A harminchat igazak egyikének születésnapjára – Lapzsemle

Éppen kilencvenöt éve, 1925. május 10-én született Kardos G. György. 1997 novemberében elhunyt, de barátai, tisztelői, rajongói örökre életben tartják emlékét. A Heti lapzsemle ezen a napon az „Avraham Bogatir hét napja” zseniális szerzőjéről szól.

Gyönyörű haszid misztika a 36 cadikról

Spiró György így méltatta Kardos G. Györgyöt 1997-ben:

„Az olyan világ, amelyből a mindenkori harminchat igazak egyike, egy lammed vóv, ahogy hatvanadik születésnapján írtam róla, csak úgy kiveszhet, sivár és megbízhatatlan és kilátástalan világ. Persze vannak még az igazak a legenda szerint most is harminchatan, mert mindig harminchatan vannak ezek a cadikok, és őrajtuk nyugszik a világ, mely nélkülük összeomlana, és senki sem tudja róluk, hogy ők azok, éljenek bár New Yorkban vagy Berdicsevben – és most valahol valakiből, hogy a világ véget ne érjen, őhelyette a harminchatodik lett. De a gyönyörű haszid misztika arról sosem szólt, mi történik valójában, amikor egy szent a harminchatok közül meghal.”

Nagy író, nagy ember

„Sokan ismerték, majdnem ugyanannyian szerették – és mélyen gyászolom mindazokat, akik nem ismerték, és akik már nem ismerhetik meg. Nagy író volt és nagy ember. Sokan a szeretetre méltó, vicceket gyártó és mindenre vicceket idéző pesti linket, a pletykás kisembert, a jó italok, a cigaretta, a szép nők szerelmesét kedvelték benne – maga Kardos is ebbe a szerepbe menekült a saját nagysága elől szemérmességében és riadalmában.”

Csak az emberi szépre volt szeme

„Nem ismertem senkit, aki ennyire csak a jót akarta volna mindenkiben észrevenni, még azokban is, akik az életére törtek ilyen-olyan színtereken. Csak az emberi szépre volt szeme, és ha mást látott, inkább félrenézett, és ivott, amíg kancsítani nem kezdett, hogy ne lássa. Nem ismertem senkit, akiben ilyen mélyen dolgozott volna a keresztényi alázat, holott ő halmozottan hátrányos helyzetbe született, a legkínosabb helyek egyikére és a legrosszabbkor: egyszerre volt magyarnak és zsidónak és tehetségnek számkivetve.”

Veres Péter dicsérete

Spiró György emlékeztet:

„Arra volt igazán büszke, hogy Veres Péter parasztírónak nevezte az Avraham Bogatir alapján. Pedig nem parasztíró volt, hanem népi író, a kifejezés egyetlen igazi: magasztos értelmében. Népművész volt, plebejus ember, a történelem mélyén bolyongó mindenféle slemilek lelkének ismerője, a hőssé sosem váló emberek nagyságának felmutatója, s közben minden korábban létrehozott irodalom élvezője, értője és szerelmese, sok-sok nemzeti és nemzetközi hagyomány eleven hordozója. Ilyesfélék lehettek a szóbeli irodalom legnagyobbjai egykor, amikor még a legszebb történeteket sem jegyezték le, csak továbbmesélték, de még gyönyörűbben. Lehet, hogy az ő személyében a Homérosz előtti nagy embert adatott megismernem valamennyire, gondolom most utólag meglepődve.”

Az ő kommunista vallása a mindenkori jövő gyönyörű utópiája volt,

„és nem valamely létező, tehát szemét rendszer igenlése vagy kiszolgálása. Az ő kommunista hite a benne lakozó szeretet nyilvánítása volt – ezért mondtam róla, hogy keresztény, ami nyilván minden keresztényt és zsidót megbotránkoztat, csak őt nem botránkoztatná meg, akinek mindegy volt, keresztény-e valaki vagy muzulmán, csak ember legyen, és aki véletlenül volt magyar is, zsidó is, vagy egyik sem” – írta Spiró. – „Alapvetően szent ember volt, bármely szép, esendően emberi vallás felkentje. Ha valakit szentté és linkké egyszerre lehetne avatni, kizárólag őt javasolnám. Az avatásához szükséges csodákat még életében létrehozta, a műveit. És ezek a halála után is csodákat fognak művelni, ez a feltétel is megvan tehát, bármennyire igyekszik is a magyar irodalmi közélet minden művészi értéket és minden nagyságot eltüntetni a könyvesboltokból és a nemzeti emlékezetből mostanában.”

Szeretni született, ez volt a fő hivatása

„Hihetetlen, mennyi szépet és szörnyűt tudott például az ötvenes évek magyar értelmiségi alvilágáról” – méltatta KGGy-t Spiró György. – „Élőszóban, a szájhagyományt művelve, baráti körben még tudott úgy szeretni, ahogy csak ő, de írásban már nem volt hozzá ereje, attól tartott, és azt hiszem, jogosan, hogy ha megírná, szándékosan és gonoszul félreértik azok, akiknek nincsen humoruk. Elvette tőle a korszak az irodalom szentségébe és hatásosságába vetett hitet, amit örökölt az általa tisztelt imádott elődöktől, Radnótitól például. Nem a láger, nem a háború vette el a kedvét, hanem ez a hosszú, hazug, humortalan világbéke, amely mindazt újra létrehozta, ami ellen ő a szeretet nevében hol viháncolva, hol napokon át egyetlen mondaton gyötrődve küszködött.”

Utolsó szavait nem lehet idézni

Kardos G. György tanítványa és barátja, Bächer Iván így emlékezett személyes búcsúzásukra (Kardos G. György: Csak úgy mesélek. Göncöl Kiadó, 2000.):

„A végét úgy csinálta, mintha csak maga írta volna.
Nem engedte műteni, vagdosni magát. A kezelésekbe is nehezen egyezett bele.
– Hagyjatok békén megdögölni! – kiabálta dühösen.
– Gyuri – mondtuk neki -, olyan sokszor akartál már meghalni, és mégse haltál meg.
– Az igaz, pupákok, de akkor mindig volt valami nagyobb lóvé a láthatáron. Filmgyár, könyv, ilyesmi. Nem akartam veszni hagyni a pénzt. De most, nincsen semmi. Minek maradjak életben?
Akkor még lehetett mondani, ott van a gyerek, az asszony. De hát alighanem éppen rájuk volt tekintettel, amikor nem húzta-halasztotta a dolgot.
A végzetes rosszullét előtt egy órával nála voltam.
– Nekem senki se mondja, hogy na még egy kicsike csirkecombocskát bekap a Gyurika… – dühöngött.
Utolsó szavait nem idézhetem. Csudálatos, költői trágárság volt az ugyanis.”

Miért nem olvassák ezt a nagy írót

2005. május 10-én, 80. születésnapján Bächer Iván a Népszabadságban méltathatta KGGy-t. „Az író” című köszöntőjének alcíme

„Kardos G. György ma volna nyolcvanéves”. Újra elmondta, nagy nyilvánosság előtt, hogy nem számít, olvassák-e (Kertész Imre példáját említi). A lényeg ugyanis: Kardos G. György „a nagy magyar írók egyike.
Nem olvassák ma, nincsen végiggondolva, nem része a ’kánonnak’. De nem volt annak része évtizedekig az az író sem, akinek ma százezres példányszámban adják ki regényét, mely harminc éve ötezer példányban sem kelt el. És amely könyvet Kardos G. már akkor javasolta volna díjra.
A napi kánonnak nincsen jelentősége sok. Legföljebb a pénztárnál.”
Itt pedig egy jellegzetes Bächer Iván-bekezdés:
„Hogy őt, e nagy írót, Kardos G. Györgyöt ma miért nem olvassák, arra egyszerű a felelet: túlontúl is aktuális. Elevenbe vág. Aki ma Kardost olvasna, annak szembe kellene nézni magamagával. A mai Magyarországgal, Erdéllyel, a nacionalizmusal, szociális gondolattal és tartással, a szegény emberek bajával, sznobizmussal, zsidósággal és magyarsággal – csupa olyan dologgal, amellyel szembenézni ma Magyarországon egyetlenegy párt, csoport, klikk, érdekszövetség és alkalmi társulás igazából, őszintén, becsülettel szembenézni nem mer.”

Hogyan indul útjára a gyűlölet

Bächer Iván nemcsak íróként, újságíróként alkotott nagyot, kiváló magyar- és történelemtanár is volt. Beillik egy gimnáziumi bemutató előadásnak, ahogyan 2006 szeptemberében az „Avraham Bogatir hét napját” elemezte:

„Az Avraham Bogatir letehetetlen betevő, minden benne van, pontosabban a minden van benne. De leginkább az, hogyan indul útjára a gyűlölet. /…/ Gyönyörű parasztregény is ez. Kardos G. György a legnagyobb népi írók egyike, tessék csak a könyv végén a kaszálás leírását újraolvasni, vagy azt a részt, amikor Avraham bemegy az istállóba utolsó igaz barátjához, Barakhoz, a lovához. De ebben a könyvben a szeretet írója mindenekelőtt azt írja le, hogy a gyűlölet hogyan s miképp pattan ki, szökken szárba és áraszt el mindent röpke hét alatt. Az apró történetek százaiból, a mesterien ábrázolt figurák tucatjaiból, a messziről indázó, el-elbújó, újra előbukkanó, és a végén pontosan célba érő, összefutó, összefonódó és elvarrt, vagy inkább elégetett meseszálakból összeálló tablón ott vannak felvésve a mai hírek is, itt a mi mai, és úgy látszik örök balkáni, keleti, európai nyomorúságunk.”

Kellemetlen, goromba, mégis muszáj szeretni

A Népszabadság eltiprása után Révész Sándor, a lap egyik vezető munkatársa így írt a hajdani kiváló kollégáról, Kardos G. Györgyről, halálának tizenkilencedik évfordulóján.

„Kardos utolsó előtti tárcája arról szól, mennyire muszáj lenne kiadni nálunk egy kellemetlen, goromba, öreg és pesszimista izraeli ember, Amosz Kenan könyvét, „mely maga is kellemetlen és goromba, Izraelben kevesen szeretik”, de mindenki olvassa. Kardos volt az, aki úgy tudta megírni a maga kellemetlen, goromba könyvét, hogy mégis muszáj azt szeretni. Belefér a nagyon ronda, nagyon utálni való, nagyon ronda Menahem, aki öl és gyűlöl angolt, arabot és mindenkit, akik aggódnak miattuk, s kioktatja Avrahamot, azt a slemázlt (szerencsétlent) az arab-kérdésről: „a Biblia korában is éltek itt filiszteusok ugyebár, és nem kis számmal. És mit tud róluk a történelem? Amit a mi szent irataink megemlítenek néha. Éltek egy nagy szellemiségű kis nép árnyékában, és ha nem viselték magukat rendesen, az orrukra koppintott Saul, David és Salamon.”

Hová emelkedik fölé Halil, a zsidókkal „kollaboráló” muszlimok bölcs, békés, szomorú és felelős feje?

„A hal a tengerben tüzet okád… Jön egy hullám, és eloltja. A hal ismét tüzet okád, jön egy hullám, és eloltja…. Így van ez, havadzsa. Történik valami, azután elcsendesedik. Azt hisszük, nyugtunk lesz, azután megint történik valami, és megint elcsendesedik, és már tudjuk, hogy újra történik majd valami, és nem lesz többé nyugtunk.” És ismét történt valami, az Écel megölte Halilt, és azóta néki nyugta van. Csak azoknak nincs, akik még megölés előtt állnak.”

Csodálatos volt, és az is marad

Bächer Iván KGGy halála után kitartóan ápolta barátjának, „a szeretet írójának” emlékét a Népszabadságban. a 75. születésnapon, 2000. május 10-én ezt írta: 

„Kardos élve csodálatos volt. Olvasva is az, és az is marad.
Nemcsak olvasva meghökkentő, újra- és újraolvasva is az. Nem lehet okosabbat szólni: Kardos G. György nagyon nagy író.
…
Ez a hátborzongatóan pontos író csak szeretetből írt. Ő az embereket úgy szerette, amilyenek, tehát csúfak és szépek, betegek és fiatalok, gyávák és hősiesek, buták és okosak, csapodárok és hűségesek, ráadásul egyszerre jobbadán. A gyakran kegyetlen vagy annak tűnő irónia és humor egy pillanatra sem hagyta őt el.
Igazodni nem volt szokása.
Az Avraham Bogatirral köszöntötte az 1967-es háborút. A spanyol köztársasági internacionalistákról akkor írt, amikor szobrukat ledöntötték Budapesten éppen. Egykori barátjáról, a fajvédő politikussá züllött drámaíróról akkor emlékezett meg végtelen szeretettel — egy év során három ízben is! –, amikor azt a magyar értelmiség kollektív megvetése sújtotta.
Kardos G. szeretetből írt, s meglehet, hogy szeretetből nem írt.”

Avraham Bogatir nagy futása

Idén márciusban az NKE EJKK Molnár Tamás Kutatóintézet által szervezett

„A Kádár-korszak értelmiségi vitái” című konferencián Novák Attila tartott előadást Kardos G, György fő művének kritikai visszhangjáról, korabeli fogadtatásáról. A rendkívül alapos, izgalmas szöveg rövidített változata az Élet és Irodalomban jelent meg pár hete.
„1968 decemberében jelent meg Kardos G. György regénye, az Avraham Bogatir hét napja, mely időtálló és fontos alkotásnak bizonyult, hiszen rövidesen még egyszer kiadták az azóta sok nyelvre lefordított művet, melyet amúgy még két – hasonló tematikájú – kötet követett. A G. az író nevében pusztán arra szolgált, hogy megkülönböztesse magát Kardos Györgytől (1918–1985), a Magvető Kiadó vezetőjétől, egyben a saját kiadójától, volt katonapolitikai osztályos és ÁVH-s alezredesétől, aki a negatív lektori jelentések ellenére tette – jórészt Berkesi András egykori katpolos kollégája véleményére adva – lehetővé a mű megjelentetését.”

Nem túl jó korszakban látott napvilágot

„A könyv – tulajdonképpen – nem túl jó korszakban látott napvilágot, ha ennek a kijelentésnek van értelme egyáltalán. Kádár János Magyarországa az 1967-es arab–izraeli háború után – szovjet utasításra – berekesztette a kapcsolatait a zsidó állammal, felszámolták a diplomáciai képviseleteket is. A kissé renitens Románia kivételével a szovjet tömb országaiban éles anticionista–Izrael-ellenes kampány vonult végig, Lengyelországban a maradék zsidóságot is kivándorlásra késztették. Magyarországon – ahol nagyszámú és integrált zsidó közösség élt, bár a zsidó felekezeti élet szoros állami kontroll alatt működött – nem volt anticionista kampány, igazából a legfelsőbb párt- és állami vezetés nem akarta ezt. Kádár – az MSZMP Politikai Bizottsága előtt elmondott beszédében 1967. június 13-án egyértelművé tette, hogy bár Izraelt tartja felelősnek a háborús válságért, azt is kinyilvánította, hogy nem akar „faji kérdést” csinálni az ügyből. Ugyanakkor az eseménynek erősen felkavaró hatása volt: egy június 27-i feljegyzés (melyet ismeretlen informátor készített az MSZMP vezetése számára) arról számolt be, hogy a zsidó hitközségen belül a többség rokonszenvezik Izraellel.”

Fontos problémáról tájékoztatta a magyarul olvasó világot

Novák Attila így összegzi elemzésének eredményeit:

„Kardos G. György nagyszerű könyve nem igazán jó pillanatban született meg világpolitikailag, sok és megalapozott gyanúra is okot adott, ugyanakkor Konrád György A látogatójához hasonlóan mégiscsak fontos problémáról tájékoztatta a magyarul olvasó világot. A művészi szempontból nagyon magas nívójú Kardos G.-mű – szándékán kívül – politikai funkciót is ellátott, hiszen nyílt és kompromisszummentes nacionalizmuskritikája a zsidóság felé is irányult (ezt fordította le az érzékelhető zsidó „közvélemény” antiszemitizmusnak), ezzel beilleszkedett abba a politikai világba, mely 1967 után a keleti tömbön belül kialakult. A marxista, illetve marxizáló kritika a realizmus diadalaként ünnepelte a művet, míg az ideológiai-politikai partvonal szélén lévő katolikus, illetve jelző nélküli „polgári” műbírálat a humanizmusát, emberközpontúságát emelte ki, és nem ok nélkül. Ugyanakkor még a legvonalasabb irodalmi kritikusok is tudták, hogy nem szabad és nem is lehet a regény befogadását éppen a politikai dimenzió alapján megkönnyíteni, tartózkodtak ezért Izrael (és az arab világ) közvetlen bírálatától is, amely nem állhatott messze a pártvezetésnek a konfliktusnak a nyilvánosságra gyakorolt hatásait enyhíteni kívánó intenciójától.”

Szeretet a föld és népe/i iránt

Novák Attila így zárja elemzését:

„Ami mégis e szempontrendszer fölé helyezi ezt a regényt, az éppen a benne megnyilvánuló felekezeten és etnikai, nemzeti meghatározottságokon túli, ugyanakkor nagyon is konkrét szeretet a föld és népe/i iránt. Megteremtve ezzel az asszociációs láncot ahhoz, hogy minden nép magára vonatkoztathassa ezt a viszonyt. A fizikai munka ebben való részvételét, a szeretet eme kovászát vette észre jó szemmel Veres Péter és – paradox módon – Scheiber Sándor is. Ők pontosan megértették, hogy hiába bírálja élesen Kardos G./Bogatír a zsidó és más nacionalizmust is, de a munka otthonos és közvetlen ábrázolása nemcsak a regény főhősét, de a mindenkori olvasóját is otthonossá teszi. Nemcsak Palesztinában, hanem éppen ott, ahol él, amelyet a saját földjének tekint. Ezzel a regény elérte valódi célját: Hazát teremtett a hazátlanság viszonyai közepette. Otthont ott, ahol korábban nem volt otthon.”

(A teljes szöveg az ÉS honlapján, itt.)