Kerítésen innen
Wahorn András: ha a nemzeti kultúrát támogatják a nemzet pénzéből, akkor ne a Fidesz küldözgesse önmagának a tervezeteket
Wahorn András nemcsak Munkácsy-díjas festőművész, hanem évtizedek óta a popzenei szcéna állandó szereplője is. Amikor néhány éve húsz magyar zenekritikus összeállította minden idők tíz legjobb magyar rocklemezének listáját, az élre a Wahorn által alapított A. E. Bizottság 1983-as Kalandra fel! című albuma került – vezette fel a 168ora.hu interjúját.
Ha Demeter Szilárd hívná megbeszélésre, menne, de elkérné a benzinpénzt….
„…kíváncsi lennék: valójában ki ez az ember, és mit akar?”
A könnyűzenei stratégiáról Wahornnak az a véleménye, hogy
„Én annyit tudok róla, amennyit a Válasz online-on olvashattunk belőle. Úgy kezdődik az ismertetés, hogy „Nagy nap volt a tegnapi: kiküldték az ágazati kultúrstratégiákat a Nemzeti Kulturális Tanács tagjainak”. Bármi is a folytatás, innen már sok köszönet nem lehet benne.
Mert ha megnézzük, hogy kikből áll a Nemzeti Kulturális Tanács, nem meglepő módon azt találjuk: a fontosabb intézmények Fidesz által kinevezett vezetőiből.
A Fidesz tehát a saját maga által kidolgozott stratégiát elküldte a Fidesznek. Már itt sántít az egész, hiszen ha a Nemzeti Kulturális Stratégiát a nemzet közös pénzéből fizetik, akkor ne döntsenek róla magukban. Az én szememben itt meg is bukott a terv.”
„…a művészetet nem szabad olyanok pénzéből támogatni, akik nem kíváncsiak rá…”
Wahorn szerint csak olyanok pénzét volna szabad elfogadniuk a zenésztársaknak, akik kíváncsiak a zenéjükre.
„…mindig azt gondoltam, hogy a művészetet nem szabad olyanok pénzéből támogatni, akik nem kíváncsiak rá.
A magyar bányászok sajnos nem érdeklődnek Wahorn András elvont zenéje iránt, és ezért erkölcstelennek tartottam volna, hogy az ő adójukból összejött közpénzekre pályázzak.
Nekem csak olyan emberek pénze jár a művészetemért, akiknek éppen az én művészetem kell. De ez a magánvéleményem.”
„…ez az egész olyan, mintha 1980-ban készült volna…”
A könnyűzenei stratégiáról azt gondolja, hogy nem ennek a századnak a terve, hiszen
„Nekem sajnos ez az egész olyan, mintha 1980-ban készült volna. Nemcsak azért, mert akkor is diktatúra volt, és szerintem most is diktatúra van, hanem azért is, mert ez a stratégia nem vesz figyelembe egy alapvető változást. Talán még maga Demeter Szilárd is észrevette, hogy okostelefon van a zsebében. Ez számára is lehetővé teszi, hogy ha hallani akar valamit, amit bárhol a világon létrehoztak, akkor abban a pillanatban ráklikkeljen és meghallgassa.. (…)
ki nem szarja le manapság a Petőfi rádiót, amikor mindent megtalál a mobilján?
Csak úgy mondom. Ez a terv nem ennek a kornak a terve. Ez egy diktátor terve arra, hogy a rábízott közös pénzünkből demoralizálja a popszakmát.”
Azzal kapcsolatban, hogy a tervezetben az is szerepel, hogy 110 ezer gyerek tanul komolyzenét, miközben országos könnyűzenei oktatás viszont nincs, így vélekedik.
„Az isten szerelmére! Ahhoz, hogy valaki jó dalokat írjon, nem kell zeneelméleti bravúrokat végrehajtania és évekig tökéletesítenie a technikáját, mint ahhoz, hogy Paganinit játsszon. Emlékezz vissza:
amikor megjelent a Beatles, meg az egész beatzene, ez volt a nagy vád: ezek három akkorddal akarnak világhírűek lenni, miközben mások évtizedeken át tanulnak zenélni. Igen! A három akkorddal lettek világhírűek.”
A popzene nem a kifinomult technikai tudástól lesz érdekes. Attól lesz érdekes, hogy azt a hülyeséget, hogy őt nem szereti a Zsuzsi, és ezért meg akar halni, úgy tudja előadni, hogy azt hiszed, ilyesmit most hallottál először. És át tudod élni az ő nagy baját.”
Az ösztöndíjprogramról….
„Nem értem ezt az egészet! Mire kell egy zenésznek az ösztöndíj?
A zenész kib***ottul rosszul érzi magát, mert otthagyta csaja. Ír erről egy számot, ami világsiker lesz. Ez ösztöndíjból nem fog kijönni.”
A teljes cikket ide kattintva tudja elolvasni.
