Az önsorsrontók 6 alapvető hibája – Ne tedd magaddal!

Bűnös vagy bűnbak

4. Ismerősségi hatás

Ismét a konzisztencia iránti igényünk kerül elő. Szeretünk önmagunkra stabil, változatlan személyiségként gondolni, és ezt a konzisztenciát esetenként a boldogság elé helyezzük. Ha sokáig figyelmen kívül hagytak minket, ignoráltak vagy kihasználtak, nehéz ebből a szerepből kívülre helyezkedni. Bármilyen furcsán hangzik, bizonyos helyzetekben még a kellemetlen stabilitás is biztonságosabbnak tűnik, mint a változás. Amit megszoktunk, az megnyugtató, míg az új és ismeretlen ijesztő. Úgy tűnik, emiatt sok esetben választjuk a megszokott, de rossz élethelyzetet. Szembenézni egy sikerrel kecsegtető kihívással ugyanis kiszámíthatatlan. A bizonytalan rossz is kellemesebb választásnak tűnik, mint az ismeretlen?

5. Praktikus bűnbak

Ha a dolgok nem úgy alakulnak, mint ahogy szerettük volna, és a siker elmarad, még mindig hibáztathatjuk az önsorsrontást, saját magunk helyett. Egyszerűbb azt mondani, hogy „szakítottunk, hiszen mindig vitatkoztunk”, esetleg azt, hogy „természetesen nem sikerült a vizsgám, mert csak az utolsó este kezdtem el tanulni”. Ezekkel az önsorsrontó mechanizmusokkal egyszerűbb szembenézni, mint levonni az esetlegesen fájdalmas következtetéseket. „Lehet, hogy azért hagyott el, mert nem voltam elég jó neki? A vizsgán azért nem tudtam átmenni, mert ez a szak meghaladja a képességeimet?”

6. Unalom

Bizonyos esetekben az önsorsrontás egyszerűen azért kell, hogy felkavarjuk az állóvizet. Természetesen nem véletlenül keveredünk vitákba, dramatizáljuk túl a helyzeteket vagy okozunk összevisszaságot az életünkben. Az önsorsrontás sokszor egy visszatérési vágy az instabilitás és káosz ismerős érzésének biztonságához. Hiszen ha igazán mélyen vagyunk, onnan biztosan csak felfelé vezet az út.

Összegzés

De mégis hogyan tudjuk meggátolni, hogy magunk alatt vágjuk a fát, hogy ne legyünk önsorsrontók? A válaszhoz, a probléma gyökeréig kell visszatérni. Az önsorsrontás alapja nem más, mint a kudarctól való félelem. Sokan úgy gondolnak az önsorsrontásra, mint a sikertől való félelemre. Ám valójában attól félünk, hogy megpróbáljuk a legjobbat nyújtani, de elbukunk. A gondolat, hogy a lehető legtöbb amire képesen vagyunk nem elegendő, valóban rémisztő. De életünk minden döntésében a kudarc lehetősége mellett ott van a siker esélye is. Ha szembenézünk ezzel az eséllyel és elfogadjuk, akkor nemcsak bátrabb, de hálásabb és teljesebb életet élhetünk.