Connect with us

Kultúra

Zápor

zápor
Megosztás
 
A profil kontúrját egy hirdetőoszlop tarkasága, majd egy elém tolakodó kalap próbálja kitörölni emlékezetemből. A villamos ajtaja kivágódik, és az ablaküveg ismét kitisztul előttem. Esőcseppek torzítják a híd narancsos fényeit. Esernyők ringatóznak a járdaszegélyen.

Zuhogó eső

Egy sikoly belefullad a felfröccsenő tócsába, ahogy mellénk ér újra az acélkék autó. Bepárásodott szélvédője mögött felsejlik az arc még sejtelmesebben és még rövidebb pillanatig. A felkattanó öngyújtó lángja egy rövid kis szipkát világít meg a szétnyíló ajkak között, majd elmossa egy előrehulló sötét hajtincs.
A villamos lelassul, az autó elillan, de a kép megmarad bekeretezve az ablakrámában, s velem utazik tovább. Most már jobban vigyázok rá, nem engedem át az elém furakodóknak. Felszabadul az egyik ülés. Győztes elsőként huppanok le a későn rajtolók előtt.

Presszó

Márványasztalkán hosszú, finom metszésű ujjak. A középsőn ovális gyűrű. Faragott arc a sötétkék mázon. A gyűrűt a hüvelykujj elfordítja, elbújva a tenyér alatt. Öregedő kéz kávéspoharat szorongat.

Vigadó!

Két lépcsőfokot ugrom, csattan az ajtó.
Valaki karját nyújtja felém, de én a képemet keresem, miközben verdes az eső és rohanó egymásutánban üres ablakok robognak, csattognak, villannak el a szemem előtt. Az egyikben mintha felvillanni láttam volna az arcom. De nem. Én itt vagyok a korlátok mellett, egyedül a Duna parton. Csak azt nem tudom, hogyan került a fejem fölé az esernyő csücske. Keresem a tartórúdját, világossárga fagombját. Az orrom előtt himbálódzó bojtos pántlikák határozottan ismerősek. És az esőcsepp alakú lyukacskák a fölém terjeszkedő cikkelyen, arra a bizonyos napernyőre emlékeztetnek. És lám, a sárga gombocska festett tarka virágaival egy bütykös, májfoltos kézben végződik, s a középső ujjon ott a sötétkék máz hátteréből kiemelkedő fehér arcél a gyűrűn. Valaki ágaskodik mellettem. – Megázik angyalkám! – hallom a hang ismerős, rekedt muzsikáját. Érzem cigarettafüstös leheletét. Félreugrom. A hajóállomás üvegablakai mögött elrejtőzhetek.

Szakad az eső a Duna felett.

A kazettás ablakocskák egyikére szorítom az arcom.
A veranda zöld, sárga, fehér üveglapjait kopogtatja az eső. Odakinn dörög az ég. A haragos Balaton fölött villámok cikáznak szanaszét. Kicsiny öklöm maszatosan kapaszkodik az ablakkeretbe. Számmal párát lehelek az üvegre. Az elhomályosodó kép lassan tisztul. A kertünket szegélyező jegenyék súgva-búgva hajladoznak a szélben. Málnabokrok hullajtják csókjaikat a földre. És a parti sétány felé vezető ösvénnyel övezett kerti úton, ott megy Ő. – Én is! – tör fel belőlem a hang, mert futnék utána. De a szülői féltés visszatart. – Ő már nagy. Neki szabad. Hóbortos öregasszony!

Dörög és villámlik.

Méteres hullámokat sodor a partra a szél, s a visszahúzódó víztömeg kiborítja a kövek közé az elsodródott, rejtett kincseket. – Nyanya! – kiáltok még egyet torkom szakadtából, de ő nem hallja. Megy, hóbortjaitól űzötten, napernyővel a feje fölött, ócska fürdőköpenybe burkolózva, nylon zacskóval a fején, szájában rövid szipkába bújtatott cigarettával. Törékeny alakja egyre kisebbé törpül. A bokrok ágai szétnyílnak előtte, a parton a hullámok megtorpannak mamuszos lába előtt, a kövek egy intésére felemelkednek és ő a fehér arcú, kék gyűrűs kezével lenyúl a halott kincsekért, hogy birtokba vegye őket.
Eláll az eső. A Duna felett kisüt a nap. Egy hajó felsípol és elindul Visegrád felé…

Szerző

Click to comment

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük