Blogbazár
Tisza Kata: Tudjátok, hogy robban szét egy rendszer?
Először a közlekedés bénul meg, aztán a közvilágítás, az oktatás omlik össze, majd az egészségügy, a sorrend mindegy, nincs semmire se ember, a cipődet sincs ki megtalpalja, a vakbeled sincs ki kivegye. Nincs biztonságérzeted, nincs számítható nyugdíjrendszer, ha elesel, nem fog ki senki sem.
Egy házasság úgy például, hogy elkezd szép lassan leépülni a környezet: a nőnek már nincs kedve takarítani, főzni, a férfi már nem cseréli ki az égőket, a vízcsapok csöpögnek, és senkit se érdekel. Elkezdenek külön aludni, külön nyaralni, külön utakat járni, és már nincs visszaút. Elmegy az összes vonat, és az Isten se tudja megállítani.
Egy társadalom is hasonlóan.
Először a közlekedés bénul meg, aztán a közvilágítás, az oktatás omlik össze, majd az egészségügy, a sorrend mindegy, nincs semmire se ember, a cipődet sincs ki megtalpalja, a vakbeled sincs ki kivegye. Nincs biztonságérzeted, nincs számítható nyugdíjrendszer, ha elesel, nem fog ki senki sem. Nincs kontroll, nincs szabadság, nincs vétójog, nincs méltóság. Nincs semmi. És ezt már az Isten se fogja tudni egyben tartani.
Amikor az áldozat fellázad a bántalmazó ellen, akkor tankönyvszerűen a bántalmazó erőszakosnak nevezi az áldozatot. Nem gyakorol önreflexiót, se empátiát, se belátást. Csak büntet, és mártírrá nevezi ki önmagát. Ezáltal legitimálja saját további erőszakos jogfosztását. Vajon bántalmazó-e a kormány attitűdje, és meddig kell az embereknek tűrnie, mondhatnak-e nemet, akár erőszakkal is, ha nincs más mód?!
Nem tudom, ki hogy van vele, de én egyszerűen hányok, ha körülnézek.
Nagy a késztetésem tehát, hogy már körül se nézzek. Az a baj azonban, hogy ez viszont tagadás lenne.
Tagadás az, amikor nem veszel tudomást a családodban vagy kapcsolatodban lévő problémákról. Eljátszod a látszatot és kussolsz.
Aztán tagadás, amikor nem veszel tudomást az országod gondjairól.
A kisemmizettekről, a hajléktalanoktól a munkásokig, a betegektől a diákokig, és sorolhatnánk. Egyszerűen nem törődsz vele: nincs empátia, nincs szolidaritás.
És végül tagadás, amikor ez már univerzális méreteket ölt, tehát túlmutat egyéni és rendszerszinteken. Nem veszel tudomást a halálról például, tagadod és tabusítod, mintha nem volna, vagy nem veszel tudomást a globális felmelegedésről: bagatellizálod, hárítod. Mert ez így rövid távon megnyugtatóbb.
Ez mind az élethazugság különböző dimenziója. A tagadás a legsúlyosabb vétség önmagaddal. Egyénileg és kollektíven is. Mert esélyt sem ad az orvoslásra.
Aki látja, mi történik, az ordítana.
De le fogják ültetni, a száját betapasztják és kicsinálják. Mert nem akarjuk tudomásul venni, hogy kurva nagy baj van! És ha nem veszünk tudomást, az talán olyan, mintha nem volna. Ez a hazugság azonban gyakorlatilag gyilkosság és öngyilkosság.
Volner: „…kihívom a Kossuth térre a Betyársereg 300 jól képzett emberét és magunk teszünk rendet!”
Szerző
