Fájdalmas tapasztalat, hogy egyesek vért kívánva rázzák az öklüket. Forradalmat! Harcot kiáltanak. “Épüljenek a barikádok és utcára!” – harsogják.

Félek a szent eszme eme felkent harcosai nem értik, hogy az igazi harc, az igazi háború nem az utcákon, nem a tereken, nem a minisztériumok és a Parlament folyosóin fog lejátszódni.

Ez a háború a szív és értelem harca, a közöny és tudatlanság légióival szemben

Úgy vélem a választás ma (még) a miénk:

Vagy képesek vagyunk felismerni a kevésnyi megmaradt közös értéket és tettekkel szolgálni a túlélését, vagy besoroz minket az ostobákból és fundamentalista fanatikusokból álló seregébe a harácsolás és gyűlölet hercege?

A keserűség azt mondatja velem,

hogy jelen sorokat is kevesen fogják érteni, továbbadni, mert az olvasás, az irodalom, az értelem tisztelete már elesett a korábbi csatákban. Kevésnyi partizán küzd a hatalmas és érdektelen tömeggel szemben, akik szent küldetéssel ostromolják annak a tudásnak a forrását, amit ha elveszejtenek, ők maguk is belepusztulnak.

Hallom a gyűlölet hangjait a saját sorainkból is.

“Vesszenek!”

mondják sokan.

“Forradalmat és akkor majd rend lesz”

Harsogják azok, akik maguk is vakok mások problémáira

Soknyi év után ki merem mondani, hogy az, aki arra képtelen, hogy az utcán felsegítsen egy hajléktalant, elfogadja a másságot, érveljen az oktatás, kiálljon az egészségügy mellett, esetleg beverjen egy szöget egy disznóólba, hogy enni tudjon egy család, az aligha fogja a vérét adni a barikádon. Mert aki kicsiny áldozatra képtelen, az a nagyra vajon miként lenne képes?

Nap, mint nap megtapasztalom azt, hogy az üres szavak, az üres közhelyek százezreket mozgósítanak véleményre. Miközben az értékteremtés, a cselekvés, a kézzelfogható munka már csak keveseket vonz. Cserbenhagyjuk a szüleinket a gyerekeinket, unokáinkat… Önmagunkat.

A változó világ a szemünk előtt pusztul el

Feléljük a gyermekeink jövőjét, lehetőségeit, és egy bolti vacak megvásárlásáért és birtoklásáért képesek vagyunk odadobni a jövő generációk teljes életét. Hamburgert majszolva, műanyag pohárból szürcsölve a kávét, lassan araszolva a kocsinkkal a csúcsforgalomban azon sírunk, hogy egy kontinens lángokban áll, mert a összeomlik a Föld klímája. Bármikor képesek vagyunk önmagunk szerepét semmiben venni a nagy egészet tekintve, mert mit is árthat az az egy cigarettacsikk, egy pelenka, egy nejlonzacskó, egy tank benzin, a nagy egészben?

Félünk változni és változtatni és szentül hisszük, hogy a forradalom, a háború, a vérontás, a politikusok elüldözése megoldja mindazt a problémahegyet, amit ma a létezésünk jelent.

“Utcára”. Harsogják a meleg szobában üldögélő vakok, majd kinyitják a hűtőt, kivesznek egy petpalackos üdítőt, és szidva a mocskos rendszert nagyot húznak belőle.

Mindeközben koszos kis falvak mélyén, didergő nincstelenek nézik a négy falat, és várják, hogy bekopogjon hozzájuk a változás hírnöke, aki annyit mond!

– Van remény! Fel a fejjel. Azon dolgozunk, hogy jobb legyen…

Juhász Zoli – Shepherd

ui: A mai nappal elvesztettem a hétszázezredik látogatóm. Csak mert befejeztem az üres üzeneteket, a felesleges politikai közhelyek írását és mert bekopogtattam néhány házba.

…amire – lám – sokan már nem kíváncsiak.

Mondjuk ezekre a sorokra sem és aki olvassa az se ossza meg, mert minek?

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét