Connect with us

Kultúra

Felvidéki Judit: SZÁZADPÖRDÍTŐ ÓRIÁSKERÉK (2.)

Megosztás

Gábor Miklós a magyar színháztörténet egyik legnagyobb, legemlékezetesebb alakja volt. A mai színházjáró közönség már nem találkozhat nagyszerű alakításaival, de a filmek megőrizték tehetségét, lenyűgözően megformált figuráit. Idén nyáron lesz Gábor Miklós halálának huszadik évfordulója, és jövő tavasszal lenne a nagyszerű művész 100 éves. Felvidéki Judit filmrendező a két évforduló jegyében könyvet ír Gábor Miklósról. A jövőre megjelenő kötetből közlünk több héten át részleteket.

Múlt századi cserepek illesztgetése – Rettenetes szülők, első rész

37 év távlatából visszapergetni az idő óriáskerekét, számomra is izgalmas időutazás. Megjegyzem, már korábban is szerettem volna Gábor Miklóssal együtt dolgozni. Remenyik Zsigmond: Saroküzlet című darabjának televíziós adaptációjára készültem, 1978 körül. Véletlenül pillantottam meg a Szabadság téren, a Magyar Televízió (volt Tőzsdepalota) büféjében. Pontosabban az aulában, abban a könyves pavilonban, ahol hitelre is lehetett vásárolni, s fizetésnapon egyenlíthettük a számlát. Ott, a könyvpult előtt álldogált G. M., és természetesen elmélyülten lapozgatott egy könyvet. Összeszedtem minden bátorságomat, s odaléptem hozzá. Megszólítottam, bemutatkoztam. Gyorsan elhadartam a darab címét, s hogy a főszerepet osztanám rá. Egy gengszterfőnököt kellene alakítania.

Türelmesen, udvariasan végighallgatott, kényszeredett mosollyal az arcán. A darabot nem ismerte. Megköszönte, hogy rá gondoltam, de tetemes színházi elfoglaltságára hivatkozva finoman visszautasított, hogy nem tudná egyeztetni időben, s nagyon strapás lenne a számára. Sok sikert kívánt a forgatásomhoz, majd visszafordult a letett könyvhöz. Mély benyomást nem keltettem benne, s ez nem tette szimpatikussá számomra. Akkor már bennem is dolgozott a hiúság. Ha nem, hát nem…

Koncepciómon változtattam egy kicsit, majd Kern Andrást kértem fel a szerepre, aki el is vállalta. ( Később G.M. nem emlékezett erre a korábbi megismerkedésünkre, ám amikor megnézte a rendezésemet, sajnálta, hogy nem vállalta, mert, mint később kiderült, szerette ezt a műfajt.) Na, de ez egy felvezető volt, vagy kitérő. Mindenesetre, én, mint film-és tévérendező, már a főiskolán megtapasztalhattam azt a „színházi arisztokratizmust”, amely a mai napig él és virágzik. A színházi alkotók „kis lenézését” a filmes és televíziós alkotókkal szemben. G.M. visszautasításában is éreztem akkor ebből valamit. Ma már tudom kezelni, de abban az időben ez érzékenyen érintett.

1981: 30 éves voltam, és tíz rendezés állt mögöttem a diplomafilmemmel együtt

Abban az időben ahhoz, hogy rendezhessen valaki az MTV drámai osztályán, sok kritériumnak kellett megfelelni. Éves tervelőkészítés volt, s az alkotóknak, dramaturgoknak be kellett adniuk a terveiket, amiket aztán a vezetők megvitattak. Természetesen bele kellett férni az éves költségkeretbe. A tévéjátékok olcsóbbak voltak a tévéfilmeknél, átfutási idejük is rövidebb. A színpadi adaptációk nagy része egy helyszínes, nem nagy díszlet-igényű, a stúdiókapacitás olcsóbb volt, a forgatási napok száma minimális 3-4 nap, a hetekig tartó filmforgatással szemben. A színpadi adaptáció nem igényelt forgatókönyv átiratot. A dramaturg vagy a kortárs szerző meghúzta a darabot.

Tehát előnyt élveztek az egy-két helyszínen játszódó, kevés szereplős darabok. Schulze Éva dramaturggal ezen szempontok alapján keresgéltünk színdarabokat. Természetesen számunkra – mindennek figyelembevételén túl – mégis elsődleges szempont a témaválasztás volt. Megérint-e engem a darab légköre, mondanivalója, a történet, s a szereplők? Azonosulni tudok-e velük? Van-e véleményem a felvetett problémáról, s tudok-e hozzátenni valamit, vagy fontosnak tartom, hogy megosszam másokkal is a mű rám gyakorolt hatását?

Ez utóbbi számomra mindig nagyon fontos volt. A „Megosztani”. Megérinteni vele másokat is, felkelteni érdeklődésüket, s az adott kérdésre, témára fókuszálni a figyelmüket. Cocteau darabja – bár az eredeti mű terjengős és kissé túlbeszélt volt számomra, s egy cseppet sem sallangmentes – első olvasásra lebilincselt, magával ragadott. Örkény remek fordítása méltónak mutatkozott Cocteau drámájához. Amit elavultnak éreztem, azok az átlátszó színpadi fogások és megoldások (valamikor modernnek számítottak) kihagyhatónak tetszettek a szememben, s húzás áldozatai lettek.

Szerettem volna felfedezni valakit

Első pillanattól kezdve tudtam, hogy Berek Kati lesz Leoni. Ő is elolvasta a darabot és tett húzási javaslatokat. B.K. remek húzásokat kezdeményezett. Vele nagyon jó volt elemezni a darabot. Biztos voltam abban is, hogy Gábor Miklósnak kell játszania George szerepét – neki, az egykori Michelnek.

Reméltem, hogy a nosztalgia majd működik benne, egy régen volt siker élményének felelevenítése… Gondom Yvone szerepének kiosztása volt. Nem akartam a legkézenfekvőbb, s kínálkozó szereposztó sémába esni. Tízből kilenc rendező Ruttkai Évára osztotta volna akkoriban a szerepet, tudom… De én szerettem volna felfedezni valakit, aki nem agyonhasznált arc, akinek ez egy lehetőség, aki nagy tehetség, de nincs használva, aki többre érdemes.

Vass Évát legutóbb a kecskeméti Oszlopos Simeon előadásban láttam a tévében. Élénken élt bennem fiatal színésznőként, lenyűgöző szépsége, bája, kedvessége, törékeny, pompás alakja, cicás szeme. Akkoriban – kecskeméti „kiruccanásuk” után – már újra Pesten éltek, s a Nemzeti Színház társulatához tartoztak. Berek Kati ajánlotta, hogy nézzem meg a Várszínházban Enquist: Tribádok éjszakája című darabban. Annyira meggyőző volt az alakítása, hogy teljesen a hatása alá kerültem. Érett, izgalmas, még mindig szép, vonzó, titokzatos nőnek láttam.

Csak ő lehet Yvone! Telefonon kértem fel a szerepre. Erről írtam a terasz.hu.-n.

Születésnapi levél Vass Évának

Részlet a levélből: „Még ismeretlenül, alig 30 évesen felhívlak a lakásodon, hogy felkérjelek Cocteau: Rettenetes szülők című tévéjátékom  női főszerepére. Hangom határozott, de torkomban gombócot érzek. Először beszélhetek Anna Frankkal, Ophéliával, Catrinnel, Cerubinnal, Honeyval, Berenicével, Vincénével. A Kár a benzinért, a Vörös tinta, a Csigalépcső, A Rákóczi Hadnagya, a Hangyaboly, a Nem ér a nevem, a Menekülés a börtönbe, a Bogáncs című filmek felejthetetlen alakítást nyújtó hősnőjével.

Bemutatkozom. Hangod kimértsége, s a várakozó, hosszú csend tudatja velem, hogy a nevem nem mond neked semmit. Zavaromban egy szuszra elhadarom hívásom okát, hogy Veled szeretném eljátszatni Yvonnet. Újabb kínos, feszült csend. Félek, talán megszakadt a vonal? – Művésznő! Itt van még? – Igen – válaszolod meleg hangon, majd, mint aki nem akar hinni a fülének, csap le rám gyanakvó kérdésed. – Miért pont én? Hogy jutottam az eszébe? Én már 10 éve nem filmezek. – Hebegek, magyarázkodom, előrángatom színház- és filmélményeimet. Össze-vissza beszélek. Hangod megenyhül, mintha örülnél felkérésemnek. – Ismerem a darabot. Küldje ki a forgatókönyvet. Elolvasom. – Fellélegzem. Már búcsúznál, s letennéd a kagylót, de én szavadba vágok. – Elnézést művésznő! Ha beszélhetnék Gábor Miklós művész úrral, ugyanis őt szeretném felkérni a darab férfi főszerepére. – Fagyott csend, majd kemény hang. – Mindjárt megnézem, ébren van-e. – Várok. A vonal túloldalán idegen lakás neszeit, lépteket, padlónyikorgást, zenefoszlányt, ajtócsapódást hallok. Óráknak tűnő, súlyos másodpercek. Ismét gombócok szorítják torkom. Aztán váratlanul fülembe hasít határozott hangod. – Mindjárt átkapcsolom a telefont a szobájába. – köszönöm – motyogom. Aztán halkan, zavartan, bizalmatlanul, már-már megbántottan tudomásomra hozod: Kedves Judit! Ha Gábor Miklóst akarja felkérni, s csak azért jutottam az eszébe én, akkor nem vállalom. – Kattanás. – Nincs lehetőségem a válaszra, hogy meggyőzzem, mert Gábor Miklós kellemes hangja búg a fülembe. Örömmel üdvözöl, s látatlanba is igent mond, mert jó emlékek fűzik a darabhoz, pályakezdő sikeréhez. Örömömben majd kiugrom a bőrömből, a gombócok is eloszlanak, s a kő is lehullik a mellemről. Madarat lehet fogatni velem.”

A rendezőnek tisztelni kell a színészeket

Máriássy Félix növendékeként megtanultam, hogy a színész milyen fontos, és mennyi minden múlik a jó színészválasztáson. A Tanár úr, Gábor Pál, Fábry, Makk és később Szabó István is elültette bennem a tiszteletet irántuk, s hogy milyen sok múlik a személyes felkérésen, az első benyomáson. Soha nem bíztam a gyártásvezetőre vagy a felvételvezetőre színészeim felkérését. Az első lépést mindig én tettem meg, főleg abban az esetben, ha még nem ismertem személyesen a felkért művésznőt, vagy művész urat.

Főiskolásként volt alkalmam beletanulni és gyűjtöttem elég kellemes és kellemetlen tapasztalatot. Volt részem elutasításban is, kellemetlen, fensőbbséges kioktatásban, lenézésben, semmibevételben, megalázásban is, de többnyire jó élményben volt részem, így nem alakult ki bennem a színészeket illetően semmilyen általánosító előítélet. De alaposan felkészültem belőlük. Pályájukról igyekeztem minél többet megtudni, s amiben csak lehet, megnézni őket, interjúkat, portrékat elolvasni. Ebben az esetben – kamaradarabról lévén szó – még fontosabb volt ez a felkészülés. A fiatalok szerepére főiskolásokat kerestem és találtam is. Tihanyi Péterre a fiatal Gábor Miklósra való feltűnő hasonlóság miatt esett a választásom, Fehér Annában meg azt a kicsit hideg, s rendezett szépséget találtam meg, ami annyira ellentéte Yvone szertelen, szélsőséges, túlfűtött világának, a „cirkusz kocsinak”.

Szerző

Click to comment

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük