Kultúrtöredékek – Óriási fehér virágokat ringató bakaszivarfa alatt sétálunk

Az óriási fehér virágokat ringató bakaszivarfa alatt sétálunk Pamacs kutyámmal és felidézem azelmúlt napokat. Fotókiállítás. A művész egyben igazi közéleti ember, meghatározó, karakterisztikus vezetője volt hosszú éveken át az Orvos Kamarának (2019-2023), no és volt egészségügyi államtitkár is (2007-2008). Közben orvos, aki érzékelte az adott időszak égető egészségpolitikai ellátás-szervezési problémáit és szakmai tanulmányokban konkrét javaslatokat tett a változásokért.

Mit örökít meg?

Sokan állunk a megnyitón: néhány ismert közember, orvosok és igen, művészek. Kis csoportokban beszélgetnek az ismerősök, amíg Parti Nagy Lajos egyedi hangvételű megnyitója csendre nem int minket. Kincses képzett fotóművész, tanulta a fotózás minden fogását. Nos, én azt gondolom, azért van, amit nem lehet tanulni, ami a művész – nekem Kincses Gyula az – lényege: melyik pillanat a fontos? Mit örökít meg? Mit vesz észre és tart fontosnak megüzenni? Nézem a fotókat: látszólag álló tárgyak, szobrok képei, néhány érdekes absztrakt szerű kép … no és portrék. Mitől lesz egy szobor élő a képen? Miért néz rám? A látszólag élettelen, kőből faragott szobor? Sőt, néhány szinte incselkedik, bizalmasat üzen nekem. Inkább remélem, hiszem nekem s még sokaknak mesélnek. Persze én úgy vélem, mindenkinek egy kicsit mást, valami egyénit.

Átsétálok a másik terembe, ott vannak a portrék

Ismert emberekről, és most mégis valami mást, egyénit, emberit is meglátok az egyik mosolyában, a másik váratlan mozdulatában. Hiszem, hogy most valamit nekem üzentek, valamit – Kincses Gyulának köszönhetően -, megtudtam róluk, a belső lényükről, ami eddig titok volt. Az utolsó teremben vetítés: református templom festett kazettáinak színes, mégis rendezett képei. Néha egészen közelről egy kazetta képe, aztán a templom egész hangulata átölel. A kiállítás megnyitójának beszélgető hangulata az utcára is kilóg, a szép időben a Radnóti Miklós utca fái boldogan adnak árnyat a fotókról, a világról beszélgető embereknek.

<< Olvassa cikkeinket a Facebookon, az Instagramon, a Linkedinen, a Truth-on és a Google hírei között is! >>

A könyvek útján

Lányommal, a fürge metróval, és nem a csodálatos tájban gyönyörködtető, Duna mellett cammogó 2 es villamossal mentünk a Vörösmarty térre, kicsit körbe nézni, esetleg néhány könyvcsemegével gazdagodni. A téren álló, vagy mint egy csiga, lassan mozgó tömeg a nagy melegben inkább ijesztőnek tűnt, mint hívogatónak. A bódék, azaz a könyvkiadók száma elsőre megdöbbentett. Közel kétszáz (187) kiállító! Nincs itt gond… olvasnak az emberek, hiszen a könyvkiadás a mai Magyarországon vállalkozás, s nem államilag támogatott kultúraterjesztés. Igaz, a tervezők kicsit szűkre vették a bódék közti utat, így alig férünk oda egy-egy könyvbódéhoz. No és persze dedikálási lehetőség is van, ritka pillanat az író, alkotó és az olvasó közti találkozásra. Nekem kicsit persze mesterséges, de én is őrzök egy fotót. Úgy negyven éve az anyukám is mint író, éppen dedikál, s látom a tehetséges fotósnak köszönhetően, hogy boldog. Talán az alkotónak még fontosabbak ezek a ritka pillanatok, mint az olvasóknak. Körbe nézek: a kirakott asztalkák mellett két-három szék, felettük napernyő. Az asztalokon könyvek és az asztalok mellett meghatározott szigorú rendben óránként váltva egymást, kiülnek a szerzők. Szerzők! milyen átfogó kifejezés, hiszen van köztük sokkötetes író, tudományos szakember, karikaturista, éppen induló, szárnyát friss versekkel próbálgató vagy kiöregedett politikus, aki visszaemlékszik, esetleg tapasztalt szakember, akire érdemes hallgatni és még sorolhatnám. Körbe nézek s bizony néhány ismert közéleti ember, itt mint könyvszerző, szinte magányosan üldögél a napernyő alatt. Aztán egyszer csak végeláthatatlan sorokat látunk kígyózni. Ha jól látom, hármat. Nem kérdés, aláírásra várnak. Mégis olvasnak – gondolom örömmel. Sőt, csupa fiatal, állapítom meg lelkesen. Jé! szinte csak lány – nézünk össze a lányommal. A sorok hossza alapján az egyórás dedikálás néhány helyen nem lesz elég. A lányok 12-16 közöttiek, ülnek a földön, tipegnek, csacsognak, szorítják a könyvet, kicsit túl bohókásak, mások inkább tipp topp öltözöttek és mind türelmes. Modern lányregényeket tartanak a kezükben.

Párommal, no és Pamaccsal a Bécsi út végére autózunk

Jó látni, rég jártam erre, hogy nagyot nyújtózkodott a város, a temető után nagy modern üzletházak. Mi egy kicsi, barátságos kávézóba igyekszünk. Egy fotókiállítás záróeseménye lesz. Abed-Hadi Forat operatőr, kőfaragó, szinkron-rendező barátom néhány fotója látható. A belső teremben a falon nyolc-tíz kép, s ahogy körbejárok, megüt a bizalom, hogy ennyit megtudhatok két ember kapcsolatáról, akik a képen egymásra néznek, az érzelmeikről, az elkapott pillanatnak köszönhetően, amit megörökítettek. Érzem azt az egyedi, különös összetartozást. Két képpel arrébb megint két ember néz egymásra s mégis így kívülről látom, sőt tudom, mennyire más a kapcsolat köztük. Egy távolabbi képen valaki kiballag, csak a hátát látom, nem tudom honnan hova tart, de nekem a változtatás, a nehéz út hangulatát idézi. A sarokban elektromos zongora. Mögötte ül Felcser Judit zeneterapeuta. Kezében gitár. Elcsendesedünk. Saját dalait énekli. Ő írta a zenét s a szövegeket is. Róla, rólunk szól, a fájdalomról és néha az örömről. A fájdalmakról, amit őseink traumái jelentenek ma is, hiszen bennünk élnek, az elvesztett családtagokról, ezt mind megéltük, megéljük. Leteszi a gitárt és ujjai a zongora billentyűi fölött szaladnak. Megszólalnak a fájdalmas párkapcsolati emlékek is, aztán kicsit életigenlő futamok is betöltik a teret: lehet újra szeretni? Az ott ülők szívét, lelkét is eléri. Köszönjük. Ballagok a fehér virágok alatt. De jó, hogy ilyen színes az élet!

Ezeket látta már?