Naná, hogy szubjektív vagyok !

Igen, rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok képes objektív lenni. Sem látásmódomban, sem véleményemben. Ugyanis meg sem próbálom megkísérteni a lehetetlent. Aki ugyanis objektívnek tartja magát, az szerintem még nálam is szubjektívebb, csak éppen objektivitással áltatja magát.

Objektív nézőpont nincs

Mert micsoda képtelenség, hogy valaki kiiktassa a személyiségét, azaz megtagadja önmagát? Az objektivitás tehát merő képmutatás és hazugság. Minél szubjektívebb valami, annál igazabb, őszintébb, ha gyakran mégoly kellemetlen is. Objektív nézőpont nincs. Mert, ha a szubjektív nézőpontot kitelepítem magamból, mondjuk valahova, rajtam kívül, azaz a szubjektumomon kívülre, hogy elég objektív legyen, például a Hármashatárhegyre, vagy a Rózsadombra, vagy a Józsefvárosba, vagy az íróasztalom túloldalára, vagy a fejem fölé, hogy onnan szemléljem a dolgokat – magamat is beleértve –, mennyivel fogom valósághűbben látni a világot, mint mondjuk magamon átszűrve?

A legtöbb, magát objektívnek tartó vezető személyiségzavarban szenved

Régóta tipródom ezen a kérdésen, mert az objektivitást már az óvodában elvárják az embertől társai megítélésében, barátai választásában, amit én soha nem tudtam teljesíteni. Alkotó embernél és általában minden kreatív lénynél kétlem, hogy hátrány lenne a szubjektivitás. Mégis, éppen ezt támadják bennünk a leggyakrabban. Ezért marasztal el a közvélemény, a kritika, a felsőbb körök, a hatalom.

Az én szubjektív véleményem meg az, hogy a legtöbb, magát objektívnek tartó vezető személyiségzavarban szenved, mert annyira kívül akar kerülni önmagán, hogy a végén kintreked, s nem is talál vissza.

Na persze a kérdés csak az, hogy ez jó, vagy nem jó nekünk, szubjektíveknek, akik nem vagyunk vezetők és nem óhajtunk vezetgetni senkit? Objektíve mindegy. Vagy nem? Szubjektíve nem. Na már most, maradok szubjektív tisztelettel az, aki voltam: objektíve szubjektív.