Ahogy minden évben, -visszagondolva, inkább a megszokás okán- idén is elmentünk az unokakölökkel ünnepi hangulat-alapozóként nézelődni, vásárfiát beszerezni, enni-inni, ismerősökbe belefutni, trécselni kicsit a Vörösmarty téri karácsonyi vásárba. Jó volt, mert együtt voltunk, de szinte ez az összes pozitívum, amit erről az estébe hajló délutánról írni tudok.
Ahogy minden évben, -visszagondolva, inkább a megszokás okán- idén is elmentünk az „unokakölökkel” ünnepi hangulat-alapozóként nézelődni, vásárfiát beszerezni, enni-inni, ismerősökbe belefutni, trécselni kicsit a Vörösmarty téri karácsonyi vásárba. Jó volt, mert együtt voltunk, de szinte ez az összes pozitívum, amit erről az estébe hajló délutánról írni tudok.
Tömeg, az nem volt….
Azt már sok helyen olvastam, hogy méregdrága időtöltésre adjuk a fejünket, amikor a Vörösmarty térre érkezünk, de az „egyszer élünk”-jegyében vetettük -volna- bele magunkat a tömegbe. Az első meglepetés -árulkodó jel- az volt, hogy fent említett sokságnak nyomát sem leltük, pedig péntek délután volt.
fotó: Berta Lili
A térre érve az első, amibe belebotlottunk a gyerekcsalógatónak szánt kisvonat volt, ami ahelyett, hogy elkápráztató hatalmas, színes mesefiguták között, mellett utaztatta volna a srácokat, hogy elálljon a szó, sivár, pár középre dobált ajándékra hajazó csomag-díszlet látványával szolgált a busás ár ellenére. A gagyi járművön egy-két kisgyerek kapaszkodott unott arccal. Ezen túltéve magunkat sétáltunk az árusok bódéi felé.
fotó: Berta Lili
fotó: Berta Lili
fotó: Berta Lili
Népi és iparművészeti, de tényleg ez kell?
A kínálat nagyjából a szokásos, feltűnőnek talán csak az mondható, hogy megcsappant az árusok száma, ami a megemelet helyárak és a minimális érdeklődés miatt nem meglepő.
fotó: Berta Lili
fotó: Berta Lili
Az étkeztetés….
Egy teljes sort szenteltek a rendezők a kulináris élvezetet előnyben részesítőknek. Az „étlap” kizárólag német és angol nyelven csalogatta az éhezőket, az ott bóklászó hazánkfiát nem tekintették „fizetőképes keresletnek”. Ehhez képest az étkek külleme nem sikerült csalogatóra, speciel mi inkább a Pesti Színház melletti gyorsétkezdét választottuk, ami ár-érték arányban messze a legjobbnak tűnt.
A végén levezetés okán persze elcsábultunk egy aranyárban mért kürtöskalácsra és azt majszolgatva jutottunk el az autóig megjegyezve:
„…hát, ez sem olyan, mint régen…”
Ettől függetlenül feltehetően jövőre is kijövünk, mert nagy úr a megszokás, és a karácsony!