Az igazi nyomor abban nyilvánul meg, ha már valaki akarni sem tud. Ezeket az embereket talpra állítani hihetetlenül nagy feladat. Mondta Beer Miklós, váci megyéspüspök.

2018. október 15-e a megbélyegzés napja

A parlament még júniusban az alaptörvénybe iktatta az

- Hirdetés -

“életvitelszerű közterületen tartózkodás”

tilalmát. Mivel a lakhatás jogát a jogszabály nem tartalmazza, így az utcán élő fedél nélküliek társadalomból való kirekesztése volt a kizárólagos cél. Orbán azokat pécézte ki ellenségnek, akik talán a mai magyar társadalom legelesettebbjei, akik képtelenek magukat megvédeni.

A hajléktalanság volt a témája annak a fórumnak, amit Kamarás István vallásszociológus moderálásával hétfő este tartottak a Deák téri evangélikus gyülekezeti teremben. Az eseményen részt vett Beer Miklós, váci megyéspüspök. A püspök egyike azon kevés katolikus egyházi vezetőnek, aki szívén viseli az elesettek sorsát. A megyéspüspök is érzi, hogy egyháza többet tehetne a fedél nélküliekért:

“A legnagyobb baj az, amiért tényleg nagyon szégyellem magam, hogy katolikus templomaink többségében nem is beszélünk a hajléktalanságról.” Majd hozzátette, a katolikus egyházban is megtalálhatók a karitász, a segítségnyújtás szép példái.

Az államnak felelőssége van a lecsúszott, bajba jutott tagjaiért.

Mindez annyit jelent, hogy a nyugati, magukat kereszténynek mondó civilizációkban a hajléktalan nem ellenség, akitől meg kell magunkat védeni, hanem embertárs, akin segíteni kell. Erről Ferge Zsuzsa is beszélt:

“Állam és állam között nagy különbségek vannak. Ha egyszer a kormány 200 milliárdot képes költeni stadionépítésekre – lenne pénz Magyarországon a lakhatás támogatására, a hajléktalanság megelőzésére is.”

Magunk is látjuk, hogy könnyű hajléktalanná válni és nehéz visszakapaszkodni.

Ennek a gazdasági és társadalmi drámának a megoldása, de legalább minden hajléktalan emberhez méltó elhelyezése után lehetne megfontolni a tiltást. Beer Miklós ehhez kapcsolódva megjegyezte:

“Eltűntek az utcákról és aluljárókból a hajléktalanok, mi pedig, jól öltözött emberek, megnyugtatjuk magunkat. Pedig ezzel nem oldódott meg semmi.”

Kamarás Iván vallásszociológus ehhez még hozzátette:

“Van olyan katolikus egyházmegye, amely nem hajléktalanszállót, hanem stadiont épít.”

/ Megj.: a szociológus, itt Kiss Rigó László, szeged- csanádi püspökre gondolhatott, aki rendszeres vendége a felcsúti VIP páholynak is./

Magyarországon szerény becslések szerint is mintegy 30 000 hajléktalan személy van,

akikre alig több mint 10 000 férőhely jut a szociális ellátó rendszerekben. A fideszes potentátok figyelmen kívül hagyták azt is, hogy sem kéregetni, sem életvitelszerűen utcán tartózkodni nem jó dolog. Senki nem választja ezt, ha van jobb lehetősége. A hajléktalanok azt mondják, nem szeretik a szállókat, mert nem biztonságosak és túlzsúfoltak, ami meg valamennyire elfogadható lenne, megtelik, mire odaérnének. Többségük sajnos tömegszállás, ahol mindennapos vendég a csótány, az ágyi poloska. Az élet egyéb “finomságairól” nem is beszélve.

A tanácskozáson Iványi Gábor lelkész, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség és az Oltalom Karitatív Egyesület vezetője példátlannak nevezte, hogy az állam egyenesen bünteti a hajléktalanságot, börtönnel fenyegeti a fedél nélkül élőket:

“Az eljárás – azon túl, hogy embertelen és elfogadhatatlan – anyagi szempontból is érthetetlen. Hiszen a menhelyi ellátásra napi 1500-1600 állami forintot költenek fejenként, a börtönök esetében ennek a többszöröséről, minimum 5 ezer forintról lehet beszélni. “

Az élet egyik nagy igazsága, aki ma a szegényeket védi, talán holnapi önmagát védelmezi.

Aki ma elsőnek hiszi magát, abból könnyen lesz holnap utolsó. Elég egy elveszített állás, egy rossz lakáskölcsön, egy-két elhibázott magánéleti döntés vagy betegség.

Iványi Gábor úgy gondolja, a magyarországi hajléktalanellátás a rendszernek az a szintje, ahova minden kezeletlen probléma leszivárog. Az államok közötti különbségeket érzékeltetve elmondta, hogy a szervezete fenntartásában működő főiskola kollégiumi épületet „gondolkodás nélkül” elcserélné arra a hajléktalanszállóra, amit Hollandiában látott.

Meggyőződésem, nem attól lesz egy kormány keresztény, hogy naponta legalább tucatszor jó hangosan a tudomásunkra hozza. A szavak helyett, a tettek beszélnek, minősítenek: a keresztény kultúrának szerves része az egymás iránti szolidaritás, az emberi méltóság tisztelete, a gyengék, elesettek felkarolása.

Ferge Zsuzsa szociológus, így összegezte a fórum tanulságait:

“…meg kell változnia a társadalomnak, az egyházaknak – és nekünk magunknak is. “

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét