A húszéveseké a világ?!

Eddig abban a hiszemben éltem, hogy a generációs ellentéteket mesterségesen szítják, s hogy a valódi ellentétek ember-ember közti szemlélet- és véleménykülönbségek okán alakulnak ki, s hogy nem az életkor az elsődleges meghatározó, hiszen barátságok, szerelmek, munkakapcsolatok léteznek a generációk között, sőt, merem állítani, hogy szoros családi kapcsolatok is.

Persze akadnak kivételek, és viták is, de ez rendjén van.

Újabban azonban sikké kezd válni az ifjúság körében az előző korosztályok, generációk simfölése, kiebrudalásának hangoztatása. És teszik ezt olyan buta, tenyérbemászó meggyőződéssel és pimaszsággal, mintha húszévesnek lenni kivételes érdem lenne. Mintha az ő a húsz éve rendelkezne az örök húszévesek státuszával.

Tök sok mondanivaló

A tévében egy ifjú filmrendező titán, aki – szókincshiányban szenvedve, alig tudta kifejezni magát – csak azt hajtogatta, hogy neki még van mondanivalója, nekik, fiataloknak, még tök sok mondanivalójuk van. Csak azt nem mondta, hogy mi is légyen az. Ők tudják, mit akarnak, de nem avattak be. Rájuk még érdemes költeni a pénzt – ellentétben a ma negyven, ötven és hatvan évesekkel szemben –, mert ők még nem vakultak és süketültek meg, míg az elődök igen, mert már mindent megírtak, mondtak és rendeztek, s erről a mai világról már semmi mondanivalójuk nincs.

A főiskolás Oscar-várományos

De ez nem is baj, mert végre itt vannak ők, szabad letakarodni a porondról. Ő egyébként nagyon elégedett magával, meg mindennel, úgy, ahogy van, mert filmesnek lenni az nagyon jó dolog – akár csinál filmet, akár nem. Ez utóbbiról – koránál fogva – nyilván sokat tudhat. Ő a főiskolás Oscar-várományos. Ő aztán tudja, mitől döglik a légy, hogyan kell csinálni a kommerszet meg a művészit, meg megélni manapság a jég hátán is lehet, s mi sem könnyebb, ha van egy kis spiritusz meg gazemberségre való hajlam az emberben – elvégre ők csak tudják, a tökfiatalok, vagy mi!

Kék, zöld, lila duma

Én bátorkodom feltételezni, hogy ifjú kollégám tisztában volt vele, hogy hülyeségeket beszél, meg kékeket, meg zöldeket, meg lilákat, hogy elkápráztassa a szakmát és a sznobokat, hogy érdekes műsor legyen a konszolidálódott köztévében. Kevés lévén az idő, igyekezett alaposan kihasználni. Végre nálam a mikrofon, most aztán jól belemondom a világba, meg nekik a képükbe, hogy tudják meg végre, mi az ábra, mit gondolunk valójában.

A húszéves nem fél!

Hogy jojózik majd a sok vén hülye szeme tőlem, de én teszek rájuk, én nem félek! Ki legyen bátor, ha nem én, a tökfiatal, aki előtt még ott a meghódítandó világ. Úgysem merik kivágni, mert szólásszabadság van, meg demokrácia, vagy mi! Itt az ideje, hogy ha erőszakosan is, de felhívjam a figyelmet magamra, meg a korosztályomra, ha már a filmemmel nem tudom felkelteni a szakma és a közvélemény érdeklődését. Most mondok egy olyan nagyot, egy olyan felháborítót, egy olyan keményet, mert én egy fasza gyerek vagyok ám! Kavarok egy kis szart ebben a posványban.

A műsorvezető se köpni, se nyelni nem tudott zavarában. Egyre csak azt kérdezgette – mint aki nem akar hinni a fülének –, hogy ezt te komolyan gondolod? – Naná, majd nem! – mondta a titán. Kicsi a földgolyó és én megszülettem, jó lesz eltakarodni, mert különben letarolunk mindenkit, aki az utunkban van!

A fanatikus törtető

Szelíd mosoly az arcán. Nézem. Megborzongok. Ellenszenvet érzek az ifjúság e kétlábon járó díszpéldányával szemben. Szégyellem magam helyette. Szeretném az ifjúságát a szemébe, a szájába gyömöszölni papírgalacsinná gyúrva, hogy fulladjon bele, ha ennyire nem érti, hogy ő és az ifjúsága oly illékony valami, hogy holnapra már el is száll, ha nem vigyáz rá, ha ennyire öreg bölcs módjára él vissza vele.

Karinthyt kéne idéznem, hogy kijózanítsam a kölyköt, mert nem tudok mosolyogni rajta, mert nem kedves, idealista álmodozó, világmegváltó drága, tehetséges félisten, hanem egy fanatikus törtető, karrierista szörnyeteg! Nem kell! Nem érdekel, hogy mit mond a szája, nem érdekel a mozija sem, nem érdekel a világról alkotott véleménye, mondanivalója. Neki sem fontos. A lényeg, hogy világgá kürtölhette: a világon van.

Légy üdvözölve! Aztán elő a farbával Öcsi!