Felvidéki Judit: SZÁZADPÖRDÍTŐ ÓRIÁSKERÉK (4)

Gábor Miklós a magyar színháztörténet egyik legnagyobb, legemlékezetesebb alakja volt. A mai színházjáró közönség már nem találkozhat nagyszerű alakításaival, de a filmek megőrizték tehetségét, lenyűgözően megformált figuráit. Idén nyáron lesz Gábor Miklós halálának huszadik évfordulója, és jövő tavasszal lenne a nagyszerű művész 100 éves. Felvidéki Judit filmrendező a két évforduló jegyében könyvet ír Gábor Miklósról. A jövőre megjelenő kötetből közlünk több héten át részleteket.

Múlt századi cserepek illesztgetése – Rettenetes szülők 3. rész

A további rendelkező próbák már a próbateremben zajlottak. Beugrottunk a mélyvízbe, mert a darabbeli testvérpár – Leone és Yvone – feszültségekkel terhes, ambivalens kapcsolatát fokozatosan leleplező, éles, párbajszerű, pergő dialógusokra épülő briliáns jeleneteit vettük előre Berek Katival és Vass Évával.

Berek Katit penge agyú színésznőnek ismertem meg, aki kivételes és kiváló memóriával rendelkezett. Csodáltam ezt a képességét. Gimnazistaként, majd főiskolásként is nem egy József Attila, Nagy László és Juhász Ferenc estjét néztem és hallgattam végig. Anno a Huszonötödik Színházban Németh László monodrámájával debütált. Tehát nem lepett meg, hogy mire eljutottunk a próbákig, ő már kívülről fújta szövegét. Ez volt a módszere. Csak szövegtudással volt képes a figura megformálására. Vass Éva módszeréről azonban semmit nem tudtam, bár Kati figyelmeztetett, hogy Évánál menjek rá a szövegtudásra, mert „lusta”. Nem értettem, hogy mit ért ez alatt.

Szövegpéldánnyal a kezünkben zajlott a rendelkező próba. Éva három összetolt széken kuporogva hevert, mintha pamlag lenne. Kati körülötte járkált, s kívülről mondta a saját szövegrészeit. Vass Éva példányába süppedve olvasta. Amikor Katin volt a sor, már játszotta is a szerepét, példányát egy idő után félredobva. Vass Éva hunyorogva, összehúzott szemmel figyelte, s követte mozgását. Aztán lassan utánafordult, nehézkesen föltápászkodott, és szinte Kati után hajította kissé epés hanglejtéssel kérdését, mintha a szerep szövege lenne…

– Leonie, te tudod a szöveget?

Kati, mint akit hátba döftek, visszafordult, s éles, bántó hangon, mintha csak a darab szövegét mondaná, úgy vágott vissza foghegyről:

– Én, tudom! Ellentétben veled! Zavar?

– Csöppet sem, csak kíváncsi voltam.

Mintha mi sem történt volna, rágyújtott egy cigarettára, és belelapozott a példányába.

– Te jössz Leonie!

– Tévedsz Yvone! Az húzva lett. Adjak egy tollat?

– Kösz, nem kell, nekem is van!

Katiban biztos voltam, tudtam, mit várhatok tőle, ám Éva még titok volt számomra

És ott, a próbateremben, megszületett kettejük között az a hangvétel, ami a két szerep alapvető rivalizálási viszonyát a darabon belül meghatározta. Ettől kezdve mindenféle elemzésem, értelmezésem fölöslegessé vált. Nekem csak figyelnem kellett, s kordában tartani a helyes arányokat, féken tartani a föl-föltörő indulatokat.

Katiban biztos voltam, tudtam, mit várhatok tőle. Ám Éva még titok volt számomra, őt még meg kellett fejtenem. Ezért persze több figyelmet szenteltem neki, s látszólag is többet foglalkoztam vele, ami nem eshetett jól Katinak. De a köztük vibráló személyes feszültség jót tett a darabnak. Ez persze egyoldalú volt, mert Éva ebből kezdetben mit sem vett észre. Őt lefoglalta a szerepe, a szövege. Számára ez a „fellépés” egyben a visszatérést is jelentette, hiszen akkor már tíz éve nem filmezett, nem lehetett látni képernyőn. Kati is drukkos volt, de rutinosabb. A tévé kamerái között – számtalan versműsor közreműködőjeként – otthon érezhette magát.

Gábor Miklós nagyon fegyelmezetten próbált. Fölösleges energiát nem fektetett a munkába. Volt, hogy előbb érkezett, mielőtt az ő jelenetére sor került volna. Leült a sarokba, és zavartalanul olvasott egy könyvet. Föl sem nézett, semmibe nem szólt bele, semmiről nem volt véleménye. Néha az volt az érzésem, hogy közömbös, már-már érdektelen. Nem sokat jelentett számára az egész. Sőt, mintha untatná. Később megvallotta nekem, hogy ő – bár mozis fiaként nőtt fel, nagy filmrajongó és filmfaló volt – színészként a filmezést mindig is halálosan unta. Különösen a sok várakozást. Amikor rajongva beszéltem neki Szabó István filmjéről, az Apáról, hogy abban milyen fantasztikus volt, nevetve szabadkozott, hogy ő akkor a forgatáson ezt egészen másként élte meg. De később, a mozi premierjén, el kellett ismernie, hogy egy igazán szép film lett belőle. Ő csak végrehajtotta az utasításokat, amiket a fiatal, szimpatikus, kedves rendező kért tőle. Akkor nem igazán értette, hogy mit, miért kell csinálnia. A filmeket inkább nézni szeretem, de azt nagyon. – hangoztatta.

Közben elkezdődtek a ruhapróbák, ahová minden alkalommal külön-külön elkísértem Katit, Évát és Annát. Ilyenkor volt alkalmunk négyszemközt beszélgetni, leülni egy kávéra, vagy dumcsizni a kocsiban, a házuk előtt.

A próbák folyamán arra kellett törekednem, hogy annyira legyünk csak készek, hogy a díszletbe kerülve, még könnyen tudjunk a mozgás helyzeteken változtatni, hiszen nekem három-négy kamerára kellett felskiccelnem a jeleneteket. Célom az volt, hogy minél nagyobb egységeket vehessünk föl egybe, hogy ne kelljen megállítanom a jelenet ritmusát. Inkább a technika kövesse színészeimet, mint fordítva. Óriási eredmény volt, hogy sikerült úgy intézni, hogy a felvétel előtt pár nappal beépülhetett a komplett díszlet. Ez azt jelentette, hogy két próbát tarthattam felvétel előtt a díszletben, kellékekkel és jelmezben.

A filmforgatás kemény csapatjáték

Végigmehettünk az egész darabon. Ez soha, szinte soha nem fordult elő, mert mindig, minden az utolsó percben készült el. De mi tudtuk, hogy négy nap nagyon szűk idő, nem lesz elég, ha míves munkát akarunk végezni. Mindannyian örültünk ennek a kivételes próbalehetőségnek. Igen ám, de az utolsó pillanatban Vass Éva – egészségi állapotára hivatkozva, hogy gyengélkedik, s a forgatásra tartogatja erejét – lemondta a próbákat. Mondanom sem kell, hogy Kati nem látott a pipától. Gábor Miklós eljött és a fiatalok is. A súgó, Tarr Mari (igen, Tarr Béla anyukája) állt be Éva helyett, járta le a mozgásait és végszavazott a többieknek. Ott voltak a kameramanok, a vezető operatőr, a fővilágosító, díszítők, kellékesek, gyakorlatilag az egész stáb.

Kétségbe voltam esve Vass Éva miatt, s csak azért drukkoltam, hogy le ne robbanjon teljesen. De Gábor Miklós megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, ne aggódjam. Berek Kati azonban úgy érezte, hogy Éva cserbenhagyott minket, s ez megengedhetetlen fegyelmezetlenség. Kénytelen voltam leállítani azzal, hogy nincs okom meggyanúsítani, hogy ez mindenkivel előfordulhat.

– Hát velem nem! Az kizárt! Nagyon jónak kell lennie a szerepében, hogy meg tudjak bocsájtani neki!– jelentette ki.

Nem tagadom, bennem is volt egy kis neheztelés, csalódottság, de ugyanakkor a szívem mélyén már meg is bocsájtottam neki, mert annyira már sikerült kiismernem, hogy éreztem: őt talán sokkolta volna ez a két nyilvános főpróba a stáb előtt. Míg Katit feldobta és inspirálta, őt talán inkább feszélyezte volna. Neki elsősorban egyedüllétre volt szüksége: otthon, a szobája magányára, s hogy a szöveget morzsolgathassa, vagy csak kikapcsolódjon, aludjon, tévézzen, lazuljon a felvételi napok előtt. Ő már csak arra a szóra volt képes beindulni, hogy „felvétel!”.

Igen. Később, amikor már jobban megismertem, s többször dolgoztunk együtt, feltételezésemet és megérzésemet beigazolódni láttam. Csakhogy ez csapatjáték. Végszó mindenkinek kell. És talán nem is volt tudatában annak, hogy milyen nagy ajándék volt ez a két próbalehetőség a díszletben. Hogy a stábnak és nekem mennyi munkánkba, igyekezetünkbe került, hogy idő előtt összeálljon mindez – kizárólag az én kedvemért, s hogy a színészek munkáját megkönnyíthessük. Mert ez a két „száraz”, technika nélküli próbanap az utolsó lehetőség volt arra, hogy kizárólag a dramaturgiára és a színészi játékra koncentrálhassunk – nem utolsó sorban a színészek és a rendező összjátékára. Később már mindenbe beleszól a technika, muszáj ahhoz igazodni. És ami szintén nem egy utolsó szempont: egy kicsit be lehet lakni a díszletet, hogy otthonosan mozoghassanak a jelmezekben, és kipróbálhassuk a díszlet, s a berendezés adta látvány lehetőségeit. Erre egyébként soha, de soha nem jut idő.