Újlipótvárosi polgárként minden este hallom, hogy néhányan, pontban este 8-kor, az ablakukból kifelé tapsolni kezdenek. Alighanem olvasták valahol, hogy a járvány első napjaiban a lezárt olasz városokban sokan így fejezték ki tiszteletüket a kórházakban emberfeletti teljesítményt nyújtó egészségügyiseknek.

Miért is ne?

Örülök, hogy idehaza ez a divat kevésbé vált tömegessé, sőt, immár az a kicsi is kimúló félben van.

Ugyanis részint hatalmas különbség van a magyar és az olasz helyzet között, részint pedig mindkét országban sokat változott az adott helyzet.

Gyakorlatilag mindkét országban rájöttek, hogy a Covid-19 alapvetően intézményi betegség, azaz döntően kórházakban és idősotthonokban pusztít, s akik mégsem ilyen helyeken fertőződtek meg, azok sorában egész enyhe lefolyású, ha egyáltalán bekövetkezik.

Úgy is mondhatnánk, hogy ez a mostani vírus tulajdonképpen agresszíven betársult a többi halálos vírushoz és baktériumhoz, amelyek következményeit összefoglalóan ún. “kórházi fertőzésnek” szokták nevezni. Minthogy a járvány idején nincsenek boncolások, vagy hasonló alapos ‘post mortem’ vizsgálatok, így kevés ismeretünk lehet arról, hogy az adott ember halálát pontosan mi okozta, azon felül, hogy még életében kimutatták nála a koronavírus jelenlétét.

Oda vezényelték őket

Az egészségügyisek azon része, amelyik a frontvonalban van, kétségtelenül hősies munkát végez, de közülük igen kevesen önszántukból. Lényegében odavezényelték, odakényszeríttették őket, s jobbára az esküjükből fakadóan nem lázadnak. Pedig lenne miért. Az eszközök elégtelensége, az embertelen parancsok sokasága és megannyi egyéb ok folytán akár be is dobhatnák a törölközőt.

Ők valódi hősök. De legalább annyira áldozatok is. Mint a római idők gladiátorai, akik a korszokások elfogadásai révén az arénákban találták magukat, s küzdeniük kellett, ha belepusztultak is. A közönség pedig tapsolt, elkönyvelte a halottakat, majd hazament, és élte tovább az életét.

Én nem tudok tapsolni annak, hogy tisztánlátás helyett hatósági hazudozás, takarás és ezek pajzsa mögött gigantikus lopások zajlanak, s ezalatt pár száz szerencsétlen egészségügyi dolgozó potenciális áldozatként van behajtva a véres pástokra.

A római idők arénáiban megtapsolták a győzteseket, ám a kivérzett veszteseket is, hiszen mindannyian a nagyközönség szórakoztatására küzdöttek és haltak. A potenciális halálba menők még tisztelegtek is a császárnak. (“Ave ceasar imperator morituri te salutant.”)

Aki most Magyarországon esténként tapsol, az valójában a gonosz rendszert ünnepli, amit a kormányzó állított elő. Persze a gladiátorok is úgy érezhették, hogy nekik szól a taps.

Ám a tapsolók vajon azokra is gondolnak-e, akik pont úgy szenvedik meg ezt a járványt, mint az egészségügyisek? A bolti eladók, a futárok, a mégis dolgozók? A kibontakozó pénztelenségbe belegebedő családok? Az államilag kifosztott önkormányzatok? Ezzel az erővel a tapsukhoz azt is hozzá tehetnék, hogy “hajrá, Kovács néni!”

1 COMMENT

  1. Szanyi Kapitány!
    Nem is kell megtapsoni a szolgákat! Mert mi csak szolgálunk. Így indulunk el nap mint nap, a nővér, a postás, a vasutas….
    Szolgálat. Akinek munka, annak nehéz.
    Aki szolgál, háború idején még jobban odateszi magát s nem várja, hogy hősként tiszteljék. Tiszteli is az ilyen szolgákat mindenki. Vagyis majdnem mindenki…
    Hogy ez a tisztelet adott politikustól nincs meg, (ahogy látom nincs egyedül, sajnos úrnak képzeli magát nagyon sok politikus, úgy is viselkednek, úgy is élnek a nép választott szolgái) azon nem lepődök meg.
    Ha az megnyugtatja, leírom viszont sincs meg.
    Kár volt a betűkért, Kapitány!

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here