Voks humana, 2018

Miközben a visszalépkedések napjait éljük, jó ideje láthatjuk a választási hasra-ütések licitjét is. Ezt néha az éppen aktuálisan esélyesek listájaként aposztrofálják, míg máskor a közvélemény megkutatásaként. Elvárva, hogy az egyszeri állampolgár a feje nagy kapkodása közben elhiggyen mindent, amit láttatnak vele. Akkor is, ha ugyanarról ellentétes információval biztatják szavazni a legesélyesebbre.

A döntéshozatal

Azt a helyzetet sugallva, hogy a legesélyesebb személyét leginkább a megnevezőjének pillanatnyi szimpátiaviszonyai határozzák meg. Nagyban és kicsiben egyaránt. Ennek ellenére, senkit nem beszélnék le a „legesélyesebb ellenzéki” kereséséről. Ahogy arról sem, hogy meghallgassa az éppen aktuális taktikai szakértéseket. Az információ- és ötletdömpingben azonban egyre inkább visszacseng az, amit még dédimtől hallottam: „hallgass meg sok okos embert, aztán csinálj, amit akarsz”. Ami kétségtelenül a legjobb megoldás, ha az ember legalább áltatni akarja magát a saját döntéshozatal lehetőségével. Mert persze azért manipulálódik. Aki azt állítja, hogy ő aztán sosem, az is. Legfeljebb nem veszi észre. Aki azt hiszi, hogy a nagy machinátor, az is. Elég Orbán esetére gondolni a kvótás népszavazással. A rendelkezésre álló információ szintje önmagában manipulációs tényező.

A fenék ugyanaz, gondolkodni sem okvetlenül kell

Azért persze lehetnek olyan gondolati vonulatok, amelyek mentén el lehet gondolkodni a választásokon. Így képet alkothat bárki arról, hogy melyik párt tényleges eszmeisége felel meg a saját eszmeiségének. Nem statikusan, hanem dinamikusan. Mert az a párt, amelynek vezetése akár havonta, évente, vagy választási ciklusonként más öndefiníciót hirdet, annál azért gyanús lehet az aktuális állapot őszintesége. De az is, hogy egy fél év múlva nem fog tovább változni az eszmei irányvonal. Márpedig a politikai elit nem fukarkodott eddig a forgolódásokban. Nagyokban sem. Miközben elismerem, hogy nyilván van olyan parafaszemélyiség, aki teljesen jól érzi magát ilyen körülmények között. Elvégre a fenék ugyanaz, már megszokta a szagát, az ízét, és úgysem látja az éppen aktuális irányvonalat a farpofák közül. Gondolkodni sem okvetlenül szükséges, mert úgy érezheti, hogy elég visszaböfögni az éppen aktuális vezérmotívumokat. De nem is a vakhitű seggnyalóktól várnám el, hogy egy párt politikai stabilitásáról véleményt mondjanak.

Aztán ott van az a nagyszerű, az ellenzéket előre felmentő szólam, hogy a választási rendszer tehet mindenről. Alkalmasint persze ugyanez a választási rendszer lenne alkalmas – elég szavazóval – a jelenlegi kormánypárt alapos elfenekelésére is. De ezt most csak annyiban vegyük figyelembe, hogy Orbánia jelen választási rendszere nagyon kényelmes a mindenkori győztesnek. Így nem az a lényeges, hogy kinek az érdeke megváltoztatni. Mert megváltoztatni a győztesnek van lehetősége, de a mindenkori győztesnek ez nem okvetlenül érdeke. Amikor tehát valaki ellenzéket választ magának, és teszi ezt a választási rendszer megváltoztatásában bízva, akkor értelmetlennek tűnik az erre vonatkozó ígéreteket mérlegelni. Ígérni, potenciális vesztesként bármit lehet. Aki ilyen alapon szeretne dönteni, ne is ezt mérlegelje. Sokkal inkább azt, hogy melyik pártból nézi ki a hatalmi önérdek ellenében való cselekvést. Ez még csak nem is annyira demokrácia-felfogási, mint amennyire bizalmi kérdés.

Az érzelmi manipuláció

Egyébként a központosított irányítási, államhatalmi rendszerről ugyanez elmondható. A bársonyszékből nagyon kényelmes mindent kézivezérelni. Miközben valamennyi információ becsorog a különböző csatornákon. Az ellenérdekelt felek zsarolásához szükségesek is. Ebből a szempontból már inkább az lehet a kérdés, hogy melyik miniszterelnök-jelöltből nézi ki valaki legkevésbé az egyeduralmi elcsábulást. Ha ezt osztályozni kellene, akkor nálam azok végeznének hátrébb, akik a legtovább hirdették a „mi egyedül indulva váltunk meg mindenkit” eszméjét. Mert a kompromisszumkészség, az együttműködési hajlandóság egy kicsit mindig az egyeduralmi gépezet kihasználása ellen hat. Azáltal is, hogy több „ellenőrt” hagy a porondon. Miközben korántsem csak hazánk jelenkorából ismerünk olyan politikusokat, akik egy hatalmi pozíciót önként csak egyvalamiért adtak fel. Egy nagyobb hatalommal járóért. Hogy ennek a szemléletnek, és az ezt hirdető politikusoknak is van piacuk, azt naponta tapasztaljuk. Például, a neohorthyzmus felbugyogását látva. De attól, hogy van piaca, még nem lesz szimpatikusabb.

Szimpátia. No igen. Az sem semmi. Sokaknál valószínűleg akár többet is jelenthet minden racionális érvnél. Nekem is vannak szimpatikus, és kevésbé szimpatikus jelöltek. Azonban igyekszem szem előtt tartani, hogy attól egyik politikus sem fog többet tenni sem az ország érdekében, sem a szűkebb környezetemért, hogy ő a szimpatikusabb. Miközben tudom, hogy a világ legnagyobb szélhámosai, csalói alapvetően éppen az irántuk való szimpátia felkeltésében voltak – többek között – a legtehetségesebbek. Mert ezzel lehet érzelmi síkon manipulálni valakit. A legmanipulatívabb benyomások pedig mindig érzelmiek. Mint a félelemkeltés, a gyűlölet felébresztése, a csoportnyomás, a szeretetvágy és megannyi más is. Ez utóbbiakra hallgatni sem szégyellnivaló. Csak erre hallgatva, később se tegyen senki szemrehányást – és főleg ne másoknak –, hogy milyen pártra, listára adta voksát. Akármilyen rendes embernek látszott.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük