Blogbazár
Szanyi Tibor: Szidni nem elég
Budapest főpolgármestere nemrég így fogalmazott egy interjúban: “És az Európai Unió mostani döntéshozatala inkább az ellenfeleket támogatja, mint a potenciális szövetségeseket.”
Minden politikussal megesik, hogy pontatlanul, avagy szándékaitól eltérően fogalmaz
Utóbbi azonban könnyen vezethet önálló életre kelő kijelentésekhez, hiszen barát és ellenfél szinte tetszőlegesen értelmezgetheti, vajon mi is lett volna a tényleges mondandó?
Esetünkben viszont inkább arra szorítkozom, ami a fentiek szerint az EU döntéshozatalára nézvést ténylegesen elhangzott. A szövegkörnyezetben egyébként a visegrádi négyek fővárosainak főpolgármesterei
“az EU új Zöld megállapodását (Green Deal) helyezik a középpontba, és lobbiznak, hogy a terv előremozdításáért a nagyvárosok közvetlenül is lehívhassanak EU-s forrásokat klímavédelmi célokra”.
Lobbizás gyanánt elég erős ez az indítás,
már amennyiben az EU döntéshozatala ilyen egyszerűen, azaz ellenfelekben vagy potenciális szövetségesekben gondolkodna a támogatások meghatározásakor. Attól tartok, ha működnének ilyen mechanizmusok, akkor a ma ismert EU igen rövid idő alatt szétesne. Egészen pontosan az EU azért jött létre, hogy végre ne barátokról és ellenségekről, hanem partneri együttműködésekről szóljon a vén kontinens.
Mindazonáltal az EU-t alapvetően meghatározó tényező az, hogy tagállamokból áll. Nem tagvárosokból, hanem tagállamokból, amelyeket a kormányaik képviselnek. Minden szinten a kormányok, még pontosabban a kormányfők akarata a meghatározó, így tehát a támogatáspolitika kialakítása során is. Nagyon világosan kell látni, hogy az EU döntéshozatalának leginkább meghatározó testülete a tagországok kormányfői alkotta Európai Tanács, amelynek egybehangzó akarata nélkül semmilyen EU-döntés nem születhet. Tetszik vagy sem, ez a jogi helyzet.
Az EU döntéshozatalában van még két igen hangsúlyos testület,
amelynek komoly befolyása van a szabályok kialakításában, éspedig az Európai Bizottság, illetve az Európai Parlament. E két testület azonban együtt vagy külön akár tótágast is állhat, ám ha a kormányfők testülete valamit nem akar, akkor abból egészen biztosan nem lesz semmi.
Más szavakkal szólva, ha a magyar miniszterelnök nem kíván Budapest számára közvetlenül lehívható EU-forrásokat látni, akkor ilyenek nem is jönnek létre.
Az Európai Bizottság vagy az Európai Parlament vezetői persze mindig szívesen fognak asztalhoz ülni a tagállamok fővárosainak főpolgármestereivel, s ezek minden bizonnyal jó hangulatú beszélgetések lesznek.
Tényleges hatásuk azonban nagyjából akkora, mintha egy társasház tulajdonosainak a rokonai azon füstölögnének, hogy mit finanszírozzon a bank.
Az európai Green Deal nyilván komoly perspektívákat nyithat mindenki számára
Ennek a törekvésnek a finanszírozására immár hatalmas összegek mozdulnak meg. Alighanem a formálódó pénzhegyek sziluettjei győzték meg a magyar kormányt, valamint annak enyveskezű holdudvarát, hogy érdemes irányt váltani, s a korábban baloldali cirkusznak nevezett zöldhullámba fejest ugrani. Pénzt költeni azonban millió dologra lehet.
Egyetérthetünk a visegrádi főpolgármesterek azon vélekedésével, miszerint városaik a szennyezésben sajnos eléggé élenjárók, bár akad még náluk is nagyobb kártevő, például a mai modern európai mezőgazdaság. A sok-sok tennivalót hivatott sorba rakni a jelenleg folyó ún. “költségvetési trialógus” (azaz a három nagy intézmény, úgymint az Európai Tanács, az Európai Bizottság és az Európai Parlament közötti egyeztetés) az elkövetkezendő hét esztendő közös kiadásairól, amely nyilván nem feledkezik meg a nagyvárosok gondjairól sem.
Természetesen megérthetjük a budapesti főpolgármester elkeseredettségét,
hogy a megannyi, kellemes hangvételű megbeszélés során rádöbbent, miszerint tárgyalópartnereinek esze ágában sincs az őket felügyelő tagországok, no pláne a népképviseletet ellátó Európai Parlament közös döntéseivel szembeszegülve külön pénzeket folyósítani Budapest számára, pusztán azért, mert annak vezetője magát másoknál nagyobb Európa-barátnak nevezi.
S ha már főpolgármesterünk immár túl van az alapvető felismeréseken,
akkor alighanem minden energiájával ráfordulhat a tényleges feladataira, így – többek között – annak megakadályozására, hogy neonáci hordák ne masírozgassanak többet Budapest területén, avagy olyan közlekedési őrültségek visszaverésére, mint például a magyar kormány legutóbbi ötlete, amely teljesen alkalmatlan megoldásokkal szándékozik átszerkeszteni a HÉV-ek amúgy valóban elavult működését. Csendben jegyezzük meg, hogy csak a budapesti zebrák rendbe tételével, ha nem is lennénk sokkal zöldebbek, ám minden bizonnyal kevesebb lenne a közlekedési halálozás.
Brüsszelben a kormányra mutogatni, hazafelé pedig Brüsszelt szidalmazni, nos, nem éppen a legszellemesebb megoldás. Az ellenzéki pártok tehetetlenségét viszont valóban érdemes lenne meghaladni.
Három lehetséges út is van: az alkalmazkodás, az innováció vagy az erő. Avagy ezek kellő keveréke.
Az alkalmazkodásra Szeged a példa
Az ottani ellenzéki polgármester – a NER millió gonoszságát sajátosan árnyalva – hosszú évek óta hangoztatja, hogy fajlagosan az ő városa jut a legtöbb EU-s forráshoz.
Az innováció terepe lehetne
a budapesti rozsdaövezetek felszámolása, a turizmus “letisztítása”, a már jelzett agglomerációs közlekedés normálissá tétele, avagy az “okosváros” koncepciók csúcsra járatása.
Az erő pedig ott van a főpolgármester mögött
A budapestiek többsége világosan jelezte a politikai akaratát.
Tessék ezt használni!
