Miből táplálkozik az a mérhetetlen gyűlölet, ami egyre több most éppen megszólalási lehetőséget kapott, magát kereszténynek és vérmagyarnak mondó hazánkfia oszt meg az őt olvasóval? Miért mérgezik saját magukat? Miért nem bíznak tehetségükben, miért hiszik, hogy méretük, jelentőségük attól függ, hány valóban értékes életművet alkotó művészről állítják, hogy kókler?
A „mihez képest” ….
Szentesi Zöldi László – köszönhetően a regnáló hatalomhoz való viszonyának, vagy a tehetségének, nem tudom – pillanatnyilag nem panaszkodhat. Újságíróként van állása, megszólalási lehetősége, előtte a világ – legalábbis „kerítésen belül, mert arról nem hallottam, hogy „vendégírni” hívták volna valamelyik világhírű orgánumhoz, vagy a Pulitzer várományosa lenne – és mégsem tudja boldogan hátradőlve élvezni, ami neki jut.
Közösségi oldalán oktatja, hogyan kell viselkednie egy valamire való népnemzetinek, ha rossz sorsa egy másként gondolkodóval hozza össze.
„Alföldiért kár, mert tehetséges színész” – semmi szükség az ilyen mondatokra.
Azt is megmondom, miért. Ha én kifejezetten nem kedvelek valakit vagy valamit, de ennek ellenére a veled való beszélgetésben elismerem, hogy tudom, neked ez a kedvenced, és jó ám, csak én nem szeretem, akkor egyúttal arra is rábólintok, hogy neked jobb ízlésed van, mint nekem.
Nincs jobb, meg rosszabb ízlés….
Az olyan szubjektív dolog, mint az, hogy kinek melyik művész alkotása tetszik, nem alaptörvénybe véshető előírás alapján működik. Szabad „tetszésjog” van, aminek nincs előjele és nem pártfüggő.
Tovább haladva a maga által előírt, „ökölbe szorult arcú” gyűlölet útján így osztja az igét:
Nem a felesleges gesztusokhoz kell lelkierő, hanem ahhoz, hogy meg tudjam védeni a véleményemet. Hogy bármikor kiálljak a magam igaza mellett. És udvarias körök helyett jobb csendben maradni, ha nem akarom megbántani beszélgetőtársamat. Ha pedig megszólalok, akkor őszintén meg kell mondanom, hogy mi tetszik, mi nem.
A következő oldalon a liberálisok törzsi szabályáról
