Városi kurír
A napi fontos.

Tiszta tekintetek tükrében

1 27

Egy ember, két szenvedély. Egy fantasztikus művész, és egy varázslatos személyiség. Gyermeksebésznek készült, színésznő lett. Méghozzá nem is akármilyen. De a legszebb álmaiban még mindig operál. Arról a szenvedélyről beszélgettünk, ami a színházhoz köti, és arról, ami a gyermeksebészi pályához. Élmény volt inni a szavait, nézni a szeme ragyogását. Kútvölgyi Erzsébettel való találkozásom megajándékozott egy ritka élménnyel: újra szenvedélyesen beleszerettem az újságírásba.

– Nyolc évesen perforált vakbéllel kórházba kerültem. Az egyik családnál télen disznóölés volt. Miközben megölték, majd kibelezték az állatot, a gyermekek figyelték a szülőket. S amikor azok leszedték a disznót a nyársról s más dolguk akadt, a felügyelet nélkül maradt kicsik jól fölöltöztek, mert hideg volt, s kimentek az udvarra. Azt találták ki, hogy disznóölést játszanak. És erre az alany az akkor 6-7 hónapos kistestvérük volt. Fölkötötték a csecsemőt a nyársra és megperzselték. S ugyanez a kislány – aki időközben négy esztendőssé cseperedett – akkor ott feküdt a kórházban, a mellettem lévő ágyon. Senki nem látogatta. A kórháziak nagyon szerették, ők fogadták örökbe. A kislányon minden, ami kiállt – tehát az orra, a keze, a füle, a szája, mindene – megégett. Próbáltak rajta plasztikai műtéttel segíteni, de egy kisgyermek még növésben van, komolyabban 18 éves koráig nem lehet hozzányúlni a bőréhez. A kis csöppségnek még szemhéja sem volt, mert az is leégett. Ami azt jelentette, hogy nem tudta lecsukni a szemét – nyitott szemmel aludt. Olyan szép szeme volt, mint a nyári éj. Nagyon szép kislány lehetett volna. Már tudott menni. Amikor bejöttek hozzám a szüleim a kórházba, megkérdezték, mit kérek. Egy lencsibabát, feleltem. Ezen elcsodálkoztak, mert nem szerettem babázni. Volt egy porcelánfejű babám, amit a húgom – remélem, nem szándékosan – eltört, s az annyira fájt, hogy nem kellett többé egy baba sem. Most mégis babát kértem, egy kék szemű lencsibabát. Természetesen a kislánynak. A két kis keze csonkja közé fogta – még a szájszéle is megégett – és úgy sírt. Ez nagyon meghatározó élmény volt az életemben. Akkor eldöntöttem, hogy gyermekorvos leszek, és az egész életemet annak szentelem, hogy segítsek a gyerekeken.

– Nagyon megrázó történet. Végül másképp alakult az élete. Úgy tudom, egy tanára bíztatására vágott neki a színművészetinek.

– Tanáraim bíztatására, a magyar és a latin tanároméra.

– Mivel kecsegtették?

– A magyar tanárom megígérte, hogy ha fölvesznek, átvisz a nyakában az Erzsébet-hídon, és ezzel engem meggyőzött. Így hát felvételiztem a színművészetire.

– És azonnal fölvették. A tanára megtartotta az ígéretét?

– Nem, mert 82 éves volt. De ez nekem nagyon tetszett. Felvételiztem az orvosira is, de oda nem vettek föl. Szerintem a színművészeti azért sikerült, mert laza voltam, nem görcsöltem.

– Úgy tudom, nem szerette a színművészetit.

– Fél évig nem léptem a színpadra. Vámos Lászlónak köszönhetem, hogy végül mégis fölmentem a deszkákra. Ő nagy pedagógus volt.

– Úgy tűnik, a jó pedagógusok meghatározóak voltak az életében.

– Igen, mindig! Ha az életem során nem találkozom ezekkel az igen fontos tanárokkal, akkor ma nem vagyok ott, ahol vagyok. Vámos azt mondta nekem, ő nem mosónőnek vett engem föl és nem szereti, ahogy itt ücsörgök. Megkérdezte, miért nem vagyok hajlandó színpadra menni, és azt feleltem, azért, mert nem találom a helyem az osztálytársaim között, mert bármerre nézek, igazi emberek helyett csak utánzatokat találok. Nekem ők olyanok voltak, mint akiknek hiszik magukat, de nem olyanok, mint amilyenek valójában. Vámos Miklós végül mégis produkcióéhséget tudott belém táplálni. Egy zenés vizsgán léptem először a színpadra. Emlékszem, Érsek Marika néni ült a zongoránál. Az első percben még nem tudtam, mit fogok csinálni, de azzal tisztában voltam, hogy ez az utolsó esélyem, különben kirúgnak. Az osztályunkból Egri Márta és Lázár Kati ültek azon a részen, ahol keresztül kellett mennem. Katin egy gyönyörű, fehér stóla volt, nem tudom, miért, tél volt, talán fázott, s mentemben lehúztam róla ezt a stólát. Én 150 centiméter magas vagyok, a stóla is körülbelül ekkora volt. Akkor mutattam meg magam a felvételi óta először az osztálytársaimnak. Fölmentem a színpadra és azt improvizáltam, hogy Vámos Miklós egy tükör, és én belenézek. Ez egyszeri és megismételhetetlen dolog volt, de az osztálytársaim akkor rájöttek, hogy én látom őket, azt, hogy mi van a maszk mögött – és megszerettek. Ezen a vizsgán egyetlen villanásnyi zene hangzott csak el, de abban meg tudtam magam mutatni.

– Szerencsés, hogy ezért megszerették az osztálytársai. Utána már könnyebben ment föl a színpadra?

– Még nem. Prózai vizsga következett, s Vámos László megkérdezte, mit csinálnék szívesen. Azt feleltem, súgni szeretnék. Rendben van, mondta. Súgó lettem a hátérben, a Black comedy-t súgtam az osztályomnak. Egyszer – és a cselt csak jóval később tudtam meg – Vámos Miklós megbeszélte Szalay Edittel, hogy jelentsen beteget, s mivel egy súgónak mindenki szerepét tudnia kell, így nekem kellett beugranom Carol szerepébe. „Na, Zsiga – mert így hívott – ebbe beugrik!” S mivel Edit egy teljes hétig beteg volt, így ez lett végül a vizsgám.

– Fantasztikus pszichológus is lehetett Vámos László!

– Igen, nagyon jó pszichológus volt. Azt mondta, szerinte mindenki egy csupasz fenyőfa, s ő pedig roskadásig teleaggatja mindenféle dísszel, olyannal is, ami nem illik oda. Végül a fenyőfa megrázza magát, s csakis az marad rajta, ami illik rá. Ez persze kétélű dolog, hiszen azt feltételezi, hogy egészséges az a fa, és hogy van ízlése.

– Igaz.

– De még így is megszülethet valami, ami legalább egy közepes szinten ismételhető.

– Még ma is igényli az igaz embereket maga körül a szakmában?

– Megpróbálok a kollégák tekintete mögé nézni. Mi diplomások vagyunk, nekünk még a tekintetváltásból is van diplománk. Sok pályatársam mutat érdeklődést, szeretetet, miközben látom, hogy mindez nem igaz. Ha kérdez, akkor valóban kérdezzen, és érdekelje, amit válaszolok rá! Olyan belterjesen élünk, s én mindig keresem a valódi arcokat. S akiket megtalálok, azokat örökre megszeretem. Még akkor is, ha rajtakapom őket, hogy másnak mást mutatnak. Nincs annál lenyűgözőbb, mint amikor egy pályatársam a legőszintébb valóját mutatja meg a színpadon, miközben a legabszurdabb szöveget mondja. A színpadon csak magunk vagyunk, s mindig meg kell mutatni valami titkot, el kell húzni valami függönyt, hogy a néző mögé pillanthasson. Hiszen annyi titkunk van, hogy abból életünk végéig elélünk! De a dolog másik oldala az, hogy a civil életünket sohasem vihetjük föl a színpadra! Nekem a húgom temetése napján halt meg az édesapám, s a sors fintora, hogy aznap este a Dzsungel könyvét játszottam. Megtehettem volna, hogy nem lépek föl, hiszen ez nem mindennapi tragédia volt, de mégis a közönség elé álltam. És amikor a Pofonofont énekeltem, nem közölhettem közben a nézőkkel, hogy menjenek a francba. Van úgy, hogy beülök a nézőtérre előadást nézni, s unatkozó kollégákat látok fönn, akik ugyan mondják a szövegüket, de közben látom a szemükön, mennyire unják az egészet. 57 éves leszek az idén, s amikor kilépek a színpadra, őszintének kell lennem, becsülnöm kell a közönséget azzal, hogy ott vagyok, jelen vagyok. Én ebben hiszek.

– Tökéletesen igaza van. Ebből is látszik, hogy a hivatása a szenvedélye. Ha nem tévedek, akkor ez már a főiskolán, Vámos László segítségével alakult ki, és végül ott maradt.

– Egy valóságos szenvedély volt, ami a főiskolán tartott: Kalocsay Mikivel szerelmesek lettünk egymásba. Ez nyitotta ki bennem azt a bizonyos kaput, s csakis az számított, hogy ott együtt lehettem vele. Ezért maradtam ott. Aztán ’71 november 9-én be kellett ugranom a La Mancha lovagjába, Galambos Erzsi szerepébe.

– Galambos Erzsi akkor már nagy sztár volt.

– Bizony! Én meg harmadéves főiskolás. Addig soha nem találkoztam színpadon a közönséggel, azt sem tudtam, mi az a siker, mi az a taps. S azt sem tudtam, milyen Darvas Iván szemébe nézni. Mindössze két próbát kaptam. Feledhetetlen este volt, s ott figyeltek föl rám. Onnantól kezdve öt, vagy hat évig még a csapból is én folytam. Tudja, új arc, új hús.

– És utána?

– Utána jött a gyerek.

– Tökéletes időzítés.

– Minden időt föl lehet használni hasznosan! Akkor jött a gyermekekkel való szenvedély.

– Ha jól sejtem, a szenvedély is központi fogalom az életében.

– A szenvedély olyan, mint valami gubacs, amit csak föl kell dobni. Tudja, mint Afrikában azokat a vékony ágacskákat, amiket letép a szélvihar, s végül olyanok lesznek, mint egy nagy labda. S azt viszi a szél. Persze, tele van tüskékkel, de ha meglökik, elindul. Először csak lassan, majd egyre gyorsabban.

– Ez szép volt. Volt, vagy van szerepálma?

– Szerencsére sohasem volt.

– A Kurázsi mama miatt kérdeztem. Úgy tudom, amikor levették ezt a Szász János rendezte Brecht előadást a műsorról, akkor eszébe jutott, hogy otthagyja a pályát.

– Ez így igaz. Amikor Szász Jani Steven Spielberg fölkérésére Amerikába ment forgatni, akkor egy pillanat alatt levették a produkciót a műsorról.

– És maga abba akarta hagyni a pályát.

– Ühüm!

– Ezt most olyan hangsúllyal mondja, mintha nem fájna.

– Most már nem fáj.

– És akkor jött egy újabb szerep, ami mégis a pályán tartotta.

– Igen, szerencsére jött Camus Félreértése. Azzal az empátiával, amivel én élek, nehéz volt egy gyilkos anyát eljátszani. Tompa Gábor rendezte az előadást, s a döntés, hogy abba kellene hagyni a színészetet, épp akkoriban érlelődött meg bennem. A szerep nagyon intenzív testi és szellemi jelenlétet kívánt. Egy anyáról és a lányáról szól, akik egy panziót üzemeltetnek, és amikor pénzes vendégük jön, akkor azt elteszik láb alól. Az így szerzett pénzt gyűjtik, mert a lány mediterrán életre, melegségre, szenvedélyre vágyik. Az anya fia sok évvel korábban elhagyja a családot, s hosszú évek múlva visszatér. Nem ismerik meg, ő pedig nem fedi föl kilétét. Megölik, mint a többit. Csak a halála után szembesíti őket az igazsággal a szintén ott élő szolgájuk, aki néma. Ekkor vág bele az anyába a fölismerés, hogy meggyilkolta a saját fiát, s ő is megöli magát. Ezzel a darabbal jött el az életembe újra a vihar, ami fölkavar; anyaságomban, nőiségemben, emberségemben. És akkor meghalt az édesanyám. A próbaidőszak alatt már haldoklott. Olyan sokkoló élmény volt, hogy azt éreztem, csak úgy élem túl ezt az egészet, ha játszom. Furcsa, hogy éppen egy gyerekgyilkos anyára vágytam, épp erre a szerepre. Ebből a drámából épültem föl.

– Mostanában havonta hányszor van színpadon?

– Havi tizennyolc estét. Ez pont ideális. Nehéz dolog a szélcsend, de a pörgés is. Régebben volt, hogy havonta 36 előadásom volt. Emlékszem, akkoriban nem jegyeztem föl a noteszomba, mit játszom, csakis azt, hogy hánytól és hol. Aztán amikor bementem a színházba, a díszletről tudtam, mi lesz este, és rögtön jött vele a szöveg is. Ekkora mennyiség mellett az ember óhatatlanul gépiessé válik.

– S ez nem ment az előadás rovására?

– Dehogy! Tele voltam energiával! A jóisten 24 órásra tervezte a napot, én 48 órára kibővíteném. Az emberiség az élete egyharmadát átalussza, én viszont örültem, hogy keveset aludtam. S még így is rengeteg dologról lemaradtam. Ma 57 éves vagyok, havi 18 alkalommal lépek színpadra, minek pattogjak már?

– Ha összehasonlítjuk az orvoslást és a színészetet, azt mondhatjuk, a színész is gyógyít, csak ő ez emberi lelkeket.

– Én is pontosan így gondolom!

– Még mindig szívesen lenne gyermeksebész?

– Igen! Meggyőződésem, hogy nagyszerű gyermeksebész lenne belőlem. Igaz, sok tragédia is érne, hiszen előfordulhat, hogy egy gyereket elveszítenék. Egy pici lélekben annyi szépség és lehetőség van! Mindent megtettem volna a gyerekekért! Még nem remeg a kezem, még ma is műthetnék. Bejárok ám kórházakba, láttam műtétet. Most már nem kesztyűt viselnek a sebészek, hanem van valami anyag, amit tubusból a kezükre nyomnak, és ez egy kesztyűszerű filmréteget képez a kezükön. Nem szeretem a kesztyűt, mosogatni sem tudok kesztyűben. Az érintés, a tapintás nekem nagyon fontos.

– Akkor ma már vígan operálhatna!

– Jó lenne elmenni Svédországba, mert ott az ember élete végéig ingyen tanulhat. Ma már biztos, hogy nem operálnék, de megtanulnám, az bizonyos!

– Színházon kívül van havonta 12 szabad estéje. Mivel tölti szívesen az idejét?

– Nagyon érdekel az alternatív színjátszás, mert nekik kevesebb a korlátjuk, mint nekünk. S ott a családom, a férjem, a két fiam és a barátaim. Ha a színészember egyszerre három könyvet olvas, az teljesen normális. Van egy nappali könyvem, egy metrókönyvem és egy éjszakai könyvem.

– Metrón utazik? És észrevétlenül el tud vegyülni az emberek között?

– Senki nem ismer meg.

– Nagyon rossz ezt hallani.

– Néha egy néni rám néz, tépelődik, majd azt mondja, látott a Szent Johannában és mekkora élmény volt neki. Majd leszáll. De ennyi. Annyira el vagyunk csúszva. A legtöbb kollégám már a klotyóra is autóval jár. Így viszont nem utaznak például a Combinón. Én tömegközlekedem. S nem lógnak rajtam az emberek. De ha lógnának, akkor is előbb-utóbb leszállok a villamosról, s nem hiszem, hogy oda akarnának kötözni a szerelvényhez.

– Mégsem jó ezt hallani! Sok barátja van a szakmából?

– Az élet mindenféle területéről vannak barátaim, s hozzájuk nagyon ragaszkodom. Rendkívül értékes emberek, s velük megünnepeljük a születésnapokat, a névnapokat. A húgom halála óta tudom, hogy minden nap egy ünnep. Azóta tudom, milyen érték az élet. Az ember nem képes értékelni, hogy él! Mert az nem természetes, nem magától értetődő dolog, hogy élünk! A barátaimmal minden alkalmat megragadunk arra, hogy ünnepeljünk. És így ez a havi 12 szabadnap szinte el is megy. Ma már nem él senki a családomból, csak a két keresztgyerekem, s rajtuk kívül még az van, amit én csináltam: a két fiam és a férjem. És még az ő családja. Az idén lenne 55 esztendős a húgom. Istenem, micsoda bulit csapnánk! Szerette a margarétát. Azt a tenyésztett fajtát. Rendelnék neki egy vödörrel… Ő színésznő akart lenni. Tanár lett, zseniális tanár. Bezzeg ő beszélt nyelveket, nem úgy, mint én! Ragadt rá, mint a piszok! Olyan színű szeme volt, mint a lencsibabának… Nagyon szép szeme volt! Olyan, mint az édesanyámé. Én az apám szeme és a görbe, szőrös lába vagyok. A szépséget a húgom, a kitartást azt hiszem, én örököltem. Anyai nagyanyám Cucukának hívott. Azt mondta: „Cucukám, az isten azt terheli, aki bírja. S aki nem bírja, azt elviszi.” – Nagyon kicsi voltam, amikor ezt mondta, s jóval később jöttem csak rá, mennyire igaza volt. Folyton csak azt kérdeztem: Miért a húgom? Miért a fiatalabb? Miért ő? Tíz éve, hogy meghalt. Amikor kint vagyok nála a temetőben, mindig azt kérdezem tőle, ugye milyen hülyeség, hogy ő ott van..? Azt megtanultam, hogy nem félek a haláltól. Egy csöppet sem. S annyira ugyanígy csinálnék mindent! – Ugyanígy…

Akár ez is tetszhet
Betöltés...

Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi. Elfogadom További információ