossággal érne fel az európai integrációból való kiszakadás
Ez igaz lehet a múltra, vagy a jelenre nézvést, de jövőt illetően kevésbé.
Például ha a 2026-os ‘választásokat’ ismét kétharmaddal nyerné a Fidesz, addigra alighanem elmondható lesz, hogy lám, az elmúlt 4 évben az EU egy fityinget sem adott, viszont a baráti Kína (és Oroszország) megmentett minket a bőséges (igaz, méregdrága) hiteleivel és egyebekkel. Addigra netán néhány jelentősebb magyar cég is szankciók alá kerülhet az orosz üzleteik miatt (MOL, OTP, Richter), amivel aztán kész tényként lehet állítani az EU magyarellenességét. Az ország krémjének Nyugatra távozása is elérheti azt a mértéket, amikor nem marad itthon népi ellenállást szervezni képes kritikus tömeg.
Az, hogy az EU zárva tartsa a pénzügyi csapokat, az is könnyedén megoldható
Csupán húzni kell az időt a szükséges megállapodások helyett, illetve ha a színjáték kedvéért ezek mégis létrejönnének, csak kicsit meg kell szegni őket, és máris újra vitatottá válik minden.
Gondoljunk csak az egyetemi kuratóriumok esetében zajló pitiáner huzakodásra, avagy amikor a kormány szentül bevállalta a törvények előtti társadalmi párbeszédet, majd azóta is 24 órán belül hozat meg húsbavágó parlamenti döntéseket.
Személyes becslésem szerint esélyes, hogy 2027-ben Magyarország a legkevésbé sem az eurót vezeti be, hanem egyenesen az EU-ból való kilépését jelenti be. Addig három dolgot tehetünk. Egy: elfogadjuk ezt a perspektívát; 2: megakadályozzuk Orbán tervét. Három: tipli.
