Mese habbal

Az egyik amerikai közszolgálati televízió – U. S. PUBLIC TELEVISION – producere előadást tartött a Szinbád moziban a fikciós, drámai produkciókról. Ültünk ott vagy tízen. Ingyen szendvics, üdítő, kávé a büfében, tolmácsgép, fülhallgatók a ruhatárban. A szervezés pazar volt. Egy távoli ismerősöm invitált a programra, amely érdekesnek ígérkezett. Miért is kaptam volna egy szimpla meghívót műsorfüzettel, mint rendező, s ilyen-olyan művészeti szervezetek és kamara tagja? Miért is? Feketelistán vagyok, állapította meg gyanakvó énem, üldözési mániában szenvedő kisebbségi öntudatlanságom.

Csupán néhány érdeklődő

Ám az előcsarnokba lépve, megállapítottam, hogy a kollégáim is feketelistán vannak egytől egyig. Az az egy-két tiszteletre méltó kivétel, akikbe belebotlom, bizonyára a vízvezetékszerelőtől, a házmestertől, vagy a tévé portásától kaphattak fülest az eseményről.

Mindez persze nem érdekli az amerikai producert. Úgy tett, mintha tömve lenne a terem az érdeklődők hadától. Komolyan vette magát és a közszolgálati televízióját. Részletesen beszélt produceri ars poeticájáról, s egyáltalán nem volt meglepő, hogy van neki. A saját tevékenységét filmrészletek bemutatásával kívánta illusztrálni, közben néhány mondattal a művek alkotóit is ismertette.

A hazai köztévéseknek nyomuk sem volt

Hogy mit gondolt magában a hazai tévés szakemberekről, akiknek itt nyomuk sem volt, azt majd valószínűleg odahaza fogalmazza meg. A programsorozat nyitófogadásán ugyanis lepofaviziteltek előtte a szakma nagyjai és prominens személyiségei – mint utóbb megtudtam.

De most egyetlen újonnan kinevezett producer, egyetlen intendatúrán dolgozó vezető sem hallgatta meg egy amerikai közszolgálati televízió producerének tapasztalatait – ha úgy tetszik, ars poeticáját. Pedig hasznos lehetne – mondjuk a jövőnkre nézve.

Kerülik a tömegízlést és a kommersz megoldásokat

Ő például büszkén jelentette be, hogy ellentétben a kereskedelmi televízióval, ők olyan társadalomkritikai filmeket és tévéjátékokat készítenek, amelyek témájuknál fogva igen igényesek, amelyek kerülik a tömegízlést és a kommersz megoldásokat. Pozitívumként emlegette, hogy nagy amerikai klasszikusoktól is mernek drámaadaptációkat csinálni. Nem átallott példálózni Artúr Millerrel. Kezdő kortárs drámaírókat és filmírókat szándékoznak fölfedezni és támogatni. Nem fél a nézők felháborodásától. Elégedett a négy-öt százalékos nézettséggel.

Meg kell döbbenteni, fel kell rázni a nézőt

Legdrágább alkotásaik négy-öt millió dollárba, a legolcsóbbak, hat-hétszázezer dollárba kerülnek. Egy kezdő forgatókönyvíró honoráriuma húszezer dollár. Minél eredetibb, újszerűbb, meghökkentőbb produkciókat kíván támogatni és finanszírozni. Szerinte igenis meg kell döbbenteni, fel kell rázni az amerikai nézőt. És akik őket nézik, azok ezt el is várják tőlük. A közszolgálati televízió nem kíván versenyezni a kereskedelmi televíziókkal, és nem is akar hasonlítani hozzájuk. Ő éppen arra büszke, hogy más, hogy különb, hogy egy magasabb színvonalat képvisel, hogy tartalmasabb, hogy nem a pillanatnyi divatot szolgálva, nem percértékeket állít elő.

A mi televíziónk is közszolgálati, mi mégis a kommersz tömegízlés felé hajlunk

Ha nem látnám, csak hallanám, akkor szemfényvesztőnek, naiv álmodozónak, komplett őrültnek tartanám, aki nem tudja, hogy mit beszél és hol. De látom és nézem a filmeket. Van közöttük nagyszerű, van jó és gyenge. Egyik sem jobb, mint amit mi húsz éven át felvonultattunk Veszprémben. Sőt! Hogy sokkal több pénzből készültek? Ez sem látszik mindegyiken. Ő mégis büszke rájuk. Fontosnak és szükségesnek tartja ezeket a műveket és alkotóikat. Nem leprázza a rendezőket, amiért azok nem szolgálják a kommersz ízlést és elvárásokat. Sőt! Inkább biztatja őket. Hisz bennük, s vallja, hogy jó és igaz úton jár. Korábban dolgozott kereskedelmi televíziónál is, ahol ugyan több pénzt keresett, de nem érezte jól magát, mert kiszolgáltatott volt. Itt szegényebb, de szabad.

Eltűnődöm. A mi televíziónk is közszolgálati, mi mégis a kommersz tömegízlés felé hajlunk Úgy gondolkozunk már a műsortervben, mintha kereskedelmi televízió lennénk. Az a szimpatikus amerikai, aki utálja a Dallast és szidja Hollywoodot, amit mi istenítünk, persze több pénzből finanszírozhatja és védheti a klasszikus és kortárs művészeket és művészeteket, de ez nem kisebbíti ars poeticájának lényegét.

Minek piszkálni az amúgy is agyonzrikált kedélyeket

Járt itt egy amerikai, aki gondolkozásában és tetteiben európaibb nálunk. Előadássorozata végén megköszönte tízünknek a részvételt és másnap hazarepült. És nem ismert meg személyesen egyetlen magyar televíziós producert sem. Mintha nem is lennének. Vagy vannak?

A televíziós rendezői kamara közgyűlésén elmeséltem kollégáimnak, mit láttam és hallottam. Ma már nem kétséges, hogy igen körültekintő elszervezést igényelt, hogy lehetőleg senki ne tudjon a szakmából erről a programról. Minek piszkálni az amúgy is agyonzrikált kedélyeket. És mi, akik renitens módon mégis odasodródtunk, hát jobb, ha mielőbb elfelejtjük, amit láttunk és hallottunk, mert a realitás számunkra úgysem lehet több mint MESE  HABBAL!

Ha én filmet forgathatnék!