Sinkó László színe és fonákja

Amikor a telefonban megkérdezte tőlem, miért szeretnék vele interjút csinálni, s egyáltalán, hogyan jutott eszembe, hogy épp vele, lelkesen ecsetelni kezdtem, milyen sokszor láttam őt a színpadon, és mennyire szeretem. Miután letettem a kagylót, először ujjongtam, hogy sikerült meggyőznöm, de rögtön utána el is szomorodtam. Ugyanis belegondoltam abba, vajon mi az oka annak, hogy az ország egyik legkiválóbb színésze ilyesmit kérdez tőlem?

Szenzáció és botrány helyett

Jó lenne ismét egy olyan világban élni, ahol a művészek nem fogadják gyanakvással az érdeklődést, mert kénytelenek voltak hozzászokni a pletykalapok zaklatásaihoz, ahhoz, hogy már szinte minden médium csak a szenzációt és a botrányt hajkurássza.  Én viszont szeretnék egy olyan világban hinni, ahol nem kell megmagyarázni, miért kerestem meg Sinkó Lászlót, aki már két esztendeje nincs közöttünk – a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Jászai díjas színészt, érdemes és kiváló művészt, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagját –, és miért éreztem megilletődöttséggel vegyes tiszteletet, ahogy a szavait hallgattam.

– Páger Antaltól tanultam meg, hogyan tud az ember a tömegben egyedül maradni. Ma már csak magáért a színházért érdemes ezt az egész pályát csinálni – kezdte a beszélgetést Sinkó László. – 1982-től 1994-ig voltam a Katona József Színházban. Akkor és ott úgy álltak a csillagok, ahogy azóta sem. Szakmai életem legszebb tizenkét esztendejét töltöttem ott el, s túlzás nélkül mondhatom, a huszadik századi színjátszás legkiemelkedőbb időszakát éltük meg Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás és Székely Gábor rendezők keze között. Ott megvalósítottuk azt, hogy egyik nap az egyik kolléga játszotta a főszerepet, a másik nap a másik, s akkor az előző színész néhány egy mondatos feladatban szerepelt. Majd megint fordítva. De előbb-utóbb minden közösségben fölüti a fejét a hierarchia. A Katonában sem lehetett másképp.

– Kár.

– Igen. Volt hat olyan év, amikor az egész világot bejárta a teátrum, sok helyen tolmácsolás nélkül játszottunk, s a közönség – lévén, ismerte is az adott darabot – értette és a tapsnál tomboltak. Mi pedig a zajos siker és meghajlások közepette azt mormogtuk magunkban, hogy jól van, de hagyjátok lassan abba a tapsot, mert nekünk mennünk kell megbeszélésre. Bizony, mi még azt követően, hogy lement a függöny, megbeszéltük a rendezővel az előadást. Emlékszem, mennyien nevettek azon, hogy Ascher Tamás egy darabról még az utolsó után is megbeszélést tartott. Minek az, gondolták, ha többet már úgysem játsszuk? De nem volt igazuk, mert mindig az a lényeg, hogy aznap milyen voltál, s azt bizony magaddal viszed. Más színházakban meg irigykedtek ránk a kollégák.

– Aztán ennek a legendás időszaknak egyszer vége szakadt, s igen sokan – köztük Ön is – eljöttek a Katonából.

– Igen, ’94-ben. Elment Székely Gábor, s azt hallottam, egy másik színházat fog csinálni. Ez lett az Új Színház, ami – máig ismeretlen okok miatt – igen rövid életű volt. Nem adtak elég időt és lehetőséget a teátrumnak, pedig itt is voltak igen jó előadások. Amikor ennek vége szakadt, elment a kedvem mindentől, a főiskolai tanítást is abbahagytam. Elkezdtem szabadúszni. S ekkor megtapasztaltam a szakmában a felületességet, a linkséget, az immoralitást, a nagyképűséget és kishitűséget. Sokan kritizálnak, de egy szalmaszálat nem tesznek keresztbe. Belekóstoltam a vidéki színészéletbe is. Ott rájöttem, hogy nem dolgozhatok úgy, hogy ne legyek benne. Két hétig néztem a szobám falát, majd végül kimentem a kollégák közé. S rémes volt látni, hogy sok vidéki színész még ma is olyan anyagi körülmények között él, mint a hatvanas években. Ez borzalmas.

– Erről sajnos én is sokat hallottam. Visszatérve a pályafutásához: a Nemzeti Színház tagja és számos mai magyar filmben fölbukkan egy-egy szerep erejéig.

– Igen, most előtérben vagyunk, mint Nemzeti Színház. De lassan nincs olyan médium, ahol arról lehetne olvasni, melyik teátrumban mit játszanak. Az arcunk lassan eltűnik a képernyőről. Van körülbelül harminc olyan ember, aki a filmeket készíti, s ott vannak a média által gyártott színészek. Eltűnik az én arcom is, csak a hangom él. Így aztán az marad, hogy megszólítanak a benzinkútnál, hogy ugye én vagyok az Anthony Hopkins magyar hangja személyesen?

Minden egyes napon a nulláról kell indulni

– Kár, hogy az illető még nem látta Önt színpadon! Egy kollégája azt mesélte, amellett, hogy remek partner, igen különleges a munkamódszere. Mégpedig az, hogy amikor a próbákon elmélyed egy szerepben, mindent a fonákja felől közelít meg. 

– A színészetben az az izgalmas, ami többrétegű. Szerintem minden emberben születésétől benne van millió és egy tulajdonság. Sőt, tulajdonképpen valamennyi tulajdonság! S aztán a neveltetés, az élet történései és minden egyéb körülmény hatására alakul ki a személyisége. Ami nagyon fontos – ezt Major Tamás is mondta –, hogy a színpadra lépve, hordozzon a színész magában valamit, amitől a néző – ha meglátja – fölkapja a fejét! Valamit képviselni kell! Ma sokan bejönnek a deszkákra és nem érdekelnek! Adják meg nekem, a nézőnek, azt a lehetőséget, hogy az alatt a két-három óra alatt megfejtsem őket, mint egy keresztrejtvényt, vagy kergessenek bele az őrületbe, mert nem hagyják magukat megfejteni! Ez egy olyan pálya, ahol minden egyes napon a nulláról kell indulni! Aki kiteszi magát több száz, vagy több ezer szempárnak, annak mindig a nulláról kell indulni. De persze az sem mindegy, kikkel dolgozol. Régen a Katonában fantasztikus csapat volt. Most is külön-külön remek a társulat, csak együtt nem olyan, amilyennek lennie kellene.

– Vannak barátai a színészek közt?

– Van néhány, de nem hiszek a színésztársadalomban. Pontosabban szólva, nem hiszek a színésztársadalom kohéziós erejében. Erről van egy történetem! Egy színházban panaszkodnak egymásnak a színészek, hogy kevés a fizetésük. Összefognak, s megbeszélik, hogy egyikük fölmegy az igazgatóhoz – mondjuk, legyen a neve Kovács –, és beszél vele. Kovács odamegy, előadja, amit a többiekkel megbeszéltek. Mire megkérdi tőle az igazgató, hogy kinek a nevében beszél. Erre Kovács, hogy az egész társulat nevében, mire az igazgató Kovács háta mögé mutat, Kovács maga mögé néz és látja: ott bizony nincs senki.

– Nagyon kifejező történet.

– A kilencvenes évek elején, a rendszerváltás után körbejárt egy körlevél a szakmánkban. Kérték, írjuk alá. Arról szólt, hogy azt szeretnénk, ha a tévében és a rádióban normalizálódna a helyzet. Már akkor kiszúrtam, hogy volt, aki nem írta alá. Én igen. Utána történt, hogy már két esztendeje tudtam, hogy fölterjesztettek a Kossuth-díjra. Ez annyira köztudott volt, hogy többen már előre gratuláltak, aztán mégsem kaptam meg. Végül ’95-ben átvehettem. Megkérdeztem egy bennfentest, miért nem kaptam meg eddig a díjat. Ő mondta, hogy XY mindig kihúzott engem a listáról, mert annak idején aláírtam azt a bizonyos ívet.

– Ez is szép történet.

– De nem baj, ha valami késik, az is jó! Mert legalább megtörtént.

– Sok ember nem is tudja, hogy egy értelmetlennek látszó dologból mi mindent megtudok róla! Szoktam mondani, ha az életben valami abszurd dolog történik, és én azt megrendezném színpadon, azt mondanák rá, ez nem igaz, ilyen nincs is. Azelőtt, ha egy színésszel találkoztam valahol, sokszor előfordult, hogy azt mondta nekem: „Szervusz! A bátyád hogy van?” Én már abból tudtam, hogy az illetőt nem érdekli, hogy vagyok, létezem. Ebben a szakmában rengeteg az ál-magatartás, amit nehezen viselek el. Így aztán volt, hogy egyszer csak azt mondtam valakinek: „Szia, bocs, most nem tudok miről beszélni!”

Csalódások

– Sok csalódás árán jut el ide az ember.

– Persze, vannak csalódásaim. Legutóbb egy fiatal kollégával ültünk a társalgóban, s arról beszélgettünk, milyen jó lenne, ha sűrűbben mennének a darabok, mert havonta ennyi előadás nem elég ahhoz, hogy fejlődjünk benne, hogy jobbak legyünk, de még ezt sem tudtam elmondani neki, mert a kollégát jobban érdekelte a kezében lévő bulvárlap.– Na, az ilyenek miatt nem beszélek sokat.

– Megértem. Más ma az értékrend, tisztelet a kivételeknek. Az Ön szakmai elismerései is sokáig várattak magukra. 

– Van olyan színész-típus, aki negyven éves kora után lesz önmaga. Engem igen korán, már tizennyolc évesen fölvettek a főiskolára. Nagyon fiatal és zöldfülű voltam, s egészen addig burokban éltem. Innen kerültem a nálam idősebb, érettebb osztálytársaim közé. Felszabadultan mentem be, majd ott begörcsöltem. Már délben azon görcsöltem, hogy aznap ne kerüljek színpadra. Sokan mondták később, hogy nem kellett volna főiskolára mennem. Nyomasztó évek voltak. Már akkor összeugrott a gyomrom, ha elmentem az épület előtt.

– Nehéz évek lehettek, s még – gondolom – utána is egy jó ideig!

– Most mondjam azt, hogy nagyon sok szenvedés? – Nagyon sok. De azt mondtam, szervusztok, majd jövök, bementem a szobámba, rendbe szedtem magam kívül-belül, majd visszamentem és megkérdeztem: „Na, mi újság, hogy vagytok?” 

– Értem.

– Van erre egy vicc. Egy férfi bemegy a kocsmába, és azt mondja: „Kérek egy fröccsöt, egy pogácsát – és egy jó szót!” A kocsmáros odaadja neki az első kettőt, amit kért, majd gondolkodik, s végül megszólal: „Uram, b..meg, ne egye meg azt a pogácsát!”

– Ez jó… Később, amikor már tanított a főiskolán, mit csinált másképp, mint a tanárai annak idején?

– Azt mondtam, ne legyél begörcsölve, azért kaptad a szerepet, mert tehetséges vagy!

– Ezt magának annak idején nem mondták?

– Á, dehogy! Azt is mondom nekik, hogy merjenek rosszak lenni! Mert a jó csak abból forr ki! Merni kell csinálni, ami az eszükbe jut! A tétlen színésznél nincs rosszabb! S az a legrosszabb, ha nézek egy színészt, és már előre tudom, mit fog majd csinálni a színpadon. Régen több jó színész volt. Sokkal több.

– Nagyon hiányozhat az a Katonában eltöltött tizenkét esztendő!

– Igen, egy csomó dolog hiányzik abból az időszakból! Néhány régi kollégámmal szoktunk beszélgetni róluk. Mert ezeket a történeteket el kell mondani! Emlékszem, régebben hallgattam az öregeket, és ma azon kapom magam, hogy már én mesélek, s a többiek hallgatják.

– Nem volt, mert tudtam, mi van bennem. Azt gondoltam, tessék engem észrevenni!

Farkastörvények

– Így nem lehetett könnyű!

– Ebben a szakmában farkastörvények uralkodnak. Nem is tudom, hogy lehetett kibírni, vagy a családom miként bírta ki, amikor hazavittem a sérelmeimet. Aztán rájöttem, a legjobb a bántást ott helyben visszaadni. Úgy, hogy levegőt se kapjon az illető. Keményen.

– Kétféle színésztípus van. Az egyik magamutogatóbb, a másik zárkózottabb, rejtőzködőbb. Önt mindig is az utóbbiba soroltam. Olyannak gondoltam, aki nem szívesen beszél magáról, sokkal inkább a szerepeiről.

– A szerepeket is önmagunkon keresztül látjuk! S az alakításban benne van a véleményünk az emberekről, a világról. De az igaz, hogy saját magamat nem nagyon adtam ki soha. A házibulikban mindig én voltam az a fiú, aki hallgatott. Nem beszéltem, csak szemlélődtem.

– Azt mondta, az alakításban benne rejlik a színész véleménye az emberekről és a világról. Akkor a munkamódszerét, miszerint mindent igyekszik a fonákja felől megközelíteni, a magánemberre is vonatkoztathatom. A magánember Sinkó László miért néz mindent a fonákja felől?

– Az ember nem akarja elfogadni az életet olyannak, amilyen. S hogy tovább tudjon lépni, egyszer csak elkezdi a fonákja felől nézni. Ez persze fejlett humorérzékre is vall. És hozzátartozik a túléléshez. Ma már nagyon kevés olyan dolog van, amit egy az egyben el lehet fogadni. Talán csak a családot. Ahol egy mondat még arról szól, amiről szól. Máshol szinte sehol. Egyfolytában ennek tudatában kell élni, és ez nem könnyű!

– Sokat küzdött a világ ellen, mert olyan, amilyen?

– Állandóan küzdöttem. Ma csak szemlélődöm. A küzdelem pedig mindig belül volt, és soha senkivel nem osztottam meg.

Vendégszerző: Canjavec Judit