Kultúra
Hegedűs D. Géza: a kultúrát még Orbán Viktor és köre sem képes kalodába zárni
Nem tudjuk, mi lesz a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel a rapid átalakítás után. Az azonban gyanítható, hogy nemcsak a financiális szerkezet átalakítása, hanem az ideológiai befolyásolás szándéka is vezérli a döntéshozókat; erre utal az a többfrontos támadás, amelyet az intézmény ellen indítottak. Hegedűs D. Géza színművész harminchárom éve tanít az egyetemen. A művésszel a 168 óra készített interjút, ezt szemlézzük.
Teljes a bizonytalanság
A színművészeti egy kicsi, családias intézmény. Náluk minden szenátusi döntés az egyetem nyilvánossága előtt történik, hiszen közös a sorsuk, a jelenük és a jövőjük is, ezért a felelősség is mindannyiuké:
„Most meg azt sem tudjuk, hogy lesz-e szenátus. Vagy ha lesz, milyen kompetenciával. Kívülről fölénk pakolnak embereket, állítólag ők fognak dönteni. Sok kérdés felmerül, de válaszok, azok nincsenek. Kiskorúsítanak minket, akik mindig is felnőttként kezeltük egymást. Ez méltatlan. Tökéletesen ellentmond a 21. századi európaiságnak.”
Beszélt arról, hogy a jövő tanévre hétszáz jelentkező volt, közülük tizennégyet tudtak felvenni. Ez ötvenszeres túljelentkezés. A korábbi években is hasonló volt a jelentkezési arány. A magyar kultúra fejlődését a hazai színházak és filmek gyarapodó nézőszáma bizonyítja:
” Idén áprilistól június elejéig tartott a felvételi eljárás. A járványhelyzet miatt videóportfóliót kértünk a jelentkezőktől. Szerencsére ez a korosztály annyira otthonosan mozog a digitális világban, hogy ezzel nem is volt gond. Két szabadon választott verset, egy monológot és egy népdalt kellett videón rögzíteniük. Ebből összeállt 250 órányi anyag, amit a kollégáimmal együtt három héten át reggeltől estig néztünk, elemeztünk. A hétszázból maradtak százhuszonegyen, nekik át kellett esniük még egy rostán, a körülmények miatt szintén digitálisan. Az utolsó előtti fordulóra már csak 37-en maradtak. Velük már élőben, az egyetemen találkoztunk. Ezt úgy hívjuk, együttélés, nem véletlenül: három napon át reggel nyolctól éjfélig oktatás van, beszédórák, jelenetek, mozgás- és énekórák. Így áll össze a folyamat végére a tizennégy fős osztály. Mi ez, ha nem innovatív? Persze, hogy az. „
A Vidnyánszki féle Magyar Teátrumi Társaság szerint beszűkült az oktatásuk
A Magyar Teátrumi Társaság—a Vidnyánszky féle szervezet– nyílt levele szerint beszűkűlt elképzelések szerint oktatnak az egyetemen. A színész szerint ez teljes félremagyarázás, ferdítés:
” Más iskola van Moszkvában, más Bukarestben, Berlinben, Londonban vagy Párizsban. Más Hollywoodban és New Yorkban. Más-más színházi hagyományok, kultúrák, különböző társadalmi berendezkedések, filozófiák, emberi eszmények, hitek. Sokféle leírt színházi teória van. Úgy lehet mindegyik érvényes. De egyik nem annullálja a másikat, nem akarja megsemmisíteni. Nem is tudja, hisz nem is lehet. Mert ma, a posztdramatikus korszak után, a művészet által felfedezett emberi, pedagógiai értékek éppen a kizárólagos gondolkodás cáfolatai. Nincs kőbe vésve egyetlen praxis, gyakorlat sem. Másként tanítja ezt Zsámbéki Gábor vagy Zsótér Sándor, Novák Eszter, Horváth Csaba, és másként tanítom én, és még sorolhatnám. Mindenki a saját pedagógiai tapasztalatából indul ki. Ugyanis a tanítást is hosszú éveken át tanulni kell, a pedagógiai tapasztalat és tudás nem jön magától.”
Szóba került, hogy a Magyar Teátrumi Társaság nyílt levelében többek közt azt állítja, hogy „a szakma jelentős többsége régóta alacsony színvonalúnak tartja”. Ascher Tamás pedig csak annyit mondott erre, hogy az a Cseke Péter, aki ezt aláírta, maga is a színművészetin hozza össze a tanítványai vizsgaelőadását, és ezt nehéz megmagyarázni. Mondjuk szemlátomást nem is állt szándékukban indoklásra fecsérelni az időt:
„Harminchárom éve tanítok az egyetemen, ezalatt nem volt a magyar színházművészetnek olyan jelentős műhelye sem vidéken, sem a fővárosban, ahol az én növendékeim magas színvonalon ne teljesítettek volna. Minden színházi műfajban. Ugyanis mi univerzális művészeket képzünk. Méghozzá személyre szabottan. Hiszen másképp éli meg és közvetíti az adott helyzetet egy tanyasi, és másképp egy nagyvárosi fiatal. Hozzánk mindenhonnan jönnek. Jómagam egykor a Nyírségből kerültem a színművészetire, akkoriban még erős tájszólásom volt. Sokéves gyakorlás eredménye, hogy az irodalmi nyelvet tisztán tudom megszólaltatni a színpadon. De persze bármikor erőlködés nélkül elő tudom hívni a diftongusokat is, ha egy-egy feladat megköveteli. Ezt is az egyetemünkön tanultam. Nekem Horvai István és Kapás Dezső volt a mesterem, ők hívtak vissza tanítani, és ez nagy felelősséget ró rám; nem adhatom alább a tanításban én sem.”
Hegedűs D. Géza, mégis optimista
A Kossuth-díjas színész kiemelte, a magyar kultúra sokszínű, eleven organizmus, egy folyamat. Mindig is így volt a kultúrtörténetben:
„Kazinczy azt vallotta: az irodalom nyelve magasztos, a görög és latin mintákat veszi figyelembe, a csodálatos klasszikusokhoz idomulva. Kortársa, Fazekas Mihály és barátja, Csokonai Vitéz Mihály szerint viszont az írás nyelve az, ami árad a maga természetességében. Ami a mindennapi életből átszivárog az irodalmi nyelvbe. És amikor Petőfi és Arany berobbant az irodalomba, minden korábban rögzült megállapítás megrendült. Merthogy ők a lehető legtermészetesebb nyelven szólaltak meg a költészetben és a prózában is. Nincs olyan, hogy a magyar irodalom, nincs egyetemes kánon. Annyi irodalom van, ahány olvasó. És annyi színművészet, képzőművészet és minden más, ahány befogadó.”
Bizakodva beszélt arról, hogy a Demeter Szilárd-féle kultúrtörténetileg megjósolható viselkedések múlékonyak:
„Persze ez a mi életünkben sovány vigasz, hiszen tömegek mennek ebben tönkre. De ha kicsit hátralépünk, és az idő távlatából ránézünk a nagy egészre, gyerekesen mosolyogtató, ami történik. Petri Györgyöt parafrazeálva, hogy akik a romantika korában éltek, nem tudták, hogy a romantika korában élnek. A kultúra örök és feltartóztathatatlan. Nem lehet kalodába zárni. A kultúra ráadásul civilizációs tevékenység is.”
Úgy legyen!
Szerző
