Keszthelyi történetek – Néha muszáj megállni kicsit, hogy rendezzük a lelkünkben a bánatot, az örömöt, a haragot, a fájdalmakat

Számos történetnek messze még a vége, de mielőtt elmesélném Nektek Spitzer Slava vagy a Baronyiak meg a Freyerek sorsának alakulását, mielőtt körbeutaznám velük a fél világot, visszarepülök oda, ahonnan ők is indultak egykor. Néha muszáj megállni kicsit, hogy rendezzük a lelkünkben a bánatot, az örömöt, a haragot, a fájdalmakat.

Néha el kell játszani gondolatban azzal, hogy legyőzhetjük a múlt démonait, és a visszapörgetett időben, idejében állítjuk meg a gyűlöletet

Persze ez képtelenség, de mégis, jó hinni, bízni, hogy egyszer, legalább egyszer, lesz majd annyi ereje a szavaknak, hogy gátat szab az ordas eszméknek, és egyetlen emberből sem lesz ártatlan áldozat.

Kutatásom során véletlenül találtam a Fortepán oldalán egy 1943-ban készült fotóra a keszthelyi Kossuth utcáról ( 1900-ig Fő utcának nevezték, ma sétálóutcaként emlegetik). Én ezt az utcát lassan már úgy ismerem, mintha oda születtem volna, pedig mindössze háromszor jártam a városban, akkor is csak igen-igen rövid ideig.
A Fortepán fotójához mindössze annyi volt írva, hogy

„Keszthelyi körmenet 1943”.

S valóban, látjuk a képen az ünnepi reverendában lépdelő papokat, kicsit lemaradva mögöttük feltehetően helyi elöljárók vonulnak, utánuk pedig rendezett sorokban katonák. A nép a házfalakhoz simulva figyel, és a nagy eseményre a többség a legjobb ruháját és ábrázatát öltötte magára, ám az összhatás mégis kimondhatatlanul komor. Ha nem lenne a képnek a felirata az, hogy körmenet, gyászmenetnek gondolhatná bárki. Persze, jól tudom, 1943-ban javában dúl a háború, nincs minek örüljön bárki is, de örüljön magában mind az, aki él.

fotó: Fortepan

Mennyi mindent üzen csupán egyetlen kép… Hol voltál Miatyánk?

A Kossuth utca zsidó származású lakóinak boltjai bezárva, bedeszkázva. Kertész Ernőnek, Keszler Lászlónak és a többieknek az élete azonban még nincs lezárva. Az időben visszautazva csak gondolatban beszélgethetek velük. Nagyon keszthelyiek és persze magyarok. És még nem viselnek sárga csillagot. Ott vannak az otthonaikban, ott vannak az utcájukban. Vannak valahol. Van aki munkaszolgálatban, van aki felment Budapestre, van aki kikeresztelkedett, és hiszi, neki már nincs mitől félnie.

Néhai Spitzer rabbi dédunokája, Slava Rómában bújkál, a Baronok fényes csillaga, az olimpikon Baronyi András Budapesten sem hiszi, hogy a címei bármitől is megvédenék.

De a keszthelyi zsidóságból nyolcszázvalahányan még otthon vannak a városukban. Reményük is van, hisz újra és újra világra jön egy gyermek a közösségben. 1943-ban, a Georgikon utcában, Gordosné Bárdos Magda életet ad kisfiának, Lacikának. Az is lehet, épp a körmenet idején. A szép, szőke és kék szemű Veszely Klári, Veszely Ferenc és Friedrich Magda lánya, talán ott áll a többiek közt két kamaszkorú öccsével, Nándival és Gyurival. Az ő házuk előtt ( Kossuth utca 42.) is megy a vonulás. A képen elmosódnak a feliratok, mintha sejtenék a jövőt, mintha azt üzennék, még a lakók neve is eltűnik egyszer, és nyomuk sem marad. Ki hinné mindezt?
A Prágerek, a Neumarkok, a Simonok, a Rosenbergek, a Pollákok, a Schweigerek, a Fogelek, a Löwyk, netán Bárd Imre az autószerelő vagy a többiek? Van akinek már a dédapja is Keszthely polgára volt.

Ördögöt pedig ki festene a falra, ha már ott kacag?

De a fiatalok minden korban hasonlatosak. Kíváncsiak, élni akarnak, látni, érezni, szeretni, tapasztalni. Egy körmenet érdekes látnivaló. Talán egy csokorban ott vannak a nézelődők között a Kálmán lányok, Irma és Erzsike a Magyar utcából, Mayer Éva a Sopron utcából, Ungár Anna a Kossuth utca 21-ből, Vajda Ilonka és húga a Fery utcából. Talán ott van köztük Rosenberg Pálné Lőwy Edit, tejfölszőke, csintalan kisfiával, a 4 éves Andrissal. Sokan vannak, a szívem nem látja egyszerre valamennyiüket. De ragyog bennem láthatatlanul a képük, melyről közös fotó sem maradt, úgy hiszem. Elmosolyodom mégis picit, mert minden nőben rejlik egy csöpp hiúság, és Keszler Károly a remek fodrász 1943-ra bezárt – és úgy hírlett, Salvadorba emigrált ( csak szeretett volna) – ezért nem akadt a Kossuth utcában már olyan, aki a lehető legtökéletesebb módon elkészíthette volna az ondolált hajat vagy a bubi frizurát. Aztán már ez sem lesz érdekes. Sem a külső, sem a belső, sem a tudás vagy a butaság, sem a tárgyak, amikért megdolgoztak, sem az emberek, akikért tettek, sem semmi más, csak az az egyetlen élet lesz az érték, ami a sajátjuk.
A gyilkosoknak az ő életük értéktelen.

1943-ban ki sejtette ezt?

A macskaköveken kopogtak a sarkantyús csizmák, fehér ruhában elsőáldozós kislányok illegették magukat, és haladt a körmenet.

• Vajon egy év múlva, amikor már elhurcolták a keszthelyi zsidóságot Auschwitzba, hányan voltak a körmenetből, akik elmondtak értük legalább egy imát?
• S ma? Ki emlékszik a szép Veszely Klárira és a többi csodaszép fiatal lányra, fiúra?
• Ki tudja, miért nem tértek vissza a Kertészék, a Keszlerek és a többiek?
• Ki ejt könnyet a csecsemő, Bárdos Lacikáért, akit szüleivel együtt meggyilkoltak?

A keszthelyi Kossuth utca házai mesélnek róluk, nekem. Várják, hogy legyen az egykori lakókról emlékezet. Megannyi körmenetben újra és újra elmondják a Miatyánkot. Vajon értik is, hogy a sorai mit jelentenek? Mea Culpa

Forrás

Kapcsolódó