Szanyi Tibor: a turul-ügyről

Attól tartok, szinte mindenki kezd belefáradni a vírusválság lelki következményeibe, ami alighanem a politikai vitákra is rányomja a bélyegét. Nő a türelmetlenség, fokozódnak az indulatok, de most inkább a turul-ügyről szólnék, mert a lélek bajai is fontosak.

Egy dokumentumfilm hozta újra elő a XII. kerületi turulszobor körüli vitákat

A XII. kerületi önkormányzat 2005-ben egy emlékművet emelt – úgymond – a

“II. Világháború katonai és polgári áldozatainak emlékére”.

Nem tisztem kideríteni, hogy kinek a fejéből pattant ki az ötlet, hogy ezt az emlékezést az ősmagyar hadijelvény, a turul megtestesítésével tegye, de az biztos, hogy a legkevésbé sem azon a helyen és azon a környéken meggyalázott, megkínzott és legyilkolt, zömmel zsidó áldozat iránti emlékezés hajtotta.

Hogy a csatatereken és a hátországban ki a hős és ki az áldozat, azt mindig a győztesek mondják meg. A polgári lakosság azonban szinte kizárólag áldozat lehet. Kivéve azt, amikor a hadi helyzet leple alatt egyes civilek gyilkoló gépekké válnak.

Az a tér, ott a XII. kerületben, ez utóbbi förtelemnek volt az egyik központja

A mai turullal szemben áll a ház, ami 1944-ben nyilas pártház volt, s ahol zsidókat gyaláztak, kínoztak, öltek, s ahonnan a nyilas kommandók indultak gyilkos útjaikra. Az éppenséggel helyesnek mondható, hogy a helyi emlékezet sok helyi zsidó mártír nevét sorolja az emlékmű talapzatán, az viszont már kevésbé, hogy a gyilkosaik közül 17-et is áldozatként tüntettek fel, illetve hogy ez a hely szinte azonnal neonáci hordák zarándokhelyévé vált. Merthogy a turul az egy olyan madár, amit a nyilasok is előszeretettel használtak totemállatként. Rögzítsük: a zsidók nem!

Minden tiszteletem a történészeké, de bármennyire is a jóindulat hajtja, valójában ‘full debil’ az az ötlet is, hogy egy náci provokációt minősítsünk át I. világháborús emlékművé.

Ez esetben ugyanis el kellene távolítani a II. világháborús mártírok neveit is, ahogy azt már – amúgy helyesen – megtették a jelenlegi kerületvezető nagyapja, a tömeggyilkos Pokorni József esetében is.

Egyébként, történelmileg eléggé terhelt a Pokorni család, mert Pokorni Zoltán polgármester nem csak egy vérengző nagypapát, hanem egy állampárti besúgó apukát is tudhat a felmenői sorában. Talán pont ezért lenne tőle elvárható a világos kiállás, ami az ilyen múltakkal való szakítást illetné.

De nem!

Közel két évtizede járja a tévéstúdiókat, ahol hüppög, sír, zokog, szomorkodik, sóhajtozik stb, ám esze ágában sincs eltávolítani a turult, amely Huszti Andrea, az IgenSzolidaritás elnöke megfogalmazásában “rosszkor van rossz helyen”, továbbá lemondani sem, amint azt tette még Fidesz-elnökként, amikor apjáról derült ki a spicli-lét. Igazi tudathasadást láthatunk. ‘Anno’ lemondott olyanért, amiről nem tehet, de most nem mond le amiatt, amiről pedig nagyon is tehet.

Pokorni Zoltánnak beláthatóan nincs helye a jövő magyar közéletében. Gyáva senkivé vált, vagy tán mindig is az volt. Kivéve azt az esetet, ha a Hegyvidék többsége újra bizalmat szavazna neki. Ekkor azonban ez a műturul végleg az agyalágyultság emlékművévé válna. A helyi, de akár a budapesti zsidó közösség, valamint minden normális magyar ember kezdjen el végre gondolkodni azon, vajon a mártírok nevei jó helyen vannak-e egy neonáci kegyhelyen?

Mindazonáltal szeretnék konstruktív lenni! Van egy kompromisszumos javaslatom:

Ezt a turult vigyék el valahova máshová, és tegyük mellé a szoborparkból visszahozandó tanácsköztársasági emlékművet, amely a “Fegyverbe!” jelszavával jól passzolna az ősi hadimadárhoz!

figyu

A Banánköztársaság rovatban megjelenő írások nem minden esetben képviselik portálunk véleményét.

Egy hozzászólás itt: “Szanyi Tibor: a turul-ügyről

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük