Ó, azok a 60-as, 70-es évek!

Ha kinéznék az ablakon, új vizeket látnék, mert a hullámok sem hasonlítanak egymásra, csak ha elgondolom őket, s akkor már félek, hogy nem is hullámok valójában, hanem csak habok, vagy buborékok, vagy egy csipkés terítő az asztalon, vagy beletenyereltem egy lavórba.

Az ég felé a megunhatatlan felhők vonulása csábít. Ilyenkor bámulok a semmibe.

Aztán felébredek, és újra elalszom, hogy ismét felébredhessek és elaludjak, mert semmi nem sürget semmire.

Robog a hév.

Alkonyattá sötétedik körülöttünk a világ.

Gyűrűnk ütemesen koccan az ablaküvegen.

Bordó levelű őszt gyűjtöttünk csokorba, hogy télen,

a cserépkályha duruzsoló melege mellett emlékezhessünk az őszbe pirosodó nyárra.

Negyven perc utazás, szemben egymással.

Nézhetlek végre!

Mikor sűrűsödik össze negyven szabad perc arra, hogy nézzelek,

hogy öt év után is ismerkedhessek veled?

Napról napra változunk.

A ruhákat is minduntalan meg kell szoknunk egymáson.

Gondoltál-e már a cipők számára, amelyeket halálra sétáltattunk az aszfalton?

És a cigarettaparázs égette harisnyákra?

A leszakadt kombinépántokra?

S vajon tudtuk e pótolni mindegyiket az újjal?

Szeretek benned tombolni.

Szeretem, ha bennem hallgatsz.

Homlokom két kisimuló ráncán át kutatod a mai délután nyugalmát.

Minden ölelésünk menekülés.

Ha égbe csavarodó fa lennék, megelégednék a Nappal, de Te kellesz nekem!

Éjszaka a csönddel aludtam el.

Kíméletlenül ölelkezik velem.

Szánkban gyökeret eresztett a némaság.

Várjuk a tavaszt!

A fény, reméljük, kiszárítja belőlünk a könnyeket.

Lustán elnyúlva, lehunyt szemmel fekszik az álom és az ébrenlét közt kifeszített nemlétezés pókfonalán. Végtagjaiban fáradtság. Ötven kilója mázsás teher. Nyújtózkodva lefeszíti lábfejét. Teste íjhúrként feszül két felfüggesztett pont között. Ha tovább erőlteti a pillanat megállítását, végleg megpattan benne valami. Hirtelen elernyed. Fejét belefúrja párnájába. Sóhajt. Mellkasa majd kiszakad. Benntartja a levegőt. Szíve hevesen dobog, már-már hallani véli. Ijedten ereszti ki tüdeje fogságából a bennrekedt sóhajt. Léggömbként emelkedik lebegve, majd spirálban jön a zuhanás. Lepedőjébe kapaszkodva felül. Hallgatózik. Teste belső zajaira figyel, a szétáradó csend bizsergő zümmögésére. Kezét enyhe zsibbadtság markolássza. Karja a plafon felé nyúl ébredező ujjai után. A levegőben táncolva zongoráznak. És lassan dudorászik fülében a dallam.

A spalettán keresztül betolakodó nap kíváncsiskodó sugarai, mintha maguk hasítanák a deszkába a párhuzamos réseket. A növények zöld leveleit életlenné kontúrozva, áttetszővé színezi. Félárbócra eresztett pilláin hintáztatja a bújócskázó, szurkáló fénynyelvecskéket, amelyek kicsiklandozzák szemkelyhéből könnyeit. Szomjasan nyalogatja a sós lé keserédes nedvét, miközben színbuborékokká olvad körülötte a tárgyakon ide-oda csúszkáló, lassan fel-felsejlő, kimozduló szoba süllyedve emelkedő egyenetlen világképe.

– Élek – gondolja. – Élek – motyogja. – Élek? – suttogja. – Élek! – kiáltja.

A még soha nem tapasztalt testkútból feltörő hang idegen frissessége, végigsuhint leizzadt testén. Az ágyán átcsapódó hullám megállíthatatlanul sodorja a zátonyra futott álmok széttöredezett, felismerhetetlen roncsait a part felé. És a következő pillanat – a ma ígérete – összerántja az eddig széthullani akaró gépezet atomjait.

Felébred.

Felkel.

Útnak indul, hogy elvégezze hétköznapi „hőstetteit”.

A polcon megalszik a tej, a pókháló éjszakánként ágyamra hull, s magam költözöm fel a sarokba, hol az árnyékok egymásba csúsznak védtelen. Ott szövöm életem elkerülhetetlen fonalát szálkaélű könnyeimből. Finom szövésű fénybordáin át arcom – ha látod – mosolygó ráncokká morzsolódik. Mezítláb kalimpálok ágyszélemen, miközben arcom két árkában simogatom a nedvező virágkelyheket, mert olvadékony idebenn a tél.

Megtántorodott Ferdehonban a világ. Gyáva erejű akarnokok buknak íróasztaluk alá, szívükben cirádás papírvágó késsel.

Esténként a locsolóautó lemossa a kanálisba a züllött szájú köpeteket.

Én nem hiszem el, hogy a locsolóautóból valóban víz folyik. Nem hiszem el, hogy ha az emberek köpnek, csupán a torkukat kaparó slejmtől kívánnak megszabadulni! És egyáltalán!

Az összefirkált hirdetőoszlopoknak hiszek, az eső által elkoptatott betűknek, az elhullajtott tárgyaknak és a lábaknak, amelyek fegyelmezetlenül tapossák egymást. Hiszek az érzéseknek, amelyek nem képesek formává törni, a kézfogásban, a vállrándításban. Hiszek a szájat körülölelő ráncoknak, a szemek irgalmatlan színének, a sírásnak, jajgatásnak, nevetésnek, káromkodásnak.

Én csak az embertől tartok egy kicsit, aki mindent, ami rajta kívül van, kellékként igyekszik felhasználni saját érdekében. A terek magányosan várakozó padjaira gondolok ilyenkor, hogy képtelenek kézen fogni egymást, és elémenni a tavasznak. Fogmosó nőkre és beretválkozó férfiakra gondolok, amikor felébredek, és magam is kimegyek reggelenként a fürdőszobába. Milyen sokan vagyunk, és a velünk megpakolt buszok, villamosok hányfelé is szortíroznak bennünket a nap folyamán. Egymás helyére lépünk, felcserélődnek a lefoglalt négyzetméterek. És képtelenek vagyunk örökbe venni egymást, mert senki nem adja magát örökbe senkinek.

Nem ismerem a fáradtságot, csak a végtagok kinyújtózó vágyát, a nyugtalanságot, mert egy csupa ideg, felfeszített lábfejű „énke” leselkedik rám mindenhonnan, akit én nagyon jól ismerek. Aki szeretetben méri az erőt, erőben az őszinteséget, őszinteségben a barátságot, barátságban a megújulás szabadságát. Csak még kicsit borzas bennem ez a figura. Még előfordul olykor, hogy sír, amikor valóban sírni kell, és nevet, amikor nevetni kell. A másik előbb gondolkodik és aztán nevet, amin sírni kell és sír, amin nevetni kell. Még nem tudom, melyik értelmezi jól etűdnyi jelenségeit a hétköznapoknak.