Radnóti Zsuzsa évtizedekig volt a Vígszínház dramaturgja, 2017-ben kapott Kossuth-díjat. Úgy döntött, az ezzel járó juttatás egy részéből megalapítja a Kortárs Magyar Dráma-díjat, amelyet először idén februárban adtak át. Az egyik díjat az Egy piaci nap kapta, amelyet Závada Pál írt. Szemlénkben a Závada által mondottakra térünk ki, kedvcsinálónak a teljes interjúhoz.


Nem volt bennem semmi sértődés….

Az Egy piaci nap a hallgatásról szól, a kibeszéletlen múlt bűneiről. Azt is bemutatja, hogy a háború és a gyűlölet hogyan torzítja el az emberi lelkeket. Závada Pál eredeti dokumentumok és bírósági jegyzőkönyvek alapján dolgozta fel az 1946-os kunmadarasi és miskolci pogromok történetét:

“Nekem ez a téma már a nyolcvanas években megvolt, de nagyon sokáig nem tudtam, íróként mit is kezdhetnék vele. Milyen kontextusba helyezzem, hogy korunk lenyomata is legyen? Amikor évekkel később a Természetes fényt írtam, a háború utáni fejezetbe próbáltam a pogromot is belevenni, de túlfeszítette a regény kereteit.

Az Egy piaci nap témájából először színdarabverziót írtam, de két színháznál is sikertelenül próbálkoztam vele.” /….. / ” Nem hiszem, hogy politikai okokból mondtak volna nemet. Talán nem érezték a szöveget elég drámainak és érdekesnek, vagy azt gondolták, Závada írjon inkább prózát, ahhoz jobban ért, mint a drámához, és ebben igazuk is van. Nem volt bennem semmi sértődés. De mivel a darabbal elakadtam, nekifogtam a regénynek.”

Téboly és zavar van a fejekben….

A regény a háború után játszódik, véget ért az állami zsidóüldözés, megalakult a köztársaság. A koncentrációs táborból néhány túlélő zsidó visszatér a falujába. A házaikban azonban már mások laknak:

“Csakhogy a népet nem világosították fel arról, hogy akik addig büdös zsidók voltak, már nem azok. Az emberekkel elhitették, hogy zsidó honfitársaikkal bármit megtehetnek. Téboly és zavar van a fejekben. Pusztán attól, hogy kormányváltás volt és megváltozott a politikai konstelláció, a fölizzított gyűlölet nem fog hirtelen kialudni.”

Amikor a művét írta, még nem lepték el idehaza az utcákat az uszító plakátok, nem indult be az állandó sorosozás és migránsozás. Mire a Radnótiban bemutatták az előadást, a valóság utolért bennünket, és a téma még aktuálisabbá vált:

“A 2016-os könyvhéten a Radnóti Színházban tartottam felolvasást a regényemből, és utána Kováts Adél igazgató felajánlotta, hogy mutassuk be náluk az Egy piaci napot. Amikor megtudtam, hogy a Mohácsi testvérek kezébe kerül a darab, megnyugodtam. Húsz éve figyelem a munkásságukat, ismerem a munkamódszerüket is, és számomra ez garancia volt.”

Volt néhány tabu….

Az író szerint van igazság abban, hogy a nyolcvanas években szabadabb volt a hazai kulturális élet, mint ma. A pártállami vezetés akkor már nagyobbrészt elengedte a kultúra direkt irányításának gyeplőjét. Tudták, hogy a legértékesebb progresszív kortárs film, színház és irodalom afféle ellenzéki dolog, és inkább nem firtatták, ki mennyire rendszerhű.:

“Mindinkább az látszott bölcsebbnek, ha közvetlenül nem ártják bele magukat a művészet kérdéseibe. Volt néhány tabu, a szovjet megszállásról vagy ötvenhatról sokáig nem lehetett beszélni, de később már ezekről is egyre nyíltabban. És úgy vélték, a hazai művészek nemzetközi sikerei a szocialista rendszer külföldi megítélésének is jót tesznek.

A kultúra szabadabb légköre mindannyiunkra felszabadítóan hatott, nem beszélve a jó művek élvezetének katartikus hatásáról. Mekkora érzésekkel töltött el bennünket, mikor 1981-ben bemutatta a kaposvári színház a Marat halálát, amely a forradalmi ellenállásnak és a forradalom elsiratásának metaforájává vált! Fiatalok voltunk, és nagy örömünkre repedezett, aztán össze is omlott a rendszer.

Az igazán fölszabadító élmény volt – szemben azzal, hogy most az ellenkező előjelű változást kell elviselni. Azokhoz az időkhöz képest a kultúra egyenirányítása ma jóval durvább eszközökkel folyik. Elég belenézni az uszító cikkekbe, a listázásokba, a közmédiából áradó gyűlöletkampányokba.”

Az a fránya tao…..

Závada a taotámogatások kapcsán úgy gondolja, ha valóban a csalókkal akartak volna leszámolni, már rég megtehették volna. A sajtó feltárt konkrét ügyeket, a szakmában is tudják, kik azok, akik csak papíron eladott jegyekre vettek fel taopénzeket, kik azok, akik szélhámoskodtak a külföldi előadásaikkal, de ellenük nem indult eljárás:

“Másfelől a szakma képviselői lehettek volna szolidárisabbak egymással. Alföldi Róbertnek is igaza van, amikor nemrég azt nyilatkozta: a kőszínházak elárulták, cserbenhagyták a függetleneket. Lehet erre azt mondani, hogy ő könnyen beszél, már nem színházigazgató, nem felelős egy társulatért.

Csakhogy egy ideje lehetett tudni, hogy a kormányzat a tao megszüntetését tervezi, felkészülhetett volna erre jobban a szakma./…. / ” Ha egységesen kiálltak volna a kőszínházak, alternatívok és függetlenek, és azt mondják: a javaslatukra közös tárgyalási alapként tekintenek, amelyhez ragaszkodnak, és senki nem keres különalkukat, talán többet is elérhettek volna.”

…. az írók írhatnak, meg is jelenhetünk…..

Hangsúlyozta, a kultúrának azok a területei vannak most veszélyben leginkább, amelyek az állami finanszírozástól függenek, mint például a színháziak, a filmesek vagy a komoly zenészek:

“Nekünk, íróknak valamivel könnyebb a helyzetünk, a könyves szakma állami támogatása elenyésző, a kiadók jelentős része magánkézben van, kivéve a tankönyv-engedélyeztetést és -kiadást, amely az ötvenes évekbe illően diktatórikus.

De az írók írhatnak, meg is jelenhetünk, és önerőből még az olvasókkal is találkozhatunk. Szabadabban jártathatjuk a szánkat, úgyhogy a társadalmi felelősségünk is egyre nagyobb.”

Forrás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét