Losers, de egyáltalán nem lúzer

December 25-én és 26-án a Losers Cirque Company a MÜPA sátorban adta elő az Összeomlást. Mindenféle eszközök nélkül úgy dobálták egymást, ahogy a testünk dobálja ki a kátrányt belőlünk, mikor már takarítani sincs hely. Ez egy pozitív darab. Nagyon is az.

A darab a felénél járhatott, vagy akörül, mikor azt vettem észre, hogy benne vagyok. Hogy megfogott a téma, hogy magával rántott. Nem süvített, nem szűnt meg a valóság, hanem csak ott voltam, éreztem az összeomlást, és nem mint fogalom, hanem mint egy hús-vér személy. Hogy nekem Te voltál az. Monológgal beszéltem hozzád, a szád járt, így válaszoltál is. És csak azt vettem észre, hogy kicsit vizes lett a szemem, mindig csak a jobb. Hogy nem hiába akkor könnyezem, mikor rád gondolok, számomra te voltál az összeomlás. Hogy összeomlottam, és nem maradtál sehol sem, csak egy fekete tus lettél a kihúzóból. Vagy egy elhasznált piros rúzs lettem a rúzs-gyűjteményedből: elhasználtál, és megunva eldobtál. A sátor porondján viszont ekkor végeztek egy „mutatvánnyal”, és a közönség halkan és picit, de tapsolni kezdett. Mondd, mi mikor tapsoltunk úgy igazán utoljára?

Dobálták egymást a táncosok

Úgy dobálták egymást a táncosok, az artisták, mint amikor a testünk szelektálja ki az elfeketedett koszt belőlünk akkor, mikor már a tisztának sincs helye. Az önfeledt vidámságot, a pörgő aktívitást úgy váltotta a kívülállóság, a kint rekedtség, hogy egy pillanat törtrésze volt az egész: hangulatingadozás a maga felsőfokán. Mennél vissza a tömeg közepére, de nem engedik, visszalöknek, és próbálkozol mindennel, aztán egyszer csak sikerül, bent vagy, de akkor helyetted más esik ki, aki szintén próbálkozik, és… és a kör sosem áll meg. Talán addig, amíg össze nem szeded magad. Egy csiki-csuki játékot játszottunk mi is. Ezért kellett minden olyan, ahol megnyugodtam, ahol a lelkem nem vadul, üresen kongott, hanem ahol kicsit úgy éreztem, boldogan lélegzik. Tudod mi az összeomlás hibája? Azt hiszed értékelhetetlen vagy és mihaszna, hogy senkinek sem vagy elég jó, mert nem csinálsz semmit sem jól. És nem segít, ha azon van az ember, hogy maradjon a normális szint felett, ne süllyedjen el, de a többiek jönnek a hülyevagyésmitcsinálsz és szánalmasvagy jelzőkkel. Mit csinálna az ember, mikor azt sem tudja jelenleg, ő kicsoda? Hogy, ami tökéletesen működött addig, a felépített kis élete, az egy gombnyomásnyira kezd összezuhanni? Az összeomlás nem reális, nem racionális, lehet, hogy a Dali-s szürrealizmus illene rá a legjobban: andalúziai kutya helyett egy budapesti kutyává válni. Próbálni hűségesnek lenni egy rommá dőlt, fertő városban.

Csúsznak, egymást húzzák a földön, dobálják egymást, a másikon járkálnak, a nők a levegőben és a férfiak kezében olyanok, mint a rongybabák: mintha meg se kottyanna nekik, épp mekkorát dobnak majd rajtuk és merre és hogy egyáltalán meg fogja-e majd őket valaki. Bíznak. Máskülönben nem is működne az ilyen társulat, persze, a feltétlen bizalom a legalsó alapfeltétel, sőt, talán az egyik legfontosabb köztük, hogy bíznak. Hogy bármi történik, csukott szemmel is bíznak. Átengedik magukat a másiknak.

A társadalom elengedi annak a kezét, aki darabjaira omlik

és legszívesebben mindenkit, aki ilyen gyengének mutatkozik, mert ez számukra nem lehet más, csak gyengeség, szanatóriumba zárnák. És az emberek ebben nőnek fel. Gyenge vagy, ha nem bírod tovább játszani azt, hogy jól vagy. Gyenge vagy, ha egyáltalán nem játszod el. Gyenge vagy, ha egy röpke pillanatig is, de feladod. Gyenge vagy, ha engeded a rossz érzéseknek, hogy feljöjjenek, és nem nevetsz bele a világba minden egyes másodperc, a nap 72 órájában.

Az emberek függnek a társadalomtól: akár akarnak, akár nem. Az egyik csoport átszakítja a megfelelési kényszert, és kinyújtja a kezét az összeomlottnak. Ekkor vállalják, hogy ez attól még nem lesz könnyített pálya, csupán nem hagyják egyedül azt, akinek tele lett a pohár: mert tudják, hogy ez mindenkivel megtörténhet. A másik csoport nem engedi be, aki már egyszer kiesett, majd csak akkor, ha újból jól lesz; ha újból eljátssza majd magát, ha újból nem mutatja a gyengeségeit. És miért nem szabad mutatni? Mert ez a csoport nem tud mit kezdeni a lélekkel. Az érzelmekkel. Az érzelmek nem valósak. Csupán azt nem sejtik, hogy aki hirtelen kívülálló lett, az pont azokon megy át, mint az, aki nem érti ezt a hirtelen megjelenő állapotot: az összeomlott nincs tudatában az összeomlással, a súllyal, önmagával, a világgal, a megoldásokkal, csak egy üres, tátongó világot lát, ahová szüntelenül zuhan bele az, ahol addig és amiben élt. Szembesít és fáj és pörögve kifordul magából. Az összeomlás egy Halloween-i, beöltözős partyra hasonlít. Az összeomlott keresi a biztos talajt, mert még egy pici része tudja, hogy alig negyedórával azelőtt még ott állt rajta. Össze kell raknia mit miért, és ahogy a darabban is, fél-másodpercek alatt fordul meg minden.

A nőt helyezik középpontja

A fájdalom küszöbét talán úgy lehet megmutatni a legjobban, már a tetőfokon, mint a Losers koreográfusa: a nőt helyezi középpontja. A nő lesz a férfi, aki csak áll és megtartja a hímpéldányokat, akik ráállnak a vállára, akik a kezébe kapaszkodnak s kitartják magukat. Az összeomlott elbírja a nehezet, mutatják meg így a gyakorlatban, mert saját magának is bizonyítani akar, mert ebben nőtt fel: elbírja erővel és csakazértisekkel, és önkívületi állapotban. Ha lehet ezt írni, akkor az egész darab legbrutálisabb része ez volt: úgy megmutatni az összeomlott lelkiállapotát, mikor közelít a legmélyhez, hogy a nőnek adják az erőt, a nő lesz a férfi, akinek el kell bírnia a terheket. Nem is gondolunk így az egészre, aztán ott ülünk a nézők között, és hüledezünk és nem kapunk levegőt. S egy csomószor nem kaptunk levegőt.

A legszebb az volt, mikor az egyik lány kijön a színpad szélére és énekel, miközben a háttérben egy másik lány és egy fiú adja elő az akrobatika-mutatványait. A maradok, de a végén a magány nyer küzdését: és nem is igazából a magány, hanem a kíváncsiság a harmadik fél iránt. Hogy mehetünk ki, mert bírjuk: az összeomlottnál megszűnik a „stop” tábla jelzés, hirtelen eltűnik a veszélyérzete. Nem racionális érzelem.

Nem volt sem kellék, sem semmiféle beöltözés

A Losers Cirque Company előadásában nem volt sem kellék, sem semmiféle beöltözés. Talán ez a legnehezebb: átadni magukat a koreográfiával, s mégis kicsit előhívni a saját gondolataikat úgy, hogy azért ne őrüljenek bele. Épp ezért szeretem ezt a műfajt, a Recirquel-t is, mert a koreográfia nem szerepet ad az artistáknak, csak háttértörténetet. Viszont itt tényleg rajtuk áll vagy bukik, hogy a téma mennyire lesz valódi, hogy mennyire tudják átadni a fogalmakat, hogy mennyire kerülik el a kliséket. Ha nincs összhang egymás között, a darab nem jön létre, ahogy bizalom nélkül sem. Ezt a feltétlen bizalmat kéne megtanulnunk nekünk, embereknek. Az élet történik, alábukunk – feljövünk, újak jönnek, hazudunk, nyersek vagyunk, utálunk és szeretünk, de amíg átengedve magunkat, csukott szemmel is, a magasban dobálózva is nem megfeszülünk, hanem elengedjük magunkat, akkor nem történhet semmi rossz, mert hisszük, hogy a másik megtart minket az élete árán is. És ez az, ami ebben a műfajban a legcsodálatosabb: a feltétlen hit. Hogy nem ő, nem én, hanem mi.

Varga Maja