Veled is megtörténhet, hogy Kétharmad Elvtárs beléd rúg …..
Veled is megtörténhet, ami most a hajléktalanokkal történik. Hogy egy nap arra ébredsz, hogy kihúzzák a talajt a lábad alól.
Amikor Kétharmad Elvtárs belerúgott az egyenruhásokba, te hallgattál.
Azt hitted, megúszhatod, ha befogod a szád, behúzod füled-farkad. Ha észrevétlenül meglapulsz.
Különben is: nem vagy tűzoltó, sem katona.
Amikor megalázták a tanárokat, nem szóltál egy szót sem.
Nem vagy tanár, azt hitted, kimaradsz a rosszból.
Belegázoltak az egészségügyiekbe, a munkanélküliekbe, nem volt egy szavad sem.
Nem vagy orvos, ápoló, gondoltad magadban, munkád is van, igaz, megélni alig tudsz belőle. Agyagba döngölték a földműveseket, a postásokat, a kéményseprőket. A mozdonyvezetőket, a buszsofőröket, az autósokat, a gyalogosokat. Az adósokat, a hitelezőket. A hivatásosokat, a civileket. Kismamákat, nagymamákat.
Beletapostak a diákokba, és nem érezted, hogy mondanod kellene valamit.
Nem vagy diák, a mások baja nem a te bajod. Mozdonyt nem vezetsz, gyereked külföldön, unokád nincs. Belerúgtak a juhászba, a halászba, a molnárba, a madarászba. A kertészbe, a kovácsba, a szakácsba.
Miért is mozdultál volna, ők sem tettek érted semmit.
A cinikus, sunyi hatalom ismer téged, jobban, mint gondolnád.
Ezért tudta és merte megtenni ezt veled, és mindnyájunkkal. Lebontotta a jogállamot, széthordta az országot. Ezek itt, gondolta magában a cinikus, sunyi hatalom, úgysem veszik észre. Vagy ha mégis, nem fáj nekik. Ezeknek – ezek az ezek lennénk mi – így is jó.
Olyan országban, ahol nem jó péknek lenni, ott zöldségesnek lenni sem jó. Katonának, hivatalnoknak, írónak, olvasónak. Öregnek, fiatalnak. Magyarnak. Ahol másnak rossz, ott nekünk sem lehet jó. Több szolidaritást, béláim!