Tantuszaim

A fiatalabbak kedvéért, hogy értsék miről is van szó, zárójelben meg kell jegyeznem, hogy a  t a n t u s z az egykoron használt pénzt helyettesítő telefonérme volt, ezzel működtek a nyilvános telefonkészülékek. Trafikokban és a postán lehetett beszerezni a kicsike, barna érmet. A mai két forintosnál nagyobb, tömörebb és súlyosabb volt. Ha ez a tantusz bedobás után leesett, olykor elakadt, akkor búgó hangon jött a vonal és lehetett tárcsázni, majd telefonálni. Ebben az időben alakult ki az a pesti szólás, hogy „leesett a tantusz”, azaz, időben kapcsoltam, vagy a másik: „nem esett le a tantusz”, azaz nem kapcsoltam időben, későn értettem meg a problémát, nem világosodott meg semmi, ha mégis, hát túl későn.

A pesti szólás  megmaradt, a tantusz érme megszűnt.

Azonban a mai napig tapasztalom magamon, hogy agyamban miként működik tovább a tantusznyelő automata, mert potyognak és potyognak bennem a tantuszok. Volt idő, amikor túl korán estek le, s ezzel galibát okoztam magamnak. Máskor túl későn, kisebb galibát okozva magamnak. Hol időben, de azzal meg nem tudtam sem kellően élni, se visszaélni.

És mi van most?  Színültig telítődtem tantuszokkal. Felfoghatom ezt úgy is, hogy eljött a megvilágosodás katartikus, heroikus állapota. Ezernyi búgó hang cseng-bong bennem, ezernyi vonal kapcsol embertársaimhoz. De felfoghatom úgy is, hogy a tantuszok – az eddig leesettek – ellentmondásba keveredtek bennem. Disszonánsan, csikorogva csörömpölnek, röfögnek, s kioltani igyekeznek egymást. Össze-vissza kuszálják a vonalakat, nem értem a túloldalon beszélőket, elveszítem a kapcsolataimat, embertársaimat. Nincs katartikus pillanat, csak heroikus káosz, fullánkokkal telítődött, robbanni sem rest, ködös világkép, amelyben én, az ember, az univerzum elenyésző kis atomja, értem ugyan a nagy összefüggéseket, hiszen lépten-nyomon leleplezik magukat, csak fel nem foghatom, mert el nem fogadhatom.

Hogyan tovább?

Telítődtem a tantuszokkal, s hogy szervezetem szét ne robbanjon feszítő súlyuk terhétől, védekező reflexek alakulnak ki bennem, amelyek az offenzívából, a defenzívába taszítanak, mert félek. Ágálhatnék, balhézhatnék, hadonászhatnék, ordibálhatnék, de túl sokan használják ezeket, a minden rendszerben jól bevált gesztusokat és hangokat. Üvöltözni a lóversenyen, tapsolni a színházban, egy jó előadás után, az arra érdemes művészeknek kell.

A balhé elkerülése végett a „hogyan tovább? „-ra keresem a választ. A bizonytalan jövőképet kutatva, keresem azt az etikai normámat, azt a kielégítően józan hozzáállást – az ad abszurdum lehetetlenné korbácsolt helyzetben –, amiért nem kell se most, se a jövőben szégyellnem magam – magam előtt. Elvégre nem húzhatok be a tévékészüléknek, magamnak, se másoknak, mert akkor elszabadulna a pokol. Se vége, se hossza nem lenne az arculcsapásoknak. Ebben már volt részünk eleget, van gyakorlatunk, s némi tapasztalatunk. Soha nem voltak győztesei, csak vesztesei. Inkább rendezzük végre tantuszainkat, ki – ki a magáét, amíg nem késő. Vigasztalhatna, hogy nem vagyok ezzel egyedül, de nem vigasztal.

Következzék hát tantuszaim leltárba vétele

Eddig abban a tévhitben éltem, hogy visszasírt gyermekkorom tantuszmentesen telt el. Ó, azok az átkozott ötvenes évek! Kamaszkoromban azonban ripsz-ropsz, hát nem lepottyantak azok a nem létező  tantuszok?  Ízelítőnek felhozok a mélyből néhányat.

Óvodáskorom

Alig öt évesen lepogányoztak apró játszótársaim, mert én nem jártam hittanra Pesten. Vidéki nagyszüleimnél elalvás előtt imára kellett kulcsolni a kezem, s elmondanom: „Én Istenem, jó Istenem lecsukódik már a szemem… ” Örömmel vettem részt a nagy húsvéti körmenetben, szerettem a templom hűvösségét, bámulni a faragott szenteket, a freskókat, hallgatni az orgonázást, mert számomra mindez olyan volt, mint a színház. Na már most VAN ISTEN ? Vagy NINCS ISTEN? – tettem fel az okos felnőtteknek okos kérdésemet, amely komoly fejtörést okozott nekem. – Nézd, kislányom, nálunk Pesten nincs Isten, de Baján a nagyanyádéknál van.  Megnyugodtam.

1956, Budapest

Nagymami nagypapit arra unszolja, hogy bújjon el a pincében a szénrakás mögé, mert attól retteg, hogy nagypapit elviszik, mert zsidó. Akkor hallom először a szót. Mi az, hogy zsidó. Hatan élünk együtt, s miért csak ő zsidó? Az valami rossz? Csinált valamit?  Nagymami szájából csak úgy repkednek a számomra ismeretlen szavak: nácik, nyilasok, fasiszták, ávósok, komcsik… El lehet magyarázni egy öt éves gyereknek, mi az, hogy zsidó? Rajongva szerettem nagyapámat. Ha ő zsidó, akkor az csak valami jó lehet. Én is zsidó akarok lenni! De a szüleimet is szeretem, ők is jók, meg a nagymami is. Akkor mi mik vagyunk? De a pincébe, a szénkupac mögé hasalni én sem akarok, ahogy ő sem. Eddig csak a sötétben féltem este. Most már nappal is félni kell? Miért? – Cumizásba fojtottam félelmemet.

Általános iskola

Hatvanas évek. Fenyőfaünnep az országházban. Mint jó úttörő, s egy szavalóverseny győztese, ott lehetek a kiváltságosok között. Ott, az Országházban, egy nagy teremben találkoztam először a félkarú rablókkal, a csilingelő flippergépekkel, a nyugati játékautomatákkal. A suliban senki nem akarta elhinni, amikor elmeséltem. – Nem esett le a tantusz.

Gimnázium

Önképzőkör. Együtt vagyunk: Korniss, akkor még Kertész Mityu, Lányi Andris, Sipos József, Déry János, Baráth Jóska, Keller Zsuzsa, Tábor Ádám, Bogárdi Iván, Ferenczy Kriszta – Jobbágy Károly költő vezetése alatt, és sorra jelennek meg írásaink az Eötvös Diák című lapban. Jó kapcsolatok, barátságok, szenvedélyes viták. Aztán egy szerelem bombaként robbantja szét a társaságot. Keresztény barátnőm és zsidó barátom szerelme. A környezet mindkét részről stupid. Nem értettem barátaimat, de valamit megsejtettem nagyanyám és nagyapám házasságának kálváriájából.

Rádióműsor

Önképzőkörünk szerepeltetése. A szerkesztő önkényesen meghúzza az elbeszélésemet. Nagyképűen kioktat, miközben teljesen félreértelmezi írásomat. Választási lehetőség: vagy meghúzva, vagy nem megy adásba. Az utóbbit választottam. Nem ismertem kompromisszumot. – Későn esett le a tantusz.

Nyomdai inasévek

Szerettem a kemigráfus fényképész szakmát, de a környezetem és a körülmények annyira bántottak, hogy egyfolytában lázadoztam ellene. Méltatlannak tartottam magamhoz, hogy segédmunkát végeztetnek velem, hogy szaladj ide, fuss oda – mindenesnek használnak. Amikor megtudták, hogy tovább akarok tanulni, rám szálltak, gúnyoltak, ugrattak a kezdeti időszakban. Aztán a sötétkamrában, a hívótál fölé görnyedve, lupén át figyelve az előbújó raszterpontokat, rájöttem, hogy az élet nem csak költészet, irodalom, zene, színház és film. Hogy ezek az emberek itt, körülöttem, mind megszenvednek a mindennapjaikért. Felfigyeltem rájuk, s rájöttem, hogy sebeim nyalogatása helyett, az ő sebzettségeik okára kell figyelnem, mert ők mind érdekesebbek nálam. – Még időben leesett a tantusz.

Főiskola, 1973 Grenoble, nemzetközi főiskolás filmszemle

Tanárom, Máriássy Félix csillapította a repülőgépen félelmemet. Első repülésem volt. Utazásom örömét csak az rontotta el, hogy én film nélkül utaztam, mert a cenzúra idehaza betiltotta vizsgafilmemet. „Szabad élet” – dokumentum film. Témája: gyerekek, akik a Vidámparkban, a játékteremben, a félkarú rablók, a szerencse automaták között töltik szabadidejüket, sőt, ott lógnak az iskola helyett is. Egytől egyig mind veszélyeztetett környezetből való, intézetiek, félárvák, némelyik analfabéta. Az akkori rendszer ez ellen tenni nem tudott és nem is akart, de egy tollvonással cenzúrázható lett a filmem, mondván, ez nem jellemző ránk, külföldön rossz fényt vetne a mi szépen épülő szocializmusunkra. – Ezzel a filmmel túl korán esett le nálam a tantusz.

1974.

A főiskolai hallgatók egy része elszánt buzgalommal belép a főiskolai pártalapszervezetbe. Minket a Tanár úr nem noszogat. Önkéntes belépő sem akad közöttünk. A szakma tanulásával bíbelődünk. – Nem esett le a tantusz.

Diplomázás után

A párhuzamos színházrendező osztály növendékei minden szakmai gyakorlat nélkül, egymás után foglalják el a vidéki színházak igazgatói és főrendezői székeit, azaz  hivatalt, pozíciót, hatalmat. Major-növendékek, párttagok. – Későn esett le a tantusz.

Munkahelyem, MTV 1976.

Státuszom: rendező. Rendezőtanárom – Máriássy Félix – a diplomát már nem adhatta át, mert ’75-ben meghalt. „APA” nélkül kezdtem el a pályám. A mester óvó tekintete, bölcs intelme nem kísér, csak vissza-visszacseng. Nem lelek Vergiliust, ki pótolhatná őt. De lehetőséghez jutok, dolgozhatom, próbálgathatom magam, munkatársakat és barátokat, hű társakat, s közvetett támogatókat szerzek. Bak lévén, szívósan, konokul haladok a magam vágta, szabta ösvényen. Senki nem agitál, hogy lépjek be a pártba, hátrányát sem érzem, hogy nem vagyok önként belépő. Meglehet, tájékozatlan vagyok az intézmény belső életét illetően. Csak a szakmám és a munkám érdekel. Első komolyabb sikerem után azonban mintha bezárulnának előttem az eddig kitárt kapuk, nemhogy tovább nyílnának. Miért? – Nem esik le a tantusz.

Egyik forgatókönyvemet betiltják, mert a 72-es március 15.-e szerepel benne mellékszálként, az egyébkén ártatlan szerelmes filmben. Ha ezt az epizódot kihagyom, szabad az út. Nem hagytam ki. Nem lett film. – Nem esett le a tantusz.

Új szerzői forgatókönyvet írtam

Megrendeztem: Fabuland. Adás után botrány, versenyre nem nevezhettem, további sugárzástól eltiltva, mert a film a félelemről, a szorongásról, az elmagányosodásról, és az elbizonytalanodásról szólt. A forgatókönyv írástól is el lettem tiltva néhány évig. Magyarországon nincs ok a félelemre, minek izgatni a nézőt ilyen személyes, privát nyavalygással, jött föntről a vélemény. – Túl korán esett le a tantusz. Mármint nálam.

Bizonyos körökben elhangzik, hogy milyen érdekes, hogy főleg zsidó barátaim vannak. – Nem esik le a tantusz. Más körökben, hogy milyen kár, hogy nem vagyok zsidó. – Nem esik le a tantusz. Mindkettő bánt. Ki vagyok, mi vagyok? Miért számít ez? Aztán lassacskán kezd leesni a tantusz. Ki miért nem közeledik felém, s ki miért nem veszi szívesen közeledésemet?  Tiszteletben tartom mások előítéleteit, de nem osztom. Nyitottságom elveszítem, csigaházamba húzódom. A nagy szakmai karrierről lemondok. Csak a véleményemet nem tudom nem kimondani, ha alkalmat találok rá. Az őszinteség nem divat e HONBAN. – Nem esett le a tantusz.

Már fújdogál a peresztrojka szele

Nem dolgozhatom. Tollat ragadok. Publikálok az ÉS-ben. Van, akinek tetszik, többeknek nem. Van, aki azt mondja, keményebb is lehetnél. – Majd te! Miért hallgatsz? – vágok vissza. Perectorta, Jelenlét isteni hatalom, Vigyázat légyveszély, Naná, hogy félek, Falazok, Életzárta, Cultúrpolitica stb. – Mind, mind korán leesett tantuszaim.

Választások, rendszerváltás

Vasárnapi újság a rádióban. Hajnal. Arra ébredek, hogy az Újlipótvárosban egy hangszórókkal felszerelt személygépkocsi lépésben halad, s Csurka úr üvölti antiszemita szövegeit. Hangosan kommunistafasisztázik. Valakik ültek abban a kocsiban, és nem véletlenül gurulásztak éppen azon a környéken. Valakinek még aznap mondom, te ez a pali veszélyes! – Á! Ugyan! Ez csak egy író – jött a válasz. Naná, hogy féltem! – Időben leesett a tantusz.

Rendszerváltás után

Észreveszem, hogy a különböző művészeti ágazatokban dolgozó alkotótársaim közül többen nem annyira dolgozni, mint inkább politizálni akarnak, s egyre jobban vágynak valami biztos hivatali pozícióra, tisztviselői rangra. Mások még magasabb csúcsok, hatalmi piedesztálok eléréséért brusztolnak szakadatlan. – Nem esett le a tantusz.

Később kiderült számomra, hogy a hivatallal bebiztosították magukat egy időre. Későn esett le a tantusz. Ma már értem, csak fel nem foghatom, hogy valaki miért cseréli fel a pennát, az ecsetet, a kamerát az íróasztalra. Mögötte jobb? Tenni akar netán érettünk valamit? De hiszen mind tehetetlen. Legtöbbje amint felkerül a csúcsra, megbénul és súlyos amnéziába esik. Tisztelet a kivételnek.

A művészet és a hatalom soha nem lehetnek jóban egymással. Az a dolguk, hogy harcban álljanak. Goethe Tassoja, ha későn is, de végre rájött, hogy a politika színterén csak kutyaütő pojáca lehet, de mint költő, géniusz. Nála is csak későn esett le a tantusz, hisz megőrült. De itt, e honban, se megőrülni, se felfordulni nem érdemes. A legfontosabb kérdés tehát, hogy kinek, mikor esik le a tantusz, ami nincs. Jobb később, mint soha.

Tíz évvel a rendszerváltás után

Kirúgtak, földönfutóvá tettek, mert kiálltam a közszolgálati televíziózás mellett, s ennek hangot is adtam. Éltem a „szavak lázadásával”, s idézetekkel terítettem be a Ház folyosóit. Reggelre azonban láthatatlan kezek letépték Vergilius, Babits, Szép Ernő, Karinthy sorait. De akadtak szép számmal, akik fénymásolón sokszorosították kézzel írt idézeteimet, s a falak – sokak bosszúságára – hetekig ontották a figyelmeztető, gyönyörűséges gondolatokat.

Kirúgtak, mert kirúgtak majdnem mindenkit. A fiúk tisztogattak, takarítottak az országban.

A lavór vízzel együtt kiöntötték a gyereket, a szeméttel kiseprűzték az aranyat is. Náluk még mindig nem esett le a tantusz. De a másik oldalon sem, akik mindezt hagyták, one rehabilitálás, amikor helyzetbe kerültek. Az én tantuszom nem az övék, s ez fordítva is igaz. Tantuszolok mindenkire! Mit tehetnék?

Hoppá! Újra választhatunk! – Magunknak csillagot, egyebet nem!

Itt állok, mint egy lestrapált, elhasznált nyilvános készülék és le akarom verni magamban az összes elakadt tantuszt, s jó lenne bedobni végre egy újat. Várni a búgó hangot, s meghallani a vonal végén egy igazi tiszta hangot, biztatást a jövőre nézve. De a központ állandóan félrekapcsol. Valakik mindig beleugatnak, nyüszítenek, ordítanak, hablatyolnak. Nincs Isten, csak Ember, aki visszaél az ember hitével.

Lehet, hogy leesett a tantusz? Nekem többé senki ne papoljon hazáról, magyarságról, nemzetről és hitről! Inkább holt költőinkkel beszélgetek, kik nem éltek vissza soha a szó isteni hatalmával, akár hívők voltak, akár nem.

Már nincs tantuszom, de nincs egy húszasom se egy tízesem, de még egy ötösöm se. Nem hívom fel az Úristent, hogy megkérjem, csinálja vissza ezt az Istenverte Világot, mert, ha létezne, már bizonyára leesett volna nála a tantusz: hogy már Ádámnál és Évánál hibázott.

Mi, emberek, meg itt vagyunk, életre és halálra ítélten, szeretni és gyűlölni egymást az idők végezetéig. Ha már az Isten nem, akkor mi rendezzük le tantuszainkat, mielőtt választanánk. Essen már le, hogy le kell, hogy essen, s nem árt, ha egyszer, időben, az a tantusz, ami nincs!