Banánköztársaság
Az emberiesség leltár miatt zárva! – „Küszöbönazingerküszöböm”
Miközben a fél ország egy lélegzettel horkant fel egy elpusztult szurikáta ügyében, addig kicsivel több, mint két hét leforgása alatt, a Fidesz kormány 234 családot rakott utcára, dübörög a kilakoltatás. Már most bocsánatot kérek, egy kistestű mongúzféle nevében, az összehasonlítás végett. Nekem nem a sajnálattal, nem a megszomorodással, hanem a megközelítéssel, a hozzáállással van némi kételyem, és néhány kérdőjelem.
Szurikáta-GATE, kontra kilakoltatás cunami
Már totyogó korban rá lehet vezetni egy gyereket az élet tiszteletére.
Persze ehhez rengeteg idő és odafigyelés kel, de ebben a rohanó, frusztrált felgyorsult – mobilnyomkodós világban, sokkal több a kirakat – szülő, mint a felelősen tervező gondviselő.
Már egészen apró korban el lehet magyarázni a másokra figyelő rejtelmek milyenségét, legyen az a fűben szorgoskodó hangya, vagy a villamoson ülőhelyért várakozó kismama.
Azt is meg kell tanítani kisiskolás korban, hogy az ember nem azért a világegyetem ura, mert minden más élőlény rajta kívül alacsonyabb rendű, és ezt gátlás nélkül kihasználja.
Amikor a kölök elsőként kardozza a virágokat a játszótéren, vagy eltorzult fejjel tapossa az éti-csigát a homokozóban, na akkor kellene megemelni a padon elterült ülepet, egy pillanatra kiszakadni a virtuális világból, és talán leguggolni az örökös mellé és elmagyarázni…., Elmondani az életet….
Így alakulhat ki az érzékenység, a segítőkészség, a szeretet
Ezekkel az apró mozzanatokkal kezdődik az empátia plántálása, az egymás és másokra való odafigyelés lényegi fontossága, legyen az bármilyen élőlény.
Így alakulhat ki az érzékenység, a segítőkészség, a szeretet, az elfogadás, akár egy másik embertársunkkal kapcsolatban is. Ez esetben nem kell a társadalmi felelősséget hárítani, okokat, a bűnbakokat keresni, hiszen a megelőző felkészítés kikerüli az effajta szurikáta-ütközést.
Elismerem, az agresszív gonoszság elfojtása nem kis feladat, hiszen genetikailag hordozzuk a rossz „ént” a sejtjeinkben, de mi más lenne az emberiség létjogosultsága, mint a saját lelkiismeretünk pellengérre állítása, a nap bármely percében.
Tapasztalataim alapján kétféle embertípus van: egy baleset során az egyik segítő kezet nyújt, a másik fejvesztve menekül. Persze ez habitus kérdése, de önmagába véve, egyben saját félelmeink legyőzése is lehetne a próbatétel.
És most térnék ki a hiányjelre, vagyis szolidaritás megürült, ám nemes eszméjére.
Mi moralizálunk, a karhatalom kilakoltat
Ízetlen puncstortába ágyazott habos-babos cukrászdában, középosztálybeli magabiztossággal, a laptoppok nyújtotta világlátással bölcselkedve pötyögjük az ítéletet egy eset kapcsán, miközben a velünk szemben lévő házban a karhatalom, épp az utcára pakol egy négygyermekes családot.
A legkisebb lurkó körül egy néhány hónapos öleb tekereg, akit annyira szeret, hogy akár önmagától is megvonja az ételt. Azt a keveset….
Ez esetben nem értem a fásult közönynek vélt tehetetlenséget…. vajon hol a hiba?
Valóban egyszerűbb és kényelmesebb az illatos édességbe hasítani a villát, valóban érthetőbb egy másik szögbe fordítani a széket az ablaktól, hiszen milyen ‘förtelmes szerencsétlenség’ történt a vadasparkban egy utcával odébb, ami valószínűleg egy ijedt reflexből bekövetkező baleset volt?!
Mennyivel kockázatmentesebb a pókhálós elefántcsont-toronyból aláharsogni a népítélet kórusának, mint átbattyogni az épülethez és valamit tenni, esetleg könnyíteni más nyomorúságán?
Mennyivel nehezebb azt a falatot lenyelni, amennyiben a fejünkbe teszünk egy kis rendet, és egy picit átrendezzük saját készüléken belül az értéksorrendet?
Talán meg kellene várni, amíg emocionális értelemben rommá bombázott senki földjévé válik az ország, mert lehet, hogy csak a kifosztott sivár valóság mozdít meg minket?
Talán nálunk is elmaradt az érzékenységre nevelés, melyet az utókor számára örökül hagyunk?
Rémísztő valóságban élünk
Amíg már nem maradt vesztenivalója annak a kisfiúnak csak az élet, aki most az elnyűtt bútorok közt görcsösen ölelve-szorítja magához a kutyuliját, addig csupán egy ártatlan buksi szeretete tarja kordában a reményvesztett lelkét…., mert az „odaadó” felnőttek, az elhunyt szurikáta felé fordultak tőle…. Fertelmes színjáték ez….!
Az önzőségünk oltárán, az önteltséget megnyertük, de a múlt kincseiből valamit elvesztettünk- holott ugyanazt az értéket védjük, csak talán másfelé billen a felfuvalkodott mérleg nyelve…. néha!
Mert egyazon könny gyűlik a szemembe a betonra ítélt, meghurcolt kisfiúért, mint az elpusztult szurikáta gyászáért…. egyazon levegővel, egyazon lélekkel!
(Vendég szerző: S.Attila)
Szerző
