Banánköztársaság
Huszár a magas lovon
Annak idején szegény Bajor Imrével évődtek úgy a barátai, hogy „kicsi huszár”-nak szólították. Azt mondják, Havas Henrik ragasztotta rá, aki szerette őt, ahogy a többiek is. Bajor kedveskedésnek vette, nem haragudott, inkább tréfák sorát építette a becenévre. Most valaki más mutatkozott be nekünk huszárként, akivel már nem mernék évődni. Az sem biztos, érti-e a viccet, bár minket szeret lóvá tenni. Szorosan fogja a gyeplőt, olykor megsarkantyúz: hajrá magyarok! Nyeregben van, teheti. Talán nem tudja: minden huszárnak le kell egyszer szállnia a magas lóról.
Imádom, ha a miniszterelnök énekel
Olyan emberi. Rögtön látszik, hogy ő is közülünk való, nem mint a sok nagyképű okoskodó. Hát hallottuk valaha Lovász Lászlót egy jóízűt nótázni? Jó, Palkoviccsal nem lehet könnyű egymás hátát lapogatva amúgy jávorpálosan mulatni a tárgyalásnak nevezett kormányzati rablóhadjárat szünetében, bár lehet, hogy többre menne vele. Orbán először 2012-ben fakadt nyilvánosan dalra, megemlékezvén a kislányok meghágásáról.
Egy időre talán kedvét szegte a kékharisnyák sipítozása (jobban mondva „ajvékolása”, így a NER-konform, enyhe zsidózó felhanggal), de 2017-ben Pekingben megint nekibuzdult. Kissé kényszeredetten, de vele énekelt Varga Mihály is, pedig korábban teljesen normálisnak nézett ki. A szegedi csikósról adtak elő, akinek a babája Kati. Az illető hölgynek „13 fodros szoknya reng a derekán”. A témaválasztás roppant logikus, hiszen a kínai selyemúthoz kapcsolódó üzletről volt szó, amelyből túl sok magyar haszon azóta sem néz ki, viszont a selyem jól jöhet a fodrokhoz.
Most újból felkerült egy dalos videó a miniszterelnök oldalára
Az utolsó orosz katona távozásának 28. évfordulójára tartott fogadáson kapott ihletet. „Egy szép nyalka, de magyar huszárról” szólt a nóta (katona, katona), aki a lovát karéjozza. Vagyis idomítja, engedelmességre neveli. Orbán nagy beleélést mutatott, hiszen neki magának is komoly gyakorlata van népének huszáros karéjozásában, parírozásra szoktatásában. Őt se könnyű kibillenteni a nyeregből, „Mert a huszár a nyeregbe bele van teremtve,/ Mint a rozmaring a jó földbe, sej belegyökerezve”. Eddigi tapasztalatai alapján joggal fújhatta: „Sem léptébe, de sem vágtába,/ Sej, le nem esem róla”.
Kérdés, akkor sem esik-e le, ha a nagy karéjozásban hátrafelé kell vágtatnia, vissza a múltba, azt is magához idomítva. A fogadás is a hátra-karéjozás része volt, ahogy a Hősök terei koncert mondandója: az oroszokat Orbán űzte ki, sőt, az egész rendszerváltás az ő érdeme. Nem vitás: valóban komoly szerepe volt a változásban, bátorsága, kockázatvállalása kétségbevonhatatlan. Noha júniusi beszéde előtt hónapokkal Gorbacsov és Németh Miklós megállapodott a csapatkivonásról, és márciusban még az MTI is kiadott egy (igaz, mínuszos) hírt az első egységek távozásáról, mégis más lélektani hatása volt ezt százezres tömeg előtt a világba kiáltani.
A fiatal Orbán kétségtelenül ott volt a rendszerváltás színpadán, nemcsak a Műcsarnok előttin, hanem a jelképes történelmin is. De most szólistát csinálnak belőle. Amikor az emlékév kormánybiztosának Schmidt Máriát nevezték ki, Vágvölgyi B. András még humoros kérdésnek szánta: „Találgathatjuk, ezúttal ki lesz Dózsa László”, a Schmidték segítségével mások szerepét elbitorló színész.
Mára tudjuk. 1989 Dózsa Lászlója Orbán Viktor lesz
Mint a Magyar Narancs írja, a hivatalos koncepció szerint „Magyarország a szabadság hazája, ahol Orbán Viktor a pesti srác”. A kormánybiztos nem véletlenül fogalmazott így: „a pesti srácokhoz méltó bátorságról tett tanúbizonyságot”. A szólista szerephez persze visszamenőleg ki kell retusálni a többieket. A rendszerváltásból eltűnik az előző évtized ellenzéke (annál is inkább, mert legtöbben később az SZDSZ-hez kapcsolódtak), és persze az állampártot megrepesztő reformkörök is. Ők mind pruckpálosodnak, megnevezetlenül maradnak.
Nincs Ellenzéki Kerekasztal, ahogy a békés átmenetet összehozó háromoldalú Nemzeti Kerekasztal sem. Nincs Horn kerítésvágó ollója, nincs Göncz, talán Antall sincs, nincs a szabadságát kiharcoló sajtó. A koporsóknál mintha nem is szólt volna Mécs, Király Béla, Rácz Sándor, ha mégis, akkor a Századvég igazgatója helyre teszi: „az akkor elhangzott beszédek közül kiemelkedik Orbán Viktor beszéde, nemcsak retorikailag, hanem tartalmilag is”. Schmidt Mária szerint csakis Orbán volt az, akinek hatására „az emberek estére teljesen másképp voltak, mint délután”. Ő hozta el a „csodák évét”.
A régi mantra a bűnös és tunya Nyugatról
Az emlékév másik célját kijelöli a kormányhatározat:„nyilvánvalóvá tegye, hogy Nyugat-Európa magára hagyta Közép-Európát, ennek ellenére a közép-európai nemzeti közösségek…maguk vívták ki szabadságukat és függetlenségüket”. A régi mantra a bűnös és tunya Nyugatról (a későbbi Európai Unióról), vele szemben az igaz ügy képviselője a visegrádiak régiója. Miniszterelnökünk az uniós kudarc után legalább itt szeretne vezér lenni. A Kelet vezére a Nyugattal szemben.
„Karéjozná” a múltat, a jelent és a jövőt is. Szándéka szerint volt, van, lesz. Még emlékszem: Lenin zsil, Lenin zsiv, Lenin búgyet zsity. 1989-ben a térre menet bizonyára csak rosszul hallottam már az Andrássy útról Darvas Iván és Mensáros összetéveszthetetlen hangján a rémisztően hosszú névsort az 56-os áldozatokról. Mert ők sem voltak, pontosabban már nem számítanak. Nagy Imre szobra nincs a helyén, az 56-os Intézetet azon a napon olvasztották be a mameluk Veritasba, amelyen évtizedekkel azelőtt Nagy Imrééket a siralomházba vitték, ha vitték. Úgy lehet, maga Nagy Imre is Orbán volt, csak jobb kiadásban, kommunista szeplők nélkül.
Mert a huszár a nyeregbe bele van teremtve.
A cikk eredetileg a nepszava.hu-n jelent meg, amit a szerző a Városi Kurírnak írt külön előszavával és engedélyével közlünk.
Szerző
