A Pozsonyi út elvarázsolt, elvarázsló boltosa

A Pozsonyi út barátságos boltjai, hívogató kirakatai között egyedi megoldás, hogy a színes, tarka virágok, tárgyak helyett a kitárt bejárati ajtón olvasnivaló mosolyog a járókelőkre.

Megállok, s olvasom a verseket

Mit árulhatnak ott, ahol versekkel csalogatják boltjukba a járókelőket? Barátságos papír-írószer bolt és már előttem is a tulajdonos, eladó – mosolygós hölgy, aki alig várja, hogy segíthessen akár a keresett írószer-árut megtalálni a boltban, vagy bármi más, kisebb-nagyobb gondomban. E kedves hölgy a nógrádi Romhányból jött, amikor már felnőttek a lányai, s már meséli is, hogy a faluban az alatt a mogyorófa alatt játszottak gyerekkorában és tartották az esküvőket, amelyet II. Rákóczi Ferenc utolsó vesztes csatája emlékére – amit ott 1710. január 22-én vívott – ültettek. Beszél aztán Bereczki Mátéról, a faluja híres szülöttjéről, aki az 1848-as csatában is részt vett, és később világhírű lett mint gyümölcsnemesítő.

Múlt idézés Katalinnal

No és a hatalmas kémény is szóba kerül, amely kiszolgálta a cserépkályhagyárat, sőt később három másik gyárat is, amelyeknek csak az emléke van már. A múlt idézése közben említi, hogy, mint szülő, aki színjátszó-szakkört is vezetett a Romhányi kultúrházában, ott és akkor érzett rá az alkotás és a gyerekek közelsége különös örömére. Kiről is beszélek? Nos, a Romhányról származó Kaliczka Katalinról, aki úgy nevelkedett e neves vidéken, hogy az asszony dolga a főzés, gyereknevelés, az ura által hazaadott pénz gondos beosztása, s nincs saját élet, saját vágy, az ebéd 12-kor az asztalon, csak az ura, a család szolgálata. Igen talán az volt az az időszak, amikor a kitörés gondolata a szigorú hagyományból és az önmegvalósítás lehetősége érlelődött benne.

Könyvek és a zene ölelése

E szigorú szemlélet ellenére otthon, már gyerekkorában természetes volt, hogy könyvek vették körül, s anyukája eléje tette a takarékszövetkezetnél előfizetett, frissen érkezett könyveket, s apukája az olcsó könyvtárt vásárolta. No és mindig szólt otthon, s körülvette őt és három testvérét a legkülönbözőbb zene. Szerinte a mese megtanítja a gyerekeket, hogy a bajt, a bánatot legyőzzük, ha van barátunk, segítenek a szüleink. Ez a legfontosabb.

„Gombóc Artúr” Budapesten

Mint Gombóc Artúr, én is nagyon szerettem a csokit – meséli – ezért, bár szüleim gimnáziumba küldtek volna, édesipari termékgyártó gépész lettem, mert azt mondták, annyi csokit ehetek, amennyit akarok.

– idézi a múltat. Pesten a Pesti Barnabás Élelmiszeripari Szakközépiskolába járt, s későbbi életét ez alapjaiban meghatározta. Kaposi József magyar, történelem, dráma és színháztörténet tanár, aki színjátszásra tanította őket, a színjátszás mellett kinyitotta alkotás örömének a kapuját is előttük.

Fantasztikus volt a kollégium is!

– lelkesedik. Érettségi után fel se merült, hogy ne menjen haza, hogy ne otthon bizonyítson. De erre nem került sor, mert észre se vette, már dolgozott, hiszen kellett otthon a bevétel. Aztán férjhez ment, és rá kellett jönnie, hogy neki kevés az elavult női szerep, a férj, a gyerekek kiszolgálása. Így aztán elment tanulni kereskedő boltvezetőnek és más hasonlónak, hogy végül boltot nyithasson, ahol beszélgethet a vevőkkel, s talán taníthatja is azokat, akiknek szüksége van rá. Segíteni akart mindenkinek, aki rászorult, szellemileg vagy fizikailag. No és végül megnyitotta, először Romhányban, az írószerboltot, ahol végre könyvekkel és gyerekekkel tudott foglalkozni. Azóta megváltozott az élete. 2016-ban, válás után, és amikor a lányai is felnőttek lettek, feljött Budapestre, és megnyitotta ezt a boltot a Pozsonyi úton, ahol most beszélgetünk.

Színrelép a „boltos” avatárja, Apor Kata

Először szakácskönyvet akart írni, mert anyukája szakácsnő volt, olyanról álmodott, ahol a receptek a történetbe ágyazva jelennek meg. Ez nem valósult meg. De írt novellákat, verseket, meséket mindezt Apor Kata néven. E névfelvétel a tisztelet jele, s a távoli azonosulás, hiszen valaha élt dédanyját, aki a Zaláni Apor családból származott, nagyanyja meséiből ismerte, csodálta. A csodálat eredménye a róla írt regény, a „Medvelélek”, amely az 1800-as évek világvégi kis falujában játszódik. Amikor gyerekek jönnek a boltba, Kata mosolya tölti be a teljes teret, s amíg a szülő vásárol, boldogan beszélget, mesél a kisfiúknak s lányoknak, amelynek gyakran nincs vége, mert óvodákba, kisközösségekbe hívják: meséljen még! Akkor előveszi meseruháját, amelynek színes zsebeiben mesefigurái laknak – minden zsebben más meséé – s közéjük ülve varázsol csodás órákat. Lassanként kimegyek a kis Pozsonyi úti boltból, még egyszer visszaintek a mosolygós tulajdonosnőnek, és búcsúzóul elolvasom a bejárati ajtó mellé kifüggesztett verset.

Valaki játszott

Valaki játszott az idővel,
csak úgy lehetett.
Játszott vele, leejtette
és összetört.
Darabkáit sebtében
összerakta
félve, hátha rájönnek
hogy ő volt
így aztán már
semmi sem ugyanaz.
Valaki játszott az idővel.
Az megsértődött, mint
egy kisgyerek,
gyorsabban haladt
azontúl,
s itt maradtam, szeppent
őszen.
Valaki játszott az idővel,
s a szétszórt darabkákból
elvesztett párat,
így tűnt el a világból a
jóindulat,
az emberség és az
alázat.
Vajon eszébe jutott,
hogy mit kockáztat?
Vagy csak egyszerűen
idejétmúlt lettem?
Azért hiszem értéknek,
mi már elveszett?
Vagy nem is veszett el,
csak egyszerűen nem
lettek fontosak
a részletek?
Valaki játszott az idővel,
az meg elszégyellte
magát,
hátat fordított
a világnak,
csak úgy lehetett.

Ezeket olvasta már?