Buzgón elemzi az értelmiség az idei orbáni labdacsot: “keresztény szabadság” lett az elnyomó rezsim új neve. Az sem zavarja a fideszes elmeosztályt, hogy a fő ellenségnek kijelölt afrikai menekülők igen nagy része keresztény (lásd a Városi Kuríron).  Van-e értelme Orbán szellemi fejlődését kutatni? Heti lapzsemle az orbanológia legújabb eredményeiről.


Erőlködnek, hogy ne derüljön ki, mit művelnek

A HVG kitűnő újságírója, Riba István a hetilap augusztus 15-i számában “A kezemet nézzék“  — (Illiberalizmus  —  Keresztény szabadság  —  Mintakövetés) címmel vizsgálja Orbán Viktor erőlködését, hogy a Fidesz-rezsim sötét művét, az alkotmányos jogállam lerombolását szellemi innovációnak, korszerű történelmi újításnak állítsa be. 2014-ben az “illiberális” jelzővel Orbán alaposan mellé lőtt, mert ezt a negatív kifejezést magára véve az egész világ előtt leleplezte demokráciaellenes szándékait; ezután megpróbálkozott azzzal, hogy önmagát és tettestársait “régi vágású kereszténydemokrataként” ünnepeltesse.

Ez sem volt valami sikeres, mert a kereszténydemokrata jelző Európában nem a demokrácia és az alkotmányos jogállam ellenségeit jelöli, hanem mindennek az ellenkezőjét. Idén pedig a “keresztény szabadság” következett, amiről Riba István kimutatta, hogy ezt Kálvintól plagizálták, csakhogy ez a református teológiában egészen mást, valóban szabadságot jelent, szemben azzal az alapvetően Nyugat-ellenes ellenségképzéssel, amit Orbán ráhúz: “védi a határait, védi a nemzeti kultúráját, és elutasítja a külső beavatkozást és birodalomépítési kísérleteket”.

Milyen mintát ad a világnak?

Orbánnak, mint gyakorta, ezúttal is szerencséje van: tekintélyes értelmiségiek sietnek segítségére  — emlékeztet Riba István a HVG-ben.
“Az EU elleni harcát szeretné Orbán úgy beállítani, mintha az a nemzeti kultúra védelme vagy a birodalomépítési kísérletek elutasítása lenne. Ebben elmondása szerint kapaszkodót talált Csizmadia Ervin egyik írásában, amely a Nyugathoz vagy az EU-hoz való kapcsolatot mintakövető és mintaformáló politikaként írta le.

“Az Európához való viszonyban hosszú ideje jelen van a mintakövető (ez manapság inkább az Orbán-kormány ellenzéke) és a mintaformáló (ez jellemző a kormányra) attitűd”

— írta Csizmadia, és nyilván jót tett Orbán hübriszének, hogy egy neves politológus a “mintaformáló” jelzőt akasztja rá. Csizmadia megpróbált magyar hagyományt is felmutatni a “mintaformáló” ideológia mellett, ám úgy tűnik, Orbán ténykedését sokkal jobban meg lehet közelíteni azzal, amit Fülep Lajos művészetfilozófus és református lelkész egykor úgy nevezett el, hogy nemzeti öncélúság. Fülep arra az évszázados vitára csatlakozott rá, amely szerinte arról szólt, hogy

“még mindig, vagy ismét, téma nálunk és vita tárgya, hogy hová tartozunk és mik vagyunk, Nyugat-e vagy Kelet.”

Fülep szerint ez a vita a nyugati kereszténységgel eldőlt, s később Szűcs Jenő történész is a nyugati régió perifériájaként írt Kelet-Közép-Európáról. A reformkor szintén a nyugati mintákra erősített rá, a nemzetépítés is a nyugati orientáció mentén zajlott.

Megjelent ugyanakkor a Nyugat-ellenesség is, amelynek képviselői szerint minden rossz Nyugatról jön, s ártalmas a magyarságra, mert a magyarság egészen más, mint a nyugati népek.

“A magyarságot a turánizmus zászlaja alatt, mint ezeréves kaland után hazatérő új Árpádok, vissza akarták vezetni a nyugati világból a keleti lelkiségbe”

— írta róluk Fülep, aki a nemzeti szó úton-útfélen használatán is meglehetősen feldúlta magát. Az 1934-ben írt tanulmánya szerint “nem baj, ha valaki nem ért például a művészethez, az a fő, hogy a nemzetihez értsen, ennek segítségével, ha hatalma is van, megvéd bennünket a dekadenstől, korcstól, nyugati veszedelemtől.” S kultúrharc címszó alatt már akkor is tort ült a tehetségtelenség. Mintha azokról írt volna Fülep, akik Orbán kegyelméből manapság megjelentek a kulturális térben.”

Riba István így foglalja össze cikke mondanivalóját:

“Az Orbán által előszeretettel szapult nyugati liberális demokrácia mintájára kialakított intézményrendszer leépítése nem mintaformálás, hanem az alkotmányos jogállam lebontása, saját hatalmának bebetonozása céljából. Az orbáni, hívei által nagyívűnek mondott gondolatkísérlet az illiberalizmusról, kereszténydemokráciáról, keresztény szabadságról pedig nem más, mint szómágia, egyszerű politikai kommunikáció.

Orbán mindig is velejéig pragmatikus, hatalomtechnokrata politikus volt, aki a cselekedeteinek megértéséhez maga adott útmutatót akkor, amikor az amerikai nagykövetnek azt mondta: ne azt nézzék, mit mondok, hanem amit csinálok. Filozofálgathat tehát a miniszterelnök arról, miért is nem kellene a nyugati mintát követni, ez azonban semmi más, mint Patyomkin-falu az alkotmányos jogállam lerombolása előtt.”

Honnan kezdődik az Orbán-mosdatás?

A Riba-cikkben nagy súllyal emlegetett Csizmadia Ervin politológus arról ismert, hogy körültekintő elemzéssel és hangsúlyozottan méltányos közelítéssel igyekszik segíteni hazai valóságunk megértését. Gyakran és szívesen foglalkozik esszéiben a magyar politikatörténeti hagyományokkal, és célja, hogy a tartós jellemzőket, a folytonosságot mutassa be olyan jelenségekkel kapcsolatban, amelyek napjainkban felzúdulást keltenek, ám, szerinte, valójában egyszerűen visszatérünk a régi magyar hagyományokhoz.

E sorok szerzőjeként megengedek magamnak egy kis visszatekintést: az első Orbán-kormány idején, 2000-2001 táján figyeltem fel Csizmadia Ervin elemzéseire, aki akkor Orbán törekvéseiről egészen meglepő dolgokat tárt fel. A Fidesz-vezértől akkor sem állt távol a polgárháborús logika, de talán még visszafordítható lett volna erről az útról az ellenfél részéről felajánlott jelentős engedményekkel, valamiféle stratégiai megállapodással, a társadalmi béke hosszú távú garanciáival. Csizmadia ennek a gondolatnak volt lelkes propagálója.

Ennek jegyében alapította meg a Méltányosság Politikaelemző Intézetet,  amely már nevében is hordozta misszióját. Akármit mondtak vagy tettek Fideszék, a méltányosok kitartóan adották-vették rég elveszett jó szándékukat, és a demokrácia megőrzése iránti, nem létező elkötelezettségüket.

Orbán azonban 1997, majd 2002, aztán 2006, és különösen 2010 után következetesen szélsőjobbra húzódott és “vezénylő tábornoki” szerepet vett fel, a méltányos elemzők pedig tapodtat sem változtattak pozíciójukon. Úgy maradtak, és ezzel elszakadtak a magyar valóságtól.

Egy Csizmadia-cikkhez fűzött 2014 őszi kommentáromban megjegyeztem, hogy Csizmadia Ervin téved, amikor a magyar történelmi múlt kiváló megértésének minősítette és minősíti azt a demokráciarombolást, amit Orbánék véghez visznek.

„Összességében a jobboldal számára a múlt értése a belpolitika tartományában hatalmas versenyelőnyt hoz, ám a jelen nem értése nemzetközileg elszigeteli. A balliberális oldal roppant precízen nyugatos, a kormányoldalnál sokkal inkább a jelen valóságának ütőerén tartja a kezét. Mivel azonban a magyar múltból, s egyáltalán a múlt-jelen körforgásból szinte semmit nem ért, belpolitikai versenyképessége elenyésző”

— írta Csizmadia.

Ezzel szemben úgy látom: “a Fidesz vezetői és holdudvara valóban ismerik és folytatják a magyar politikai, történelmi hagyományt, csakhogy nem értik. Ezért választják ki biztos érzékkel éppen azokat a tradíciókat, amelyek számtalan nemzeti tragédiánkat és kudarcunkat garantálták. A közös történelmi tanulás helyett így újabb katasztrófák felé kormányoznak valamennyiünket. A Fidesz és a magyar múlt viszonyát valamiféle versenyelőnyként értelmezni félreértés.” Álláspontom alátámasztására kiváló konzervatív történészeket, Engel Pált és John Lukacsot citáltam.

“Nem nyugatos”, de különben oké?

A Méltányosság Intézet ismert munkatársa, Lakatos Júlia tanulmányok sorozatában igyekszik Csizmadia Ervinhez hasonló szándékkal “megérteni” Orbánék tragikus tevékenységét.

“A Kelet–Nyugat törésvonal megértéséhez nagymértékben hozzájárulna, ha belátnánk, hogy a kelet-európai tagállamok nem (teljesen) nyugatos demokráciák, ezért éppúgy rugalmasabbnak kell lennünk kísérleteikkel, hogy személyre szabják a liberális demokráciát, mint a Magyarországtól és az Európai Uniótól politikailag, kulturálisan és földrajzilag is jóval távolállóbb országok esetében. Természetesen Magyarország, illetve a kelet-európai tagállamok nem közel-keleti, latin-amerikai vagy afrikai országok. Épp ezért volna hasznos alkalmazni ezt a modellt esetükben, ugyanis még ha nem teljesen nyugatosak is, eléggé nyugatosak ahhoz, hogy a különbségek ne legyenek áthidalhatatlanok” — írja például az Élet és Irodalomban.

Ahogy Csizmadia Ervin, úgy Lakatos Júlia is következetesen kerüli a konkrétumokat, amikor a sajátos magyar történelmi hagyományokat méltatják, és a maguk szempontjából jól is teszik. Az egymást ellenőrző hatalmi ágak egyensúlyának felrúgása lenne a felfedezendő “nem nyugatos” demokratikus hagyományunk? Vagy talán az, amit a választási rendszerrel, a sajtóval, a civil szervezetekkel művelnek? A nacionalista propagandára, a folyamatos ellenségkeresésre, a gyűlöletpolitizálás professzionális alkalmazására gondolnaka “méltányosok”?

A Fidesz rezsimje már régen átlépte azokat a határokat,

amikor bármiféle méltányosságot várhatnának. Magasra emelték a tétet, megbuktatásuk és kőkemény megbüntetésük a magyar történelem folytatásának alapvető feltétele.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét