Az utóbbi években Juszt László szinte valamennyi közéleti jóslata valóra válik, még ha bármilyen sötét is az. A televíziós -nem visz rá a lélek a múltidő használatára, nekünk Juszt mindig is televíziós marad- időről időre utólag is szembesíti Orbánt és a társadalmat igazával.

A Kedves Vezető szabadjára engedte kedvenc udvari bolondjainak egyikét, aki azonnal közölte, hogy “gyűlöli a színházat”

Saját bevallása szerint amikor el kell mennie egy előadásra az olyan

„mint másoknak a fogászat. Egész egyszerűen libabőrös vagyok”.

Majd hozzá tette

“a magyar irodalom 80 százalékát “kukáznám”.

Végre mondja már meg valaki, hogy ki az a Demeter Szilárd és mit keres a magyar kulturális életet meghatározó székben!

Ebben az a szép, hogy ő a jelenlegi “kultúrpápa”

Csak azt nem osztotta meg velünk, hogy a magyar irodalom 80 százaléka alatt kiket kell értenünk? Mondjuk Gárdonyit mert azt merte írni, hogy “a haza nem eladó”? Esetleg Bajza Józsefet, mert ezt írta: “Múltadban nincs öröm, Jövődben nincs remény, Hanyatló szép hazám! Miattad vérzem én.” Persze megértem, ha neki és a főnökének nem tetszik Márai:

“A hazafiak riszálják magukat, énekelnek, szavalnak, esküdöznek. De csak egyfajta igazi hazafiság van: ha valaki ott, ahol éppen van, teljes hűséggel és feltétlen erőkifejtéssel helytáll a munkájában. Ennek visszaható ereje van a hazára. Minden más csak vásári mutogatás és tányérozás.”

De csak ezért a gondolatáért “kukázni”?…

Demeter Szilárd szerint Kulka, Hernádi, Gálvölgyi, Bródy és Mérő László is a "kommunistákba oltott liberálisok utóvéd-csapat" tagjai

Vajon a kukázottak közé tartozik Petőfi is? “Hol a szabadság, ott van a haza.”

Molnár Ferenc is ki lesz retusálva mert azt mondta Nemecsek:

„Miért félnénk? Miért élnénk, ha nem egy álomért?”

Heltai biztosan benne lesz a 80 százalékban.

Ha még nem is származása okán de ezekért a sorokért biztosan:

“Tudd meg : szabad csak az, akit Szó nem butít, fény nem vakít, Se rang, se kincs nem veszteget meg, Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet, A látszatot lenézi, meg nem óvja, Nincs letagadni, titkolni valója.”

És Radnóti? Vele mi lesz? Nem volt elég egyszer megölni ezekért a sorokért, most megint?

“Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.”

Folytathatnám, de aki ennyiből nem érti meg, hogy az Orbán által “felkent” kultúrpápa mindezt nem tehetné meg Orbán nélkül, annak felesleges minden betü.

Ő csak azt teszi, amire felhatalmazást kapott. Hozza a saját és a főnöke szellemi színvonalát.”

Forrás

Ez biztos bejön Demeternek! Igazi Fidesz-musical született 460 közmillióból! Írták: Lezsák-Szikora, rendezte: Cseke, fővédnölki: Kásler, Erdős - Már csak nézőket kell venni!

Háttér

„Magyar íróként tiltakozom Demeter Szilárd, a PIM főigazgatójának immár rendszeressé vált, kultúrpolitikushoz méltatlan hangvételű kijelentései ellen, melyekkel hétről hétre a magyar irodalmat, színházat, zenét és filmet gyalázza, ezáltal pedig nagyra becsült kollégáim munkáját veszi semmibe. Szolidaritásomat fejezem ki továbbá Parti Nagy Lajos és minden olyan alkotó iránt, akikről az igazgató úr személyesen is méltatlanul nyilatkozott. Nem irányíthatja a magyar kultúrát olyan ember, aki vállaltan lenézi azt.
Závada Péter 2021.11.08.”

A petíciót itt lehet aláírni!

Demeter Szilárd a "violinkulcs", aki 23,000 millió közforintból szabja NER-re a magyar könnyűzenét!

Závada Pál Kossuth- és József Attila-díjas magyar író, szerkesztő, szociológus. Első, feltűnést keltő munkája 1986-ban a Kulákprés című szociográfia volt. Az igazi nagy sikert a Jadviga párnája című regénnyel érte el, melyet 1997-ben adott ki a Magvető Kiadó. Legújabb kötete az idei ünnepi könyvhétre jelent meg Hajó a ködben címmel. A kötetben hőseinek figyelme révén tudósít, megszólaltatja őket a túlélésért folytatott küzdelmeikben, s előtűnnek a megalkuvás, a csalás és az árulás vagy a helytállás példái.

Az íróval a 24.hu készített interjút, ebből szemlézzük azokat a gondolatait, amelyekben a hazai közélet állapotáról mond véleményt.

Iszonyú gyenge a szolidaritás….

A Fidesz kormány kultúrpolitikájával kapcsolatban elmondta, nem képvisel senkit, legföljebb a lesújtó magánvéleményét, amely szószaporítás nélkül, eleve is sejthető – például hogyan képzelik, hogy az ilyen pénzekkel megszédíthető klienseik majd hűségalapon újraírhatják az irodalmi kánont. De nem vitatkozna velük – azért sem–, mert nem jó vitatkozó:

„Szerintem legyenek egyéni stratégiák, és baromira kellenek a közösségiek is. És legyenek új politikai aktorok is. Iszonyú gyenge a szolidaritás is. Én például izgalmas problémának tartom, hogy milyen kérdésekben hiányoljuk joggal a szolidaritást, az egységes fellépést, és mik azok a kérdések, amelyekben hagynunk kellene egymást békén, ki-ki döntsön a saját ízlése szerint. Abból ugyanis nem sül ki semmi jó, ha egymásra akarjuk oktrojálni a mindennapi viselkedéseinket és a miheztartási elveinket, mert persze minden helyzet más és más. A rendszer pont arra játszik, hogy ne legyenek komoly szövetségkötéseink.”

„… a szégyen járt át…”

Az MTA bedarálása kapcsán kitért arra, ki lehet mondani óriási hiba és elszalasztott lehetőség, hogy nem jött össze az egységes tudományos testületeknek, illetve a teljes szellemi életnek az általános tiltakozása, hogy nem álltak ki az egyetemek egységesen, és a konzervatív tudományos elit egy része asszisztált ehhez az erőszakos átszervezéshez:

” …. engem közben folyton az a szégyen jár át, hogy egyáltalán odafigyelek-e, fejben tartom-e a soron következő disznóságokat. Hogy havonta, hetente, naponta történik valami égbekiáltó, és elfelejtjük a részleteket. Pedig én egy elég érdeklődő újságolvasó vagyok. Tehát a szolidaritás hiányának ez is egyik oka, hogy nem is emlékszünk rá, mikor ki hagyta elmenni ezt vagy azt a hajót. „

Hangsúlyozta, hogy abban a párhuzamos struktúrában, amit a Fidesz az irodalmi életben létrehozott, és irdatlan összegekkel próbálnak kiépíteni egy udvari művészetet neki semmi keresnivalója nincs:

„Én magánkézben lévő kiadókkal vagyok kapcsolatban, akik kiadják a könyveinket, vagy nem adják ki, attól függően, hogy megtérül-e nekik. Persze nincsenek könnyű helyzetben, mert ki kell gazdálkodniuk a kisebb példányszámú könyvekre is a pénzt, és ez nehéz. Írószervezeteink pedig legföljebb annyiban presszionálhatnák a kulturális kormányzatot, hogy a könyvtárak és művelődési házak kortárs-könyvbeszerzési forrásokhoz jussanak, és a szerzőkkel való találkozások lehetőségeit bővítsék.”

„A liberális elitnek nincsen hatalma…”

Igen markáns álláspontot fogalmazott meg a Petőfi Irodalmi Múzeum Fideszhez bekötött új vezetőjéről. Elmondta, most mit kezdjen ő azzal, aki a hatalom védte bensőségből azért lesz kirekesztő, mert sértőnek tekint valami közönyt, amely övezi, vagy úgy érzi, hogy mások nem ismerik őt el eléggé, vagy nem szeretik:

„A liberális elitnek nincsen hatalma, nincsenek se saját terei, se lapjai, se más médiái, pénzei, ösztöndíjai. Nincs kitömve kormányközeli mandarinok pénzeszsákjaival. Maximum egy-két biztosító és könyvkereskedelmi cég oszt irodalmi díjakat… Itt egyébként két dolog keveredik. Az első a tehetségé. Egy szerzőnek el kell tudnia viselni, ha nem elegen olvassák, nem eléggé szeretik, nem adják ki, nem játsszák a darabjait. Tudom, miről beszélek, ez mindenkinek fáj, de a szakmával jár. Itt semmi keresnivalója nincs a politikailag egyenlő elbánásnak.”

Tenni kell….

Megfogalmazta, ő minimum meg van sértődve, ha úgy tetszik. És úgy érzi, hogy kell tennie egy ilyen hárító gesztust. Amúgy sincs rá befolyása ami történik, mit mondhatna:

” De hát én ővele kapcsolatban se tudom elfelejteni, hogy ugyanaz a hibbantan filozofáló, ásatag kultúrpolitika tette oda őt vezetőnek, mint amelyik munkaképtelenné zülleszti éppen a teljes kulturális és tudományos intézményrendszert, kivégezte az ’56-os intézetet vagy megszüntette a Természettudományi Múzeumot, és rémes körülmények között kitelepíti a Széchényi Könyvtárat. Amelynek a PIM-főigazgató időközben, elég követhetetlenül, valami felügyelő intendánsa lett. Vagyis bárki bármit képzelt, akart, tervezett, egy tollvonással meg lehetett szüntetni, hiszen önkényuralomban állunk.”

A felejtés okait nem lehet leegyszerűsíteni

Kicsit szkeptikusan mondta, nem csak őket fogják elfelejteni, azokat is, akik hervadhatatlan érdemeket szereztek. De nem érdekli a neve fönnmaradása, ezer életmű süllyedt el a feledésben. Ennél sokkal nagyobb bajok is történnek. A felejtés nem politikafüggő:

„Újabb és újabb névsorok akár provokatív politikai céllal is bármikor írhatók. És – mint esetünkben – előfordulhat, hogy a leguszítóbban provokatív név éppen az új névsorpucolóé. Aki – szégyen és gyalázat – Esterházy Péter nevét holtában is megpróbálhatja bepiszkolni, aljassága nem fog sikerrel járni. Viszont akik most jól járnak ösztöndíjakkal vagy állami díjakkal, ezeknek az újabb kánonoknak a szereplőire sem lehet majd föltétlenül azt mondani, hogy a műveik értéktelenek. Lesznek köztük fennmaradásra méltóak is. Teljesen függetlenül attól, hogy a szerző milyen alkukat kötött és miért. De teljes kánont hatalmi szóval kicserélni, nevetséges kísérlet.”

Valamit tenni kell…

Figyelemre méltó, amikor arról beszélt, valamit muszáj csinálni. Nem elég dohogni a hírek fölött, amelyeket mindnyájan elolvastunk a Facebookon. Többet kell tudni a bennünket körülvevő világról:

„Tele vagyok szégyennel és lelkifurdalással, hogy nem figyelek eléggé oda, nem is értem, és persze nem csinálom alaposan én sem. A múltkor a falumban megüti fülemet egy dohogás:

„De hát mindig a Simonkára kell szavazni, nem? Különben, ha lecsukják, nem lesz ingyenebéd se.”

Ez a Simonka, legalábbis azt mondják, a Dél-Alföld legnagyobb maffiózója, a fél megye az övé. Féllábbal ugyan a börtönben van (kérdés, hogy bekerül-e valaha), mégis mindent ő oszt a falvakban, a közmunkások ingyenebédjét is – illetve az is elég, ha csak így hiszi a nép, máris az ő jobbágya minden kiszolgáltatott.”

Sokszor mondják, hogy olyan ez a mai világ, mint Móricz Rokonokja

Holott most már elég alaposan más. Azt a jóravaló városházi új seprőt, Kopjást a protekcióért a húsát rágó rokonai teszik tönkre. Kéz kezet mos, de számára oly elviselhetetlenül, hogy végül öngyilkos lesz – konkrétan azért, mert a háta mögött visszaéltek a közbeszerzési tisztességgel(!), amelyikért ő volna a felelős:

„Hát nem tudom, melyikünk hallott az utóbbi időben hasonló erkölcsi összeroppanásról – én inkább a legdurvább maffiamódszerekről. Itt most már a politikai-tulajdonosi keresztapák ítélkezése folyik, az európai normákkal való szembehelyezkedés megy EU-pénzek zsebre vágása közben, itt a jogállam folyamatos leépítése és az új feudális függés kiépítése történik, itt a magántulajdon szentségének szétrombolása megy. És ez azért a Móricz-könyvekből még nem olvasható ki.”

Závada Pál: Gyalázatos, ami végbemegy, de már unalmas is mondani

Závada Pál: a nyolcvanas években szabadabb volt a hazai kulturális élet, mint ma

Radnóti Zsuzsa évtizedekig volt a Vígszínház dramaturgja, 2017-ben kapott Kossuth-díjat. Úgy döntött, az ezzel járó juttatás egy részéből megalapítja a Kortárs Magyar Dráma-díjat, amelyet először idén februárban adtak át. Az egyik díjat az Egy piaci nap kapta, amelyet Závada Pál írt. Szemlénkben a Závada által mondottakra térünk ki, kedvcsinálónak a teljes interjúhoz.

Nem volt bennem semmi sértődés….

Az Egy piaci nap a hallgatásról szól, a kibeszéletlen múlt bűneiről. Azt is bemutatja, hogy a háború és a gyűlölet hogyan torzítja el az emberi lelkeket. Závada Pál eredeti dokumentumok és bírósági jegyzőkönyvek alapján dolgozta fel az 1946-os kunmadarasi és miskolci pogromok történetét:

„Nekem ez a téma már a nyolcvanas években megvolt, de nagyon sokáig nem tudtam, íróként mit is kezdhetnék vele. Milyen kontextusba helyezzem, hogy korunk lenyomata is legyen? Amikor évekkel később a Természetes fényt írtam, a háború utáni fejezetbe próbáltam a pogromot is belevenni, de túlfeszítette a regény kereteit.

Az Egy piaci nap témájából először színdarabverziót írtam, de két színháznál is sikertelenül próbálkoztam vele.” /….. / ” Nem hiszem, hogy politikai okokból mondtak volna nemet. Talán nem érezték a szöveget elég drámainak és érdekesnek, vagy azt gondolták, Závada írjon inkább prózát, ahhoz jobban ért, mint a drámához, és ebben igazuk is van. Nem volt bennem semmi sértődés. De mivel a darabbal elakadtam, nekifogtam a regénynek.”

Téboly és zavar van a fejekben….

A regény a háború után játszódik, véget ért az állami zsidóüldözés, megalakult a köztársaság. A koncentrációs táborból néhány túlélő zsidó visszatér a falujába. A házaikban azonban már mások laknak:

„Csakhogy a népet nem világosították fel arról, hogy akik addig büdös zsidók voltak, már nem azok. Az emberekkel elhitették, hogy zsidó honfitársaikkal bármit megtehetnek. Téboly és zavar van a fejekben. Pusztán attól, hogy kormányváltás volt és megváltozott a politikai konstelláció, a fölizzított gyűlölet nem fog hirtelen kialudni.”

Amikor a művét írta, még nem lepték el idehaza az utcákat az uszító plakátok, nem indult be az állandó sorosozás és migránsozás. Mire a Radnótiban bemutatták az előadást, a valóság utolért bennünket, és a téma még aktuálisabbá vált:

„A 2016-os könyvhéten a Radnóti Színházban tartottam felolvasást a regényemből, és utána Kováts Adél igazgató felajánlotta, hogy mutassuk be náluk az Egy piaci napot. Amikor megtudtam, hogy a Mohácsi testvérek kezébe kerül a darab, megnyugodtam. Húsz éve figyelem a munkásságukat, ismerem a munkamódszerüket is, és számomra ez garancia volt.”

Volt néhány tabu….

Az író szerint van igazság abban, hogy a nyolcvanas években szabadabb volt a hazai kulturális élet, mint ma. A pártállami vezetés akkor már nagyobbrészt elengedte a kultúra direkt irányításának gyeplőjét. Tudták, hogy a legértékesebb progresszív kortárs film, színház és irodalom afféle ellenzéki dolog, és inkább nem firtatták, ki mennyire rendszerhű.:

„Mindinkább az látszott bölcsebbnek, ha közvetlenül nem ártják bele magukat a művészet kérdéseibe. Volt néhány tabu, a szovjet megszállásról vagy ötvenhatról sokáig nem lehetett beszélni, de később már ezekről is egyre nyíltabban. És úgy vélték, a hazai művészek nemzetközi sikerei a szocialista rendszer külföldi megítélésének is jót tesznek.

A kultúra szabadabb légköre mindannyiunkra felszabadítóan hatott, nem beszélve a jó művek élvezetének katartikus hatásáról. Mekkora érzésekkel töltött el bennünket, mikor 1981-ben bemutatta a kaposvári színház a Marat halálát, amely a forradalmi ellenállásnak és a forradalom elsiratásának metaforájává vált! Fiatalok voltunk, és nagy örömünkre repedezett, aztán össze is omlott a rendszer.

Az igazán fölszabadító élmény volt – szemben azzal, hogy most az ellenkező előjelű változást kell elviselni. Azokhoz az időkhöz képest a kultúra egyenirányítása ma jóval durvább eszközökkel folyik. Elég belenézni az uszító cikkekbe, a listázásokba, a közmédiából áradó gyűlöletkampányokba.”

Az a fránya tao…..

Závada a taotámogatások kapcsán úgy gondolja, ha valóban a csalókkal akartak volna leszámolni, már rég megtehették volna. A sajtó feltárt konkrét ügyeket, a szakmában is tudják, kik azok, akik csak papíron eladott jegyekre vettek fel taopénzeket, kik azok, akik szélhámoskodtak a külföldi előadásaikkal, de ellenük nem indult eljárás:

„Másfelől a szakma képviselői lehettek volna szolidárisabbak egymással. Alföldi Róbertnek is igaza van, amikor nemrég azt nyilatkozta: a kőszínházak elárulták, cserbenhagyták a függetleneket. Lehet erre azt mondani, hogy ő könnyen beszél, már nem színházigazgató, nem felelős egy társulatért.

Csakhogy egy ideje lehetett tudni, hogy a kormányzat a tao megszüntetését tervezi, felkészülhetett volna erre jobban a szakma./…. / ” Ha egységesen kiálltak volna a kőszínházak, alternatívok és függetlenek, és azt mondják: a javaslatukra közös tárgyalási alapként tekintenek, amelyhez ragaszkodnak, és senki nem keres különalkukat, talán többet is elérhettek volna.”

…. az írók írhatnak, meg is jelenhetünk…..

Hangsúlyozta, a kultúrának azok a területei vannak most veszélyben leginkább, amelyek az állami finanszírozástól függenek, mint például a színháziak, a filmesek vagy a komoly zenészek:

„Nekünk, íróknak valamivel könnyebb a helyzetünk, a könyves szakma állami támogatása elenyésző, a kiadók jelentős része magánkézben van, kivéve a tankönyv-engedélyeztetést és -kiadást, amely az ötvenes évekbe illően diktatórikus.

De az írók írhatnak, meg is jelenhetünk, és önerőből még az olvasókkal is találkozhatunk. Szabadabban jártathatjuk a szánkat, úgyhogy a társadalmi felelősségünk is egyre nagyobb.”

Forrás

Régóta nem reagálok a hatalom médialakájai szájából, tollából személyemet érintő mocskolódásokra és őszintén szólva semmiféle megrendülést nem is okoznak számomra.

Most azonban a #soltészmiklós nevű, folyamatosan a lihegő túlteljesítés kényszerével küszködő udvaroncnak, egy pártkreatúra képviselőjének szavai akkora vihart kavartak itt a közösségi médiában, hogy mégis szeretném megnyugtatni a velem szolidaritásukat kinyilvánítókat (Gábor Gyuri, Bodnár Zoltán és a többiek), hogy számomra semmiféle lelki megrázkódtatást nem okoz, amikor ilyen semmi figurák gyaláznak.

Mi több azt is mondhatom, hogy büszke vagyok rá,

hogy egy társaságban említenek Esterházy Péterrel, Nádas Péterrel, Parti Nagy Lajossal, Závada Pállal, Grecsó Krisztiánnal nota bene immár Bereményi Gézával vagy éppen Dés Lászlóval, akik – a lakájmédia szellemi verőlegényei szerint mind keresztény- és magyargyűlölő hazaárulók vagyunk. Ha nem tekintenének közéjük tartozónak – na az, nagyon rosszul érintene.

Mert ha itt hazaárulásnak számít, hogy undorodom a hatalom non-stop gyűlölködésétől, hazudozásától, embertelenségétől, tolvajlásától, cinizmusától, az ország gazdasági és morális kifosztásától, akkor valóban hazaáruló vagyok – az ő mércéjükkel mérve.

A saját mércém szerint viszont így szeretem a hazámat.

Kevesen mondhatják el magukról, hogy már „hazaárulónak” születtek, de engem már a születésem pillanatától így tartott számon és kezelt a korabeli diktatúra. Mondhatom, hogy beleszocializálódtam a hazaárulásba. Néha összeszámolom, hogy immár eléggé hosszú életem alatt mindösszesen talán 12 év volt, amikor a regnáló hatalom nem tekintett hazaárulónak, bár szeretni azért akkor sem szerettek, de én erre inkább büszke vagyok, hiszen mindössze az alatt a 12 év alatt éltem demokratikus országban. Ám ha egy diktatúra tekint hazaárulónak azon nincs mit szégyellni, hiszen én meg őket tekintem annak.

Hogy kerül Vásárhelyi Mária és Dés László a Mindszenty szoboravató beszédbe?

Závada Pál visszaszólt a kiváló magyar írókat listázó Magyar Idők-cikksorozat szerzőjének.

Ott kell lenni a listán

Kossuth-díjas írónk, Závada Pál Népszavában olvasható interjúját szemléztük a Kurírban, „Őrült világ! A haláltáborból még hazatértek, de jött a pogrom” címmel.

Lapszemlénkben a Radnóti Színház előadására új előadására („Egy piaci nap”) szorítkoztunk – ám most visszatérünk az idézett interjú egy további, érdekes részletére. A beszélgetés során Balogh Gyula újságíró természetesen a mai helyzetről és a befolyásos értelmiségiek tennivalóiról is kérdezte Závada Pált.

„Én nem tudok semmi okosat ajánlani, meg mostanában nem is vagyok ehhez eléggé optimista”

– mondta az író, majd így folytatta: –

„Lehetséges-e arra törekedni, hogy úgy végezzük a dolgunkat, mintha normális országban élénk? És ne is vegyük tudomásul például az olyan boszorkányüldözéseket, amilyeneket a Magyar Idők cikksorozata folytat ellenünk? Hogy írókat kergetnének ki a Petőfi Irodalmi Múzeumból – mindenféle listák nyomán? Majd aztán tűnjenek el a muzsikusok a Zeneakadémiáról – vagy mi fog következni?”

A Népszava munkatársa feltette a kérdést, hogy

„Nem sérelmezte, hogy rákerült erre a listára?”

– mire a frappáns felelet:

„Hát inkább legyek a listán, mint hogy ezek megdicsérjenek.”

Bár a Népszava nem részletezte, a kormányszócső-Magyar Idők említett cikksorozata, amely Závada Pál megfogalmazásában nem egyéb, mint „boszorkányüldözés”, minden bizonnyal a „világhírű” Szakács Árpád véleménycikke.

Szakács-tollnok hatalmas buzgalommal mutatta be, hogy milyen támogatásokat kapnak (még mindig?) közpénzekből az Orbán-rezsimet bíráló magyar művészek. Na ugye, hogy nincs is itt diktatúra – szögezi le diadalmasan a szerző…

A Lenin-vicc juthat erről eszünkbe, amelyben a pajkos gyerekek labdája Vlagyimir Iljics dolgozószobájába esik. Iljics türelmesen megsimogatja a buksi fejüket és visszaadja a labdájukat… Pedig közéjük is lövethette volna!

Őrült világ! A haláltáborból még hazatértek, de jött a pogrom

Jobbik: az egy szemétdomb! – Így reagáltak az Eleven Emlékmű csoport meghívására

Karácsonyi lendületben a gyűlöletkampány