Gondolkoztál már azon, hogy mely csillagjegyek a legboldogtalanabbak? Bizony vannak olyan  csillagjegyek, amelyek hajlamosabbak a szomorúságra és a kétségbeesésre, mint mások. Lássuk, hogy a horoszkóp alkotó szerint kik ők.

Rák

A Rák az egyik érzelmileg legérzékenyebb csillagjegy, ami hajlamossá teszi  kezdetben „csak” szomorúság a a boldogtalan kétségbeesés rohamait  is állniuk kell, ha tudják. A Rákok nagyon érzékenyek a körülöttük élők érzéseire, és gyakran átveszik mások érzelmeit. Ez mély depresszióhoz és boldogtalansághoz vezethet. Ennek következtében a Rákoknak gondoskodniuk kell mentális egészségükről és öngondoskodásról, hogy érzelmileg kiegyensúlyozottak maradjanak.

Skorpió

A Skorpiók általában nagyon intenzív és szenvedélyes emberek, amely azonban  hajlamossá boldogtalanságra is. A Skorpiók gyakran élnek át olyan erős érzelmeket, mint a harag, a féltékenység és az irigység, ami szomorúsághoz és kétségbeeséshez vezethet. Emellett hajlamosak arra, hogy nagyon zárkózott emberek legyenek, ami megnehezítheti számukra, hogy megnyíljanak és megosszák érzéseiket másokkal. Ennek eredményeképpen a Skorpióknak gondoskodniuk kell arról, hogy megtalálja érzései kifejezésének legegészségesebb módját, csak így lehet kiegyensúlyozott lelkiélete.

Még több horoszkóp

Halak

A Halak általában nagyon érzékenyek hajlamosak a szomorúságra, depresszióra. A Halak gyakran úgy érzik, hogy az érzelmeik túlterhelik őket, ami a kétségbeesés és a reménytelenség érzéséhez vezethet. Emellett nagyon idealisták  is ami megnehezítheti számukra, hogy elfogadják az élet valóságát.

Végülis érthető, minden csillagjegy szívesebben ébred úgy, hogy az ablakon kinézve bárányfelhőkkel csak kicsit tarkított kék eget lát, de mindenben van valami klassz, leljünk rá együtt. Még az előtt hagyjunk fel a depresszióval, mielőtt ránk törne: vagyis csírájában fojtsuk el.

Ikrek

Imádsz jönni-menni, folyamatosan mozgásban lenni, utazni, bulizni, és ki nem állhatod, ha a rossz idő, hideg, sötétség ebben korlátoz. Főleg, hogy ilyenkor a barátaid hajlamosabbak bekuckózni és lemondani a számodra izgis programokat. Te tavasszal vagy nyáron érzed magad inkább elemedben.

Oroszlán

Igazi napimádó vagy, aki igazán a strandon érzi magát tökéletesen boldognak. Épp ezért a sötét, nyirkos téli időszak teljesen kikészít. Még az ünnepek sem tudják igazán megszerettetni veled ezt az évszakot, még így a vége felé sem. Egy egzotikus helyen szívesebben töltenéd most az időt. Ha tehetnéd, szíved szerint olyan helyre költöznél, ahol folyton csak nyár van!

Halak

Halakként eleve a depresszívebb csillagjegyek közé tartozol, drossz időben még inkább hajlamos vagy negatívan látni a dolgokat, olyankor nincs kedved semmihez, szíved szerint azt az időszakot az ágyadban, sok párna közé elbújva vészelnéd át, miközben napsütésről, vízpartról, fincsi koktélokról álmodozol…

Forrás Még több horoszkóp, olvass az élet napos oldaláról is.

Még egy kevés testedzés, mint az intenzív séta is jelentősen csökkentheti a depresszió kockázatát egy új tanulmány szerint.

Az amerikai Betegségellenőrzési és -megelőzési Központ (CDC) szerint az Egyesült Államokban az ajánlott testmozgás heti 2,5 órás, mérsékelt szintű aerob edzés, például élénk séta, valamint az összes fő izomcsoport heti kétszeri edzése. Ez helyettesíthető erőteljesebb aerob testmozgással, például heti 1,25 órás futással, ugyanennyi erőnléti edzéssel együtt.

A CDC szerint a mérsékelt és az erőteljes testmozgás javítja az alvást, csökkenti a vérnyomást, véd a szívbetegségek, a cukorbetegség és a rák ellen, csökkenti a stresszt, javítja a hangulatot, és hatékony a szorongás és a depresszió ellen.

A JAMA Psychiatry folyóiratban szerdán közzétett metaanalízis 15, több mint 190 ezer ember bevonásával készült tanulmányt elemzett, hogy megállapítsa, mennyi testmozgás szükséges a depresszió csökkentéséhez – írta a CNN online kiadása.

Az elemzés szerint azoknál a felnőtteknél, akik heti 1,25 óra élénk sétának megfelelő fizikai mozgást végeztek, 18 százalékkal alacsonyabb volt a depresszió kockázata azokhoz képest, akik nem mozogtak.

A szerzők hozzátették, hogy heti 2,5 óra intenzív sétával már 25 százalékkal csökkent a depresszió kockázata.

A testedzés előnyei akkor mutatkoztak meg legjobban, amikor valaki a teljes passzivitásból mozdult ki azzal, hogy beiktatta a testmozgást az életébe. Az ajánlott szintek feletti testmozgás azonban nem járt további előnyökkel.

A szerzők szerint eredményeik az életmóddal kapcsolatos ajánlásokat megfogalmazó egészségügyi szakemberek számára is fontosak lehetnek.

„Már heti háromszori séta is jobb mentális egészséget biztosít az embereknek, mintha egyáltalán nem mozognának”

– hangsúlyozta Adam Chekroud, a Yale Egyetem professzora, egy hasonló, 2018-ban megjelent tanulmány szerzője.

Egy 2020-ban közzétett tanulmány pedig azt emelte ki, hogy még a könnyű testmozgás is segít megvédeni a gyerekeket a depresszió kialakulásától.

A kutatás szerint napi 60 percnyi egyszerű testedzés 12 éves korban a depresszió 18 éves korban tapasztalt, átlagosan 10 százalékos csökkenésével volt összekapcsolható. A mozgásformák közé tartozott a futás, a kerékpározás és a gyaloglás, valamint olyan tevékenységek, mint a házimunka, a festés vagy a hangszeren való játék.

(MTI)

Megdöbbentő adat, hogy a földön a depresszióval élők száma csaknem annyi, mint az Egyesült Állomok teljes lakossága. A depresszió a leggyakoribb mentális zavar, ami súlyos életvezetési nehézségekkel jár mind az érintetteknek, mind a környezetüknek.

A depresszió, csakúgy mint a pszichiátriai zavarok általában, rendkívül stigmatizáló

Sokan még a saját baráti körük előtt is szégyellik, ha depresszióban szenvednek, mert a társadalomtól gyakori az a téves visszajelzés, hogy ez a tartósan negatív hangulat választás és elhatározás kérdése. A szégyen sok esetben annak is gátat szab, hogy valaki szakszerű segítséget kérjen.

Gazdasági adatok is a prevenció és az időben megkezdett kezelés fontosságára hívják fel a figyelmet. A WHO szerint a depresszió közvetett és közvetlen hatása csaknem 1000 milliárd dollárba kerül a világgazdaságnak. A betegségben szenvedők sok esetben kiesnek a munkából, ami a családok szintjén is komoly nehézségeket, megélhetési problémákat okozhatnak. Ez utóbbi betegségfenntartó tényezőként komoly hatással lehet hosszú távon is.

1. tévhit: a depresszió ritka és szokatlan

Tévedés azt gondolni, hogy a depresszió ritkán előforduló jelenség.

A Világ lakosságának 5%-a szenved benne, és a kismamák 10-15 %-ra jellemző a baby blues, vagyis a szülés utáni depresszió a gyermekágyi időszakban.

2. tévhit: a depresszió lényegében szomorúság

A szomorúság érzése bizonyos helyzetekben az élet természetes velejárója. Ezt érezzük, ha nem úgy alakulnak a dolgaink, ahogy szeretnénk, vagy ha valamilyen veszteség ér bennünket kapcsolatainkban, munkánkban. A klinikai depresszió azonban egy komplex állapot, amely hatással van az egyén pszichés, biológiai és szociális helyzetére. Bármilyen figyelmeztetés és racionális indok nélkül előállhat valakinél súlyos depressziós állapot úgy, hogy a környezet semmilyen valós okot nem lát arra, hogy így érezze magát az adott személy.

Jellemző tünetek ilyenkor a tartós örömtelenség, gondolkodási, döntéshozatalii nehézségek, üresség érzés, kínzó bűntudat, a világ iránti érdektelenség, alvási és evési problémák, illetve súlyos esetben öngyilkossági gondolatok.

3. tévhit: depressziósok nem képesek magas eredményeket elérni

Jó cáfolat a fenti mondatra Mahatma Ghandi, Winston Churchill vagy Abraham Lincoln életpályája, akik komoly örökséget hagytak maguk után annak ellenére, hogy komoly depresszióban szenvedtek. A statisztikák alapján úgy tűnik, hogy a vállalkozók 30%-a szenved depressziótól, ami nagyban összefügg a szerep által kijelölt komoly feladatokkal és felelősséggel.

A vállalkozói világban is jellemző, hogy a nagy cégek vezetői inkább titkolják depressziójukat, hogy nehogy összemossák problémáikat esetleges gazdasági kudarcaikkal.

4. tévhit: a depresszió a „felső tízezer” problémája

A depresszió univerzálisan megjelenhet szegény és gazdag országban egyaránt. Amiben meghatározó a szocioökonómiai státusz az az, hogy mennyire valószínűen veszik észre, és hogy milyen kezelést kap a depresszióban szenvedő személy. Míg a szegény országok államai 1% körül költenek mentális problémák kezelésére, addig a gazdag országokban ez a szám 5% körüli. Jól belátható, hogy ez micsoda különbségeket jelent a társadalombiztosításon belül elérhető lehetséges kezelési módok és időtartamuk között. A kedvezőbb adatok ellenére is jellemző, hogy a gazdag országokban csupán a betegek fele kap megfelelő kezelést. A másik nehézség, hogy a súlyos betegségek, a természeti katasztrófák vagy a helyi konfliktusok sok esetben a szegényebb országokat sújtják, ahol előfordulhat, hogy semmilyen kezelési mód nem áll rendelkezésre.

Ez a 6 csillagjegy esik legkönnyebben "karantén-depresszióba" - ők bírjak a legnehezebben a magányt

Általános jelenség, hogy sokunkat megviselnek az egyre rövidülő nappalok. A korai sötétedés könnyen megágyazhat a szezonális depressziónak. Ezért is nagyon fontos, hogy az évnek ebben a szakában minél több színes, fényes, élénkítő tárggyal vegyük körül magunkat – írja az egészség7.hu.

Ha egyébként sem esik be elegendő fény az ablakokon át,

érdemes beszereznünk néhány tükröt! Ezek ugyanis érzetre növelik a teret, visszaverik a fényt, és hozzájárulnak a barátságosabb otthon kialakításához.

Ha elegünk van a borongós időből, keretezzük a napfény színeit idéző, így például sárga- vagy narancsszínű függönyökkel az ablakunkat! Ha pedig még több fényt szeretnénk varázsolni a télbe, érdemes ezzel harmonizáló, világos bútorokkal tölteni meg a lakásunkat.

Ha otthonról dolgozunk, az energiaszintünkre is jó hatással lehet, ha az íróasztalon élénk színű tárgyakkal vesszük körül magunkat. Ügyeljünk a lámpák által sugárzott fény színére is, a zöld például kifejezetten elkedvetleníthet!

Fektessünk különös hangsúlyt a növényeink ápolására, hiszen az ő jóllétük híven tükrözi, mennyi fény áramlik be a lakásba. Ráadásul a tavasz és a nyár hangulatát is visszacsempészhetik – akárcsak a nyaralós fotók, amelyekkel érdemes a falat dekorálnunk ebben az időszakban.

Zöld magazin / Egészség tippek / Egészség hírek / Design & lakberendezés

Nem másról van szó, mint a sokat emlegetett antidepresszánsokról. Ha pedig mellékhatásként a szexuális teljesítőképesség veszik oda, akár örökre, azzal senki sem áll ki dicsekedni.

Szexuális diszfunkció?

A depresszióra felírt szerek jól ismert mellékhatásként előfordulhat némi émelygés, alvási nehézség vagy éppen túlzott fáradtság, testsúlygyarapodás, hasmenés, vagy akár szorongás, nyugtalanság, remegés is. Ezekre általánosan jellemző, hogy a szerek elhagyásával (feltéve persze, hogy nem okoznak azonnal elvonási tüneteket) maguktól elmúlnak. Van azonban egy sokkal kellemetlenebb jelenség is, melyet orvosi nyelven ekképp jelölnek meg: szexuális diszfunkció. Ez a mellékhatás nők és férfiak esetében is jelentheti a libidó csökkenését vagy teljes elvesztését, tehát a szexuális érdeklődés hiányát. Emellett az együttlétekben szerepet játszó szerveink érzéketlenné válhatnak, akár olyannyira, hogy az érintett abszolút képtelenné válik élvezni az intim pillanatokat, és van egy roppant ijesztő jellemvonása is: hajlamos maradandóvá válni.

Hervasztó adatok

A Psychology Today nevű szaklap egy olyan vizsgálat eredményeiről számolt be, mely szerint az antidepresszánsok okozta szexuális zavaroktól szenvedő betegek 81%-a a tabletták abbahagyása után 6 hónappal még semmilyen javulást nem érzékelt a tüneteiket illetően. Egy korábbi, 2001-es tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy a manapság oly népszerű SSRI-antidepresszánsok (legnagyobb arányban ezeket írják fel hazánkban is) 58-73%-os bizonyossággal okoznak szexuális problémákat azok használóinak. Ez az arány kétségkívül roppant hervasztó, hiszen az arányból kiindulva az a kevésbé valószínű, hogy valaki megússza libidócsökkenés, vagy a nemzőszervek tartós érzéketlensége nélkül. És ugyan ringathatjuk magunkat abba a naiv hitbe, hogy ez már egy régi tanulmány, napjainkban bizonyára már korszerűbb szereket használnak – ezzel kapcsolatban sem tudunk megnyugtató hírekkel szolgálni, mivel a tanulmányban vizsgált szerek országunkban jelenleg is az antidepresszáns forgalom gerincét képezik, számszerűsítve pedig forgalmuk ötmilliárd forint feletti éves forgalmat tesz ki.

Az Európai Gyógyszerhatóság (EMA – European Medicines Agency) éppen a tavalyi év júliusában adott ki egy tájékoztatót arra vonatkozólag, milyen figyelmeztetéseket kellene feltüntetni a gyógyszeres dobozokon. Az EMA javaslata szerint rá kellene írni a dobozokra, hogy az SSRI/SNRI típusú antidepresszánsok szexuális diszfunkciót okozhatnak – továbbá jelentések érkeztek olyan esetekről, akiknél a szer abbahagyása után is hosszú ideig fennmaradtak a tünetek.

Állampolgári petíció

2018 áprilisában egy állampolgári petíciót adtak be az amerikai FDA-nak, mely igen hosszasan taglalta, miért volna szükségszerű kötelezővé tenni, hogy feltüntessék a szexuális diszfunkció veszélyét az antidepresszánsok dobozain. A petíció benyújtója tanulmányok és egyedi esetek felsorolásával támasztotta alá érveit, olyan esetekkel, akik akár két hét antidepresszáns szedés után súlyos tünetekre panaszkodtak, melyek egészen a petíció elkészültéig nem múltak el – ez több esetben 10-20 évet is jelentett.

Arról ugyan nincs pontos adatunk, hogy Magyarországon hányan szenvednek ettől a megalázó jelenségtől, egyet azonban biztosan tudunk: azok az emberek, akiknek antidepresszáns-kúrát javasolnak, távolról sincsenek megfelelően tájékoztatva a szer veszélyeiről. Hiszen némileg kisarkítva a dolgot, egy ilyen „tájékoztatás” olyan volna, mintha azt mondanánk a páciensnek: „Dobjunk fel egy érmét; ha fej, akkor továbbra is működni fog a varázspálca, ha írás, akkor nem. Nos, kezdhetjük a kezelést?”

Kis túlzással akár azt is mondhatnánk, hogy : ha korábban nem volt elég életbeli oka a depresszióra, most már bőséggel rendelkezésére áll, a kezelés pedig jó eséllyel erre is egy újabb tabletta lesz…

(Vendégszerző: Mátyus Miklós)

A Halál, a Gyerek, és a Szerelem

A napokban olvastam egy cikket a depresszióról. Felzaklatott, mert én is megéltem. El kell mesélnem valakinek. Te olyan ember vagy, akinek valamiért megnyílnak az emberek. Megbízom benned én is.

Elmondom a történetem

-Szia Zoli! Régen beszéltünk már. Ne haragudj, hogy így rád írok a Messengeren! De emlékszem a sorozatodra, az “Ötvenesek az éjszakában”-ra. Nagyon szerettem. Korunkbeli, már sokat megélt lányok, fiúk meséltek a az életükről, szerelmeikről, tragédiáikról. Jó volt, mert őszinte volt. Igaz.

A napokban olvastam egy cikket a depresszióról. Felzaklatott, mert én is megéltem. El kell mesélnem valakinek. Te olyan ember vagy, akinek valamiért megnyílnak az emberek. Megbízom benned én is. Elmondom a történetem.

Látszólag minden rendben volt. De mégsem

Emlékszel, a gimi után férjhez mentem. Hamar született egy lányunk és egy fiunk. Ők a legfontosabbak az életemben. De van egy kis hiányérzetem,mert szerettem volna főiskolára járni. A Képzőművészetire. Aztán beindult a család projekt és ez elmaradt. Éltük egy fiatal párok normális életét, dolgoztunk, neveltük a gyereket, kirándultunk, nyaraltunk a Balatonon. Látszólag minden rendben volt. De mégsem.

Majdnem harminc lehettem,amikor egy nyári napon elmentem a postára, aztán onnan indultam haza. Az utcán lépkedtem a napon, amikor mint egy hideg fuvallat, egyszere rám tört az érzés. Ma se tudom elmondani milyen. Körülírni se. A hideg fuvallat se jó. Nem adja vissza. Megijedtem. Pár napig rajtam volt, figyeltem magam, aztán elmúlt.

De később visszatért és egyre súlyosabb lett. “Idegen érzés”. Talán ez a legjobb szó rá. Magadba fordulsz, mert idegennek érzed magad mindenhol. Kívülállónak, aki nem tartozik sehova. Egyre jobban bele süllyedsz, és nincs menekvés. Persze a férjem észrevette rajtam. Ma is hálás vagyok neki, hogy kitartott mellettem. A gyerekek általánosba jártak. Ők is rájöttek, hogy anyával valami nincs rendben. Látták, hogy elmegyek dolgozni, ellátom a családot, de egyre jobban kiszakadok belőle. Nem beszéltem senkivel, csak a legszükségesebbet. Persze a munkahelyen is rájöttek, az ottani pszichológus viszont nem írhatott fel gyógyszert, elküldött szakrendelésre.

Egy nyári éjszakára emlékszem nagyon

Csodálatos csillagos ég volt. Felnéztem rá. De nem láttam szépnek. Úgy éreztem magam, mintha látnék egy bolygót, ahol házak, fák, emberek vannak, és köztük én. De a bolygó idegen, valahol a csillagok között van. Én nem tartozom senkihez, megfagyaszt a magány, a saját gondolataimba zárkóztam. Űrmagány, űrhideg ömlött rám, és a halál sugallatta.

Elmentem szakemberhez. Az a pszichológus ma már neves szakember. Nem ment velem semmire. Azt mondta, ilyet még nem látott, nem volt ilyen betege. Semmit nem meséltem neki, bármit kérdezett, vagy várt, és hallgatott. Soha egy szót sem. Csak ültem a széken és vártam, hogy megírja a receptet az antidepresszánsról. Amint a kezembe kaptam, már felálltam és elmentem. Egy idő után ő maga is mondta, tudja, hogy csak a gyógyszerért járok hozzá, de nem tud mit tenni velem.

Aztán eljött az az éjszaka is. Amit most elmondok, azt csak a legjobb barátnőm tudja rajtad kívül, senki más. A férjem se. Már régóta éreztem, hogy nem bírom tovább. Hiányzik a szeretet, a melegség, de nem tudom érezni, és én se másnak adni. Talán azért volt mert gyerekkoromban ittak a szüleim, de ez sem biztos. A nagyanyám nevelt fel igazából. Tiszta, erős, egyenes, istenfélő asszony volt. A legjobb ember a világon. De ettől ő se tudott megmenteni.

Csak a szememmel szerettem volna elköszönni tőlük

Szóval azon az éjszakán elhatároztam, hogy nem megy tovább, és végrehajtom a régóta kigondolt tervet. A gyógyszereket megvettem előre nagy mennyiségben. A Laterum Hotelben akartam kivenni egy szobát, ahol beveszem, és örökre elalszom tőlük. Megszabadulok mindentől. Megvártam amíg Laci, és a gyerekek elaludtak, majd csendben felöltöztem. De a kicsiktől el akartam búcsúzni. Nem mentem oda hozzájuk, nem adtam puszit, nehogy felébredjenek. Csak a szememmel szerettem volna elköszönni tőlük.

Megálltam az ajtóban, és rájuk néztem. A két tündér békésen szuszogott a melegben. És akkor történt valami. Egy kicsit felszabadultam. Engedett a nyomás. Egy pillanatra tudtam levegőt venni és feltisztult a fejem.”Úristen, mit csinálok én!”-ez hasított belém. Nem hagyhatom itt őket, szükségük van rám.

Gyorsan becsuktam az ajtót,a gyógyszereket kiöntöttem a wc-be és lefeküdtem. Évekig nem tudta senki, hogy aznap majdnem elhagytam a családom, és az életemet is. De ez elég volt ahhoz, hogy tudjam, érezzem, lehet kiút. Próbálkoztam, küzdöttem. Tettem a dolgom. Bár egy percig se voltam biztos benne, hogy sikerül.

Mindegy, megtörtént már

Nem vagyok rá büszke, de pár éven belül lett egy házasságon kívüli kapcsolatom. Egy szerelem, ami később csúnya véget ért. De akkor jó volt. Elhitette velem, hogy az életben vannak még szép dolgok. Menekültem bele az érzésbe, és ez segített. Tudod, egy nagy biztosítónál dolgozom. Vannak továbbképzések, céges buli stb. Látom mi folyik ott.

Úgyhogy ne jöjjön nekem senki a nagy álszent dumákkal a házastársi hűségről! Láttam, mit csinálnak a nőtársaim, akár a főnökök is ott a pasikkal. Aztán hétfőn minden megy tovább, mintha semmi se történt volna… Szóval nem ismerek nőt, aki legalább egyszer, kicsit ne csalta volna meg a férjét. Tényleg! Én voltam a kivétel. Sokan startoltak rám, de lepattantak, mert szerettem Lacit, a férjemet. Mikor a kollégámmal kiderült a kapcsolatunk, a munkahelyen el se akarták hinni rólam. Mindegy, megtörtént már. És segített a gyógyulásban.

Szóval kilábaltam orvosi segítség nélkül. Talán azért, mert gondolkodtam, próbáltam megérteni magam, és a világot. De arra jöttem rá igazából, hogy a Haláltól csak két dolog ment meg. A Gyerek és a Szerelem!

Köszönöm, hogy meghallgattál! Jó éjszakát neked!

Bruck András: A szerelem erőtlensége - Péter a Rumbachból....

Többekkel együtt jelentkezett élmény lövészetre egy fővárosi lőtéren a 37 éves U. Dániel is, aki miután befejeződött a biztonsági eligazítás,  mindenki szeme láttára azonnal főbe lőtte magát -írta meg a Ripost

Ok?

A lap megkereste a férfi néhány barátját, akik szerint a férfi súlyos depresszióban szenvedett, ők ezt mondtál:

„Mindig is furcsa személyisége volt Daninak”

„Nagyon megdöbbentünk, amikor megtudunk, mit tett magával. Sok helyen dolgozott, de sehol sem érezte jól magát. Aztán egy idő után már otthon sem. Mindenki tudta, hogy évek óta súlyos depresszióval küzd, de senki se gondolta, hogy ez lesz a vége…” – zárta szavait.

A fedett lőtérre egyszerre több embert engedtek be.

Mi a depresszió?

A depresszió egy olyan betegség, amely nem csak egy lelkiállapotot jelent, hanem az egész szervezetet érinti, beleértve az egyén étvágyát, alvását, a saját magával kapcsolatos érzéseit valamint a különböző dolgokról való gondolkodásmódját is.

Nem egy múló, normális lelkiállapot és nem is a személyiség gyengeségének a jele. Továbbá nem jelenti azt, hogy az illető “ki akarja húzni magát valami alól”. Nem igaz az az elképzelés sem, hogy az érintett személy ‘összeszedi majd magát’ és jobban lesz.

A depresszió távol áll a stressztől vagy az élethelyzeti nehézségek megpróbáltatásaitól: ez egy betegség egyértelmű jelekkel és tünetekkel, amelyek az állapot felismerése és kezelése nélkül hetekig, hónapokig vagy akár évekig is fennálhatnak.

A depresszió leggyakoribb jelei és tünetei:

• állandósult szomorúság, szorongás vagy kiüresedett hangulat;
• csökkent érdeklődés a korábban érdekesnek tartott vagy örömöt okozó tevékenységekkel kapcsolatban, beleértve a szexuális együttléteket;
• szokatlan fáradtságérzet, csökkent energiaszint, lelassultság érzése;
• csökkent étvágy (súlyvesztéssel) vagy éppen megnövekedett étvágy (súlygyarapodással);
• alvászavar és álmatlanság, hajnali felébredések vagy túl sok alvás;
• csökkent érzelemkifejezés (érzelmi beszűkültség);
• reménytelenség, pesszimizmus, bűntudat, értéktelenség vagy tehetetlenség érzése
• társas helyzetektől való visszahúzódás;
• nehézségek a koncentrálásban, emlékezésben vagy a döntéshozatalban
• szokatlan nyugtalanság vagy ingerlékenység;
• elhúzódó testi panaszok, mint például fejfájás, emésztési rendellenességek, vagy krónikus fájdalom, mely nem reagál a megszokott kezelésekre, és
• halállal, öngyilkossággal való foglalkozás, öngyilkossági kísérlet vagy önsértés,

Olvasható az egyik depresszióval  foglalkozó oldalon.

Ha úgy érzed lelki csapdában vagy:

HÍVD A LELKI SEGÉLY VONALAT!

116 111 Ha beszélgetni szeretnél….
Előhívó, vagy körzetszám nélkül, névtelenül és ingyen hívhatsz minket!!

Demencia és környéke, létezik-e megoldás?

Nem túlságosan ismert állat az alpaka. Az alpakákhoz hasonló, ugyancsak Dél-Amerikából származó lámákról már jóval többen hallottak. Nos, az alpaka az Andokban és a dél-amerikai kontinens zord, száraz vidékein is képes megélni: teveszerű állat. Selymes-gyapjas szőr borítja testét. Különös ismertetőjele, hogy végtelenül jámbor.

Selymes a természetük

Ahogy az alpaka-szakértők jellemzik ezeket a jószágokat: nemcsak a gyapjuk puha és a léptük halk, de „selymes” a természetük is.
Ezeket az állatokat az Isten is arra teremtette, hogy segítsenek a szenvedőknek. Testileg-lelkileg sérült emberek számára terápiás hatású lehet az alpakával való foglalkozás – de az egészségesek számára is frissítő, nyugtató, erőt adó hatása lehet.
Olaszországban és Ausztriában máris beváltak az alpakaterápiás kísérletek. Ezek a simogatásfra vágyó selymes bundás állatok rendkívüli hatással vannak az emberre. Élmény velük dolgozni.

Alpakaterápia

Sokféle állatterápia létezik, de az emberek is sokfélék. Akad, aki nem mer lóra ülni – neki a lovas terápia csak gyötrelem lenne. Mások félnek a kutyáktól. Az alpakával viszont kivétel nélkül mindenki jól érzi magát. Ezek a jószágok gyengédek, jámborak. A puszta közelségük is mosolyt csal az emberek arcára. Iskolákban, idősotthonokban is, sok helyen szükség lehet az alpakákra…

Éhesek a szeretetre!

Az alpakaterápia csökkenti a szorongást, a stresszt, a depressziót, enyhíti a viselkedési zavarokat, növeli a koncentrációs készséget és az önbizalmat – lelki békét teremt! Javítja a mozgáskoordinációt is, ami nem csak fogyatékosoknak ajánlott.
A gondozók nem győzik hangsúlyozni: az alpakák szeretetre éhes lények, s amennyi érzelmet kapnak, ugyanannyit adnak vissza.
Simogatni, simogatni, simogatni!

(Forrás: Szabad Föld archív)

A különböző közösségi platformokon töltött idő növelheti a depresszió és a magányosság érzését az emberben – derült ki a Facebook, a Snapchat és az Instagram használatát vizsgáló első kísérleti tanulmányból, amelyet a Journal of Social and Clinical Psychology című folyóirat közölt.

Ártalmas, vagy mértékkel jó?

A Pennsylvaniai Egyetemen dolgozó Melissa G. Hunt és kollégái arra a három közösségi platformra összpontosították a tanulmányukat, amelyek a legnépszerűbbek voltak a vizsgálatba bevont 143 egyetemi hallgató körében – írja az Eurekalert tudományos hírportál.

A tanulmány kezdetén a résztvevők mindegyikének ki kellett töltenie egy kérdőívet a hangulatára vonatkozóan. A hallgatókat véletlenszerűen osztották szét két csoportra: a kontrollcsoport tagjai a szokásos módon használhatták a közösségi oldalakat, míg a másik csoportnak napi 10-10 percre kellett korlátoznia a Facebook, Snapchat és Instagram használatát.

A következő három hétben a résztvevőknek képernyőfotókat kellett készíteniük az iPhone-juk akkumulátor-használatáról, hogy a kutatók heti bontásban lássák, hogy az egyes alkalmazások mennyi ideig voltak használatban a képernyőn.

Az adatok fényében

Hunt és kollégái megnézték, hogy az egyes résztvevőknél egyebek között milyen mértékű volt „a valamiből való kimaradástól félelem”, a szorongás, a depresszió és a magány érzése. „Ha az ember a szokásosnál kevesebb időt tölt a közösségi platformokon, az jelentősen csökkenti a depressziót és a magányt. Ez a jótékony hatás különösen azoknál a résztvevőknél volt érzékelhető, akik depressziósabbak voltak a tanulmány kezdetén” – mondta a kutató.

az eredmények ugyanakkor nem azt jelentik, hogy a 18-22 éves korosztály tagjainak teljesen ki kell zárniuk a közösségi oldalakat, de ezen applikációk használatának korlátozása hasznos lehet számukra.

A közösségi médiával foglalkozó irodalmak egy része szerint a különböző platformok böngészése közben a felhasználók összehasonlítást végeznek.

„Amikor az ember mások életét nézi, különösen az Instagramon, könnyedén arra a következtetésre juthat, hogy mások élete sokkal menőbb vagy jobb mint a sajátja”

– magyarázza a kutató.

A szakemberek szerint ugyanakkor nem tudni,

hogy ezek az eredmények más közösségi platformok és korcsoportok esetében, illetve eltérő körülmények között is érvényesek-e. Hunt szerint noha a tanulmány nem határozza meg azt az optimális időt, amelyet a felhasználóknak ezeken a platformokon kellene tölteniük, vagy hogy miként lehetne őket a legjobban használni, az eredményekből azonban mégis kirajzolódik két olyan konklúzió, amelyek betartása egyetlen közösségimédia-felhasználónak sem árthat.

Először is

csökkenteni kell a szociális összehasonlításra alkalmat adó lehetőségeket.

„Amikor az ember nem azzal van elfoglalva, hogy a kattintásvadász tartalmakat bújja a közösségi médiában, akkor több időt szentel azoknak a dolgoknak, amelyek nagyobb valószínűséggel töltik el elégedettséggel a saját életét illetően”.

Másodszor,

mivel ezek a platformok még jó ideig az életünk részei maradnak, ezért a társadalomnak ki kell találnia, hogy miként lehetne őket úgy használni, hogy a legkevesebbet ártsák a felhasználóknak.

Egy interjúra készültem Felvidéki Judit, Balázs Béla díjas filmrendezővel, a Városi Kurír állandó szerzőjével, hogy mélyebben megismerhessem azt az utóbbi húsz esztendőt, amit – kényszerből – gyakorlatilag választott hivatásán kívül töltött. Ugyanis az egyik áldozata volt a majd’ két évtizede végrehajtott, nagy televíziós leépítésnek, amelynek természetesen megvoltak a maga politikai indítékai. Mint az alábbiakból kiderül, nem interjú született, hanem egy csapongó, baráti beszélgetés.

Kutyabolondok egymás közt

Minden a kutyákkal kezdődött. Judit megérkezett és a három kutya – két keverék (az enyém leginkább erdélyi kopó, a lányomé elsősorban drótszőrű vizsla) és a fiam amerikai buldogja – pillanatok alatt a kapunál őrjöngött. Juditnak ez nem okozott gondot, mert maga is kutyabolond. Belépett a kertbe, és a három eb azt sem tudta, hogy udvarolja körül. Természetesen róluk folyt a szó, meg Judit felnőtt korát végigkísérő kutyusokról, a kuvaszról, a szetterről, és az afgán agárról, nem utolsó sorban a jelenlegi német juhászról, aki együtt nőtt föl egy koromfekete cicával, akivel azóta is elválaszthatatlanok.

A négylábú barát elvesztése

Elmesélte, hogy édesapja nagy kutyabarát volt és igencsak megszenvedte, ha egy-egy társtól örökre búcsút kellett vennie. A második búcsú után a papa hajthatatlan lett. Soha többé nem akart másik kutyát. Judit, miután egy lakásban élt a szüleivel és Julcsa lánya együtt nőtt föl az elsiratott Csillag kuvasszal, szerettek volna egy új négylábú játszótársat. De a papa hajthatatlan volt. Judit szerint, az édesapja tovább élt volna, ha meggyőzhetik, hiszen elmaradtak a napi séták, a közös játékok, és hiányzott az a minden bajt enyhíteni tudó derű, amit a négylábú barát hozott mindennapjaikba. Mert Felvidéki Judit is vallja Conrad Lorenz azon állítását, hogy „kutya nélkül lehet élni, de minek.”

Írás és rendezés

Mindkettőnkben volt arra hajlandóság, hogy leragadjunk kedvenceinknél. Néhány kutyás anekdota után végül felülkerekedett bennem az újságíró és az eredeti cél. Föltettem első kérdésemet. Vajon gyerekkora óta filmrendező szeretett volna lenni?

– Dehogy! Operaénekes, balett-táncos, orvos, dizőz, színésznő, aztán író! Ez mind szerettem volna lenni 5 éves koromtól 16 éves koromig. De a gimnáziumban kísérleti osztály voltunk, és mi már tanultunk filmesztétikát is. Akkor láttam Fellini  Országútonját. Kész. Ezzel minden eldőlt. Igen ám, de az írás szenvedélyem volt továbbra is. Így hát a két jövőkép párhuzamosan élt bennem. Bátyám erősen támogatott. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy mennyire filmszerűen írok. Talán ez adta az ötletet is, hogy filmnovellákat és forgatókönyveket is írjak, s próbálkozzam a rendezéssel. A főiskolára egyből fölvettek, érettségi után két évvel. A köztes időt nyomdában töltöttem, ipari tanulóként, a Zrinyiben. Az volt az én katonaságom. Kemigráfus fényképész lettem. És belecsöppentem a nagy életbe. Két műszak, emberi sorsok, problémák. Megtanultam fotózni, laborálni. Később nagy hasznát vettem a pályámon. Visszatérve az írásra, volt idő, amikor úgy hatottak rám Virginia Wolf regényei, hogy letettem a tollam. Mert ugyan hol vagyok én mint író, hozzá képest?! Idő kellett, hogy túllépjek az összehasonlítási kényszeren – emlékszik vissza, miközben arrébb tolja az egyik kutyát, aki már a második sütit lopja el a tálról.

Még egy találkozási pont

– Eredetileg én is írónak készültem, de végül az újságírásnál kötöttem ki. Az általános- és középiskolában szinte minden magyar órán az a kitüntetés ért, hogy föl kellett olvasnom az osztálynak a fogalmazásomat. Túl ezen, azt hiszem elsősorban az ösztönzött, hogy otthon sokat hallottam nagyapámról, Körmendi Zoltánról, aki verseket és novellákat publikált, Radnóti és József Attila barátja volt. Ráadásul az országban ő írta az első nagyvárosi szociográfiákat. Várj! Mutatok egy verset, amit a múlt század 30-as éveiben vetett papírra, de olyan, mintha ma írta volna. 

Azzal levettem a polcról azt a gyűjteményes kötetet, amelyet a Magvető adott ki, még a 60-as évek elején.

– Hiszen ez nekem is megvan! –  kapta ki a kezemből Judit a könyvet. – Tudod, mennyit kutattam, kerestem, amíg végre rátaláltam?! Bevallom, elsősorban nem a szerző személye, hanem a szociográfiái érdekeltek. A gyerekeknek akartunk egy tévéfilm-sorozatot készíteni a 2000-es jubileumra, Századpördülő címmel. A helyszíne két idősíkban is Budapest lett volna, a századforduló és a jelen Budapestje. A forgatókönyvek el is készültek, ahhoz nagy segítségül szolgáltak nagypapád igen szemléletes, gondolatébresztő szociográfiái. Évekig készítettük elő, de senkit nem érdekelt. 2000-ben meg már a tévében sem voltam, mivel ’99-ben jött a nagy leépítés, azaz kirúgtak.

Zsurzs Éva: na végre egy nő!

– Akkor összegezzük a kirúgás előtti időt! 1975-ben diplomáztál és 1976-ban már a köztévé drámai osztályának rendezője voltál. 1986-ban a Magyar Televízió vezető rendezője, 1991-ben főrendezője lettél. Ez alatt 27 tévéfilmet, tévé- és mesejátékot rendeztél, de készítettél öt portréfilmet is. Szerkesztettél irodalmi műsorokat – például az egykori, nagy sikerű Vers mindenkinek című sorozatból 30-at – és rendeztél sorozatokat – többek közt a Familia Kft-t, három évig.

– Annak idején Zsurzs Éva úgy fogadott a drámai osztályon, „Na végre egy nő! Már nem vagyok egyedül!” Évike mindig mindenben támogatott. Sokat köszönhetek neki. Az egyik utolsó filmem sugárzásánál is –1997-ben – ő akkor már nem rendezett, visszavonult, elsőnek hívott fel telefonon, hogy gratuláljon és megköszönje az élményt. De a férfi kollégák nem mindegyike örült nekem. Volt, aki azt is zokon vette, hogy kezdő rendezőként címlapfotón szerepeltem a Rádióújságban, s, hogy ’93-ban Balázs Béla díjas lettem. 42 éves voltam akkor. Sok újságíró kollégád, akik végigkövették a televíziós pályámat – többek között Virág F. Éva – azt hitte, már régen megkaptam.

– Hazai és külföldi fesztiválok sikeres szereplései, díjai után, 1999-ben mégis jött a villámcsapás…

Hatalommániás kutyaütő

– Nem ez volt az első. 40 évesen kiderült, hogy rákos vagyok. Erről persze senki nem tudhatott. Akkoriban ezt a betegséget titkolni kellett, különben idő előtt leírnak a pályáról. Megúsztam, itt vagyok, de volt pár év betegségtudat. Aztán meghalt apám. Gondolom, ehhez egy kicsit az én betegségem is hozzájárult. Annyi öröme volt még, hogy megérte az én B.B.díjam átadását. Sajnos, a bátyám Munkácsy díját a következő évben már nem érte meg. Szóval, nehéz volt újra munkához jutnom. Közben ’88 tól ’92-ig rendszeresen írtam az És-be publikációkat, mert egy-két évre letiltottak fentről a forgatókönyvírásról, a Fabuland című tévéjátékom miatt. Nem is rendezhettem. Kicsit renitenskedtem, mert megírtam, megmondtam, amit nem kellett volna. Az a bizonyos kolléga, aki nem szívlelt, aztán magas művészeti vezetői pozícióba került (Szinetár akkor már az Operát futtatta fel), s elfelejtette, hogy ki volt egykoron. Egy jó rendező volt, s lett belőle egy hatalommániás, kutyaütő vezető.

Ultimátumot kapott: vagy ír, vagy rendez

Én meg nem tudtam megérteni, sem átlátni akkor, hogy egy alkotó ember, hogy cserélheti fel a tollat, az ecsetet, a kamerát egy íróasztalra. Előtte, vagy mögötte ülsz, megmondom ki vagy! Ultimátumot adott. Vagy írok az  És-be, vagy rendezek. Hú, de megijedtem!  Írtam.  Nem rendezhettem, amíg rajta múlott – szerencsére nem sokáig. Schulze Éva vezetése alatt, végre újra dolgozhattam. De már korántsem annyit. Igen… 1999-ben 700-an kaptuk meg a nekünk járó végkielégítést. 25-30-35 évi munka után, 1-2-3 millió forintot, ami nemhogy az újrakezdéshez, de a vegetációhoz is kevésnek bizonyult. Olyannyira, hogy mi például szép lassacskán megettük a budapesti lakásunkat.  48 évesen derékba törték a karrieremet, elvették az álmaimat, törölték a jövőről szóló terveimet…

Kényszervállalkozó lettem.

Ide-oda pályázgattam, forgatókönyvet írtam. Tele van velük a padlás. Csak hébe-hóba fordult elő hogy valaki vállalni merte, hogy az én pályázatomat, forgatókönyvemet fogadja el. Különben is, mint tudjuk, a pályázatokat a született veszteseknek írják ki. A győztesek pályázat nélkül is nyernek. Persze, volt, aki kiállt mellettem.

A kevésből sok barátot veszítettem el. Részben, mert meghaltak, részben, mert sem én, sem ők már nem vagyunk azok, akik voltunk. Én partvonalra kerültem, ők meg még a pályán mozgolódnak, s helyzetbe kerültek. Helyzetbe, amellyel élnek. Olykor visszaélnek. Munkakapcsolataim munka híján felszámolódtak, mert tőlem már nemigen remélhetnek pénzt, paripát, fegyvert. Személyem leértékelődött.

– Mint baloldali újságíró, én is átéltem ezt az érzést. Azzal „dicsekedhetem”, hogy az Antal-kormány idején tizenketted magammal mi voltunk az első újságírók, akiket politikai meggyőződésük okán, két perc alatt rúgtak ki. Pető Iván még interpellált is miattunk a Parlamentben. Én meg ott álltam két kamasszal, egyedül, munka nélkül… Egy napig, mert Szücs Gábor, a Kurir főszerkesztője rögtön munkát ajánlott a lapnál. De amikor Orbán Viktor – első uralkodása idején – hirtelen, váratlanul felszámolta a Kurirt, már eltűnt a szolidaritás a kollégákból. Sőt, Kristóf Attila meg is írta, mennyire örül az újság megszűnésének. Én meg hajnali háromkor keltem és mentem sajtófigyelőt készíteni, hogy munkakezdésre ott legyen a főnökök asztalán. Gondolom, te is találtál valamiféle, jövedelmet is jelentő pótcselekvést…

Arcul csaptak, megaláztak

– Egy évig tanítottam a Magyar Újságírók Országos Szövetségének iskolájában vidéki gyerekeknek filmtörténetet, forgatókönyv írást. Volt néhány színházi rendezésem is. Nem sok, mert egykori évfolyamtársaim, egykori munkatársaim, barátnak hitt kollégáim jó része mintha azt is elfelejtette volna, hogy ismer… Arcul csaptak és megaláztak nem egyszer, de az önbecsülésem érdekében igyekeztem megóvni magam a további, hasonló helyzetektől.

– Mi volt a kirúgásod indoklása?

–  Egyszerű! Létszámleépítés. A háromnevű fideszes elnök tisztogatott, ahogy azt a sepregetést már jó előre beígérte. Válogatott.

Az örökbecsű szellemében

– Milyen alapon?

– Akadtak volt kollégák, akiknek a bennmaradáshoz az „árulás” eszköze sem volt drága – a „védd a segged elvtárs!” örökbecsű szellemében. A háromnevű meg tisztogatott, hiszen ezért tették oda. Aztán ment, mert a mór megtette kötelességét. Ahogy azt megírtam, nem is kavart nagy port az ügy, mondhatnám: el lett sikálva. Senki nem vonult ki az utcára, nem tüntetett, kussolt a szakma. Örült, aki még ideig-óráig maradhatott. „Benn a bárány, kinn a farkas”, vagy „kinn a bárány benn a farkas” módjára megosztódott a HÁZ, de az ország megosztottságához képest ez már jelentéktelennek tűnt. Sajnálat, részvét önmagunk és sorstársaink iránt. Körülbelül ennyire futotta, s a bent maradottak részéről az „ezt most megúsztuk” érzése, felénk meg a szégyenkező lesajnálás. A közszolgálati televízió alulfizetett 700 közkatonája hűsége jutalmaként kirúgatott. Megalázva szétszóródott, hogy ki-ki boldoguljon érdeme, összeköttetése, kapcsolatai szerint az addigra már régen telített kereskedelmi tévéknél, vagy a szakmán kívül.

„Van köztünk egy európai”

Amikor már éreztem a fenyegetettséget, cédulákat ragasztgattam mindenfelé a székházban. A cetliken egy-egy, a helyzetre hajazó idézet volt. Miután nem tudtak rájönni, ki a „vétkes”, a vezérkar úgy döntött, grafológushoz viszik a papírokat, hogy segítsen elkapni a renitens lázadót. Az MTV belső lapjában pedig a kifüggesztett  idézetekkel kapcsolatban megjelent egy cikk, azzal a – József Attilától kölcsönzött – mondattal, hogy „Van köztünk egy európai”. A szerző azt kérte, ne hagyjam abba. Szót fogadtam, ám a sorsom így is beteljesedett..

Természetesen eluralkodott rajtam a depresszió.

Éjszakánként arról álmodtam, hogy filmet forgatok. Annak idején a politika tisztogatott az MTV-ben. Akkor azt hittem, hogy csak a házból száműztek, a szakmámból nem. Tévedtem. Nem csak a házból, de a hazámból is kipenderítettek, amikor a kamerát kiverték a kezemből. Azóta száműzetésben élek itt, ebben a mind idegenebbé váló országban, ahol folyamatos honvágyam van. Szívesen rendeztem volna színházban is, de erre mindössze három alkalommal volt lehetőségem. A teátrumok igazgatói – volt évfolyamtársak, régi ismerősök – nem mertek rendezői feladatot adni.

Mindent az édesanyjának köszönhet

Végül több kapaszkodóm akadt. Elsősorban az édesanyám – akivel ma is együtt élünk. Neki köszönhetem, hogy amikor még lehetett, dolgozhattam, és amikor kidobtak, tartotta bennem a lelket – ahogy teszi mind a mai napig. Gondoskodom róla, ápolom. Életben kell tartanom, mert csodálatos ember, akinek az életemet, a pályámat, a sikereimet, az életművemet köszönhetem. Aztán itt van most már a lányom családja, az unokák. Összeköltöztünk. Négy generáció él együtt. Nem semmi. A nehézségek ellenére is vallom, hogy azok a gyerekek, akik többgenerációs családban nőnek fel, empatikusabbak, megértőbbek, szeretetreméltóbbak lesznek. Megtapasztalják, mi az a tolerancia, tisztelet. Utolsónak említem az írást, de elképzelhetetlen lenne nélküle az életem. Írtam egy könyvet, Egyszer volt, hol nem lesz címmel, és most szombatonként és vasárnaponként megjelenik egy-egy régebbi és újabb írásom a Városi Kurirban.

– Dedikáltál nekem egy példányt a könyvedből. Akik az elmúlt évtizedekben szerkesztőként ismertek és esetleg ismernek ma is, tudják, ritkán dicsérek. De ez a könyv… Letehetetlen! Ajánlom mindenkinek, aki gyerekként élte meg 1956-ot. A nálunk megjelent írásaidat meg ismerik az olvasóink – és szeretik is. Befejezésül: miként összegeznéd a mögötted álló, majd’ két évtizedet?

– Megmérettettem. A világnézetem, az emberségem, a tisztességem, az életrevalóságom, az élhetetlenségem és a tehetségem is. Nem lehet állandó ellenállásban élni. Ezért találták ki az emigrációt. De emigránsként élni a hazádban, az állandó honvággyal jár, mely lélek és testemésztő. Én az országon belül emigráltam, hogy túlélő lehessek. Városról városra. Negyvennyolc évesen megtanultam több pofon árán, hogy nincs az az ideológia és nincs az az ország és nincs az a szakma, se pálya, se siker, se pénz se posztó, amiért érdemes bármibe beledögleni, és feláldozni önmagunkat.

Te kinyitod a szád, mögötted kussol a tömeg.

Mert a kibicnek semmi nem drága. Csak az ember a fontos, meg az állat, meg a természet. A szeretteid, a családod, a barátaid. Értük tűzbe mész, ha megmentheted, de ne hagyd, hogy értelmetlenül belelökjenek a körülmények és mások, mert nekik úgy kényelmesebb.

Kevesen érnek halottként többet, mint élőként…

Kapcsolódó

Falaztam

A Balázs Béla-díjas már nem filmezhet – szerencsére írnia még szabad