A pszichológus és a valóság

A pszichológus és a valóság

Sokan vannak, akik – afféle városi nomádként – úgy döntenek, megóvják magukat és gyermeküket a környezet ártó hatásaitól. Sokan vannak, akik e szemlélet jegyében hír- és információmentesen élik az életüket. Számukra csupán a belső valóság létezik.

A belső valósággal nincs semmi baj

Ha viszont  egy – amúgy emberekkel foglalkozó – pszichológus néz így a világrana az már gáz. Sanszos ugyanis, hogy a „kezelendő” személy épp’ attól a valóságtól szenved, amiről a struccpolitikus terapeuta semmit nem tud.

Gyermekpszichológussal beszélget a riporter. A téma az internet előnyei, hátrányai, a tévé és a hírek értése. Gyermekpszichológus kedves-búgó, „nincsensemmibaj” hangon belemondja az éterbe: lehet, hogy furcsa, de náluk otthon nincs tévé. Meg a netre sincsen sok idő. Így aztán nem sokat tud az aktuális hírekről.

Rádióról lévén szó, ezért csak a gyanúperrel élhetek, miszerint a hírekkel fertőzött riporter (aki egyébként köszöni, tünetmentes) értetlenkedve, kérdőn tekinthetett az interjúalanyára. Gyanúperem azonnal megalapozottá kristályosodik, amikor a Gyermekpszichológus buzgó magyarázkodásba kezd. Azt mondja, igen, ő tudja, hogy sokak számára fura lehet ez a hozzáállás, de ő ezt igenis jónak tartja. Úgy a saját, mint a szerettei szempontjából.

Valószínűleg a hírekkel fertőzött riporter (aki már kezd nem jól lenni) még mindig értetlenkedve, kérdőn néz kifelé a fejéből, mert a Gyermekpszichológus egyre kínosabban próbálja megmagyarázni az elméletét. Hirtelen személyeskedő hangvételre váltva folytatja: „Értse meg Szerkesztő Úr, nem hiányoznak neki (!) azok a hírek. Így legalább teljes értékű időt tölthetnek együtt. Mármint ő és a „hírimunissá” tett családja. Érezte a Gyermekpszichológus (elvégre mégiscsak az empátia, vagy annak látszata a munkaeszköze), hogy kellene még ide valami.

Valami egyszerű, érthető és szép

Főleg szép. És ekkor kegyelemdöfésben részesítette saját magát. „Higgye el Szerkesztő Úr, nincs is annál jobb, mint amikor a család együtt játszik, beszélget és kirándul. És én ezt javaslom minden szülőnek ahelyett, hogy a digitális fertőnek kitegye a gyerekét.”

Olyan meggyőzően (vagy talán alternatívát nem tűrő hangon) beszélt, hogy azon nyomban el is képzeltem. Mármint őt és a hír-és információmentes életét. És egészen idilli, már-már giccsbe hajló kép tárult elém: apu, anyu, gyerekek társasoznak, túráznak és közösen ültetnek virágot a kertben. Nemcsak hetente egyszer, minden nap. És még csak véletlenül sem vegyülnek az emberekkel. Azokkal az emberekkel, akik netán másképp’ élik az életüket, akik tudatába netán, olykor, alkalom adtán beszivárognak a hírek. Mert, ha esetleg vegyülnének velük, bizony nagyon hamar megfertőződnének: rájuk zuhanna a valóság. Na, ez az, amit a Gyermekpszichológus nem kockáztathat!

Elkezdtem sajnálni ezt a Tökéletes Családot. Kötelességemnek éreztem hát, hogy megszólítsam, figyelmeztessem. Amíg még nem késő. Valami ilyesmit írnék neki:

Kedves Gyermekpszichológus!

Ezúton üdvözlöm a valóságban! Nem abban a valóságban, amit Ön erőltet rá az Önhöz fordulókra, hanem az igaziban! Abban, ahol a gyerek akkor is értesül a hírekről, ha nem akar. Abban, ahol a gyerek akkor is szenved az emberi környezetrombolásoktól, ha Ön nem akarja. Mert a valóság már csak ilyen.

Igen, hatalmas, vastag falakkal el lehet zárni szeretteinket a rossztól, ami körbevesz minket. De mi van akkor, ha ez a fal leomlik, mondjuk egy földrengés miatt? És szeretteink ott állnak védtelenül, tapasztalatlanul és pőrén a valóság kellős közepén. Ugye erre nem gondolt?

Kérem, vegye észre, hogy az aktuális szenvedések, és azok tünetei nem mindig transzgenerációs traumák eredményei, meg az is megeshet, hogy a magzati élményekhez sincs olyan sok közük!

Meglehet, hogy azok a problémák, amelyekre Öntől várnak választ, segítséget, éppen azokban az Ön által nem ismert valóságban gyökereznek, amit úgy hívnak: Mai Magyar Valóság. Ja, hogy ezt Ön nem ismeri?!

Ez nem bűn. Jóval több annál: HIBA!

Forrás: Pszichobiznisz blog