Elhunyt Szívós István

Életének 72. évében elhunyt Szívós István olimpiai bajnok vízilabdázó. A 1976-os játékokon aranyérmes válogatott tagjának haláláról a magyar szövetség és az FTC honlapja számolt be vasárnap este.

Szívós István – akinek édesapja kétszeres olimpiai bajnok (Helsinki, Melbourne) – négy olimpián vett részt, és mind a négyszer érmes lett. A montreali bajnoki cím mellett az 1972-es müncheni olimpián ezüst-, az 1968-as mexikóvárosi és az 1980-as moszkvai nyári játékokon pedig bronzérmet nyert a csapattal. Emellett világ- és kétszeres Európa-bajnok volt. A válogatottban tizennyolc évesen, 1966-ban mutatkozott be, és 1980-ig összesen 308 alkalommal szerepelt.

1974-től a SOTE Gyermekfogászati és Fogszabályozási Klinika tanársegéde, 1986-tól 2010-ig adjunktusa volt. Munkája mellett 1981-re elvégezte a Testnevelési Főiskola (ma Egyetem) edző szakát. 1980-81-ben a Medicor OSC technikai vezetője, 1983-tól 1990-ig az FTC vízilabdacsapatának edzője, közben 1986 és 1990 között az ifjúsági, illetve az utánpótlás-válogatott szövetségi kapitánya volt. A zöld-fehérekkel nyert két bajnokságot és két Magyar Kupát.

1991 és 1998 között a Ferencvárosi Torna Club ügyvezető elnökeként működött. A népszerű klub csapatai vezetése alatt huszonegy bajnokságot nyertek, a futballcsapat pedig bejutott a Bajnokok Ligájába. A tisztségről végül saját akaratából mondott le, de a vízilabda-szakosztálynak egy ideig még elnöke maradt. 1992-ben beválasztották a Magyar Vízilabda Szövetség elnökségébe, 2002-ben a Központi Sportiskola (KSI) vízilabda-szakosztályának elnöke lett.

Háromszor választották meg az év magyar vízilabdázójának (1969, 1970, 1971). 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje polgári tagozata kitüntetést kapott. 1996-ban az egyesült államokbeli Fort Lauderdale-ben beválasztották az úszás halhatatlanjai, az International Swimming Hall of Fame tagjai közé, ugyanabban az évben került fel kéznyoma és aláírása a Magyar Sportcsillagok Falára. 2000-ben egy szavazáson az évszázad magyar vízilabda-válogatottjának tagja lett, az együttesbe az 1976-os montreali bajnokcsapatból kerültek be legtöbben. 2016-ban Papp László Budapest-Sportdíjat kapott.

Fia, Szívós Márton is válogatott, világbajnok vízilabdázó.

Szívós István és Szívós Márton. Fotó: Páczai Tamás/Képmás

Szívóséknál nemzedékek stafétája lett a vízilabda és a pecabot

Apja és fia néhány hete közös interjút adott a Képmásnak.

Mi az első uszodai emlékük?

István: Nagyon nehezen tanultam meg úszni, mert féltem a víztől. Apu levitt az uszodába, amely tele volt híres vízilabdázókkal, és mindenki azon fáradozott, hogy megtanítson, de nem ment. Nemhogy úszni nem akartam, a medencébe sem voltam hajlandó bemenni! Pedig már akkor is késő volt elkezdeni, lehettem nyolc-kilenc éves. Aztán jött egy komoly sérülés – eltört a bal karom –, és az orvosok is azt tanácsolták, járjak le úszni. Kénytelen voltam hát elsajátítani alapszinten, és mivel az uszodai társaság megfogott, ott ragadtam.

Márton: Talán még járni is alig tudtam, amikor apa már vitt le magával az uszodába játszani, gurítani vissza a labdákat. Egyre gyakoribb program volt, a felnőtt játékosok medicinlabdának, súlyzónak használtak… Majd jött az úszásoktatás – nálam könnyebben ment – és a vízilabda.

Az egész életük a sport körül forog, vagy más tevékenység is össze-összehozza a családot?

István: Amíg Marci aktív, még a sport körül forog az életünk, illetve én már az unokámmal, a lányom kisfiával is járok le az uszodába. Ádám hétéves, még csak ismerkedik a sportággal, ám az uszodában már mindenki ismeri, mert ő az egyetlen Muki! És ami még összeköti a családot, az 1957 óta a kedvenc búvóhelyünk a Balaton partján: Szigliget. Édesapáméktól örököltem ott egy kis helyet, amit folyamatosan szépítgetünk. Nyaranta leköltözünk a feleségemmel meg az unokával, és a családtagok, rokonok jönnek látogatni.

– Mit jelent önöknek a szigligeti móló?

István:

Édesapámról nevezték el, azt hiszem, ez egyedülálló! Uszodát, egyebeket neveznek el emberekről, de a Balaton egyik leghíresebb helyén egy mólót? Apu évtizedeken át horgászott ott.

Ma nem kevés ember szerez róla tudomást, ki is van írva, megállnak, megadják a tiszteletet. A polgármester megható ünnepség keretében adta át ezt az elismerést.

Márton: Rengeteg csodaszép emlék köt oda, a gyerekkorom igazán jó része, a nyarak ott teltek. A második otthonom, otthonunk. Sokszor inkább oda megyünk haza, mint a fővárosba. Az a nyugalom, az a légkör, ami Szigligeten körbevesz, sokat jelent a családnak. És ahogy időm engedi – ha nem is annyit, mint régen –, kiülök pecázni is, ahogy nagyapám tette.

István: Kavarognak az emberben az érzések. Ahogy apuval lementem horgászni, úgy Marcit és a barátait már én vittem le. És most Mukit is. És mindegyik generáció hasonlóan viselkedik! Muki pont, mint Marci… Nekiállunk, és ha látja, hogy máshol fognak egy halat, rögtön átmegy oda, majd félóra múlva visszajön, hogy volt-e kapás. Mintha Marcit hallanám! Nyilván ahogy idősödik, ott marad majd a botnál, de egyelőre ugyanúgy én ülök a peca mellett, ahogy Marci idejében, pedig elvileg akkor is és most is csak kísérő vagyok…

– Ezek a szoros családi kötelékek nyilván pályafutásuk, életük nehezebb periódusaiban is erőt adtak a háttérből, segítettek átlendülni az akadályokon.

István: Nem emlékszem, hogy lett volna a sportpályafutásomban nehéz időszak. Minden perc, amit a magyar sportban töltöttem, élmény volt! A feleségem velem izgulta végig az utolsó aktív éveimet, majd Marci teljes pályafutását. De soha nem ült mellém mérkőzésen!