Banánköztársaság
Bruck András: tűzijáték helyett — Budapest ma nem Minszk
Nem először vesszük át Bruck András író posztját. A szerző mindig tökéletesen látja meg a lényeget. Mai bejegyzése is kivételesen foglal össze egy nagyon is cseppgolyós helyzetet.
„Nem tudom, nálunk is bekövetkezik-e majd valamikor, ami Belaruszban,
hogy egy brutális, keleti hatalmi gépezet rászabadult a népre. Egyelőre semmi nem utal egy jövőbeli konfrontációra. Budapest ma nem Minszk, a magyar vidék nem a fellázadt Fehéroroszország. Mintha semmi okunk nem lenne ellenállásra, helyette vannak unott, közönyös hétköznapok. Tart az autonóm személyiség önfelszámolása, meghunyászkodás, alkalmazkodás: szaporodó MMA-tagságok, Törley-, bocsánat, Térey-ösztöndíjasok, simulékony MTA elnökök, egy ellenzéki ikon az öndefiníciója szerint „megveszekedett orbánista” kultúrpotentátnál vizitel, gyülekeznek az új indexesek… a megalkuvások egyre hosszabb listája. Mind fojtogatóbb a légkör, mintha már az egész ország III/III-as lenne.
Az idő volna a döntő tényező, és nem a sérelmek mértéke? Úgy látszik, nem mindegy, hogy valaki huszonhat éve ül a nemzete nyakán, mint a medve termetű belarusz, vagy csak tíz, mint a mi miniszterelnökünk. Bár sokan érzik ezt a tízet már inkább száznak. Lassan nem emlékszünk olyan időkre, hogy ő már akkor is ne lett volna: mindenhonnan az ő hangja szól, mindenhol ő bukkan fel –vele kezdődik és végződik minden. Nem így képzeltünk el egy tisztességes, az állampolgáraival korrekt viszonyban lévő, intelligens országot.
Belaruszról mostanáig azt se nagyon tudtuk, hol van,
Lukasenka monomániás szelleme most mégis itt kószál közöttünk a budapesti utcákon. Hirtelen ismert és fontos ember lett – a sorsa számunkra is irányjelző lehet. Még a nyár elején se foglalkoztunk vele, amikor a fél világ diktátorai után Orbán, életében először, hozzá is elment: hajbókolni és a dörzsölt diktátortól tanulni. „A Minszk szó, most a magyar emberek fejében a reménnyel azonos” – nyilatkozta ezt júniusban a nevünkben, természetesen kéretlenül. Ki tudja, miféle reményre gondolhatott, de arra biztos nem, amit Lukasenka neve ma a hazai ellenzéki szavazóknak jelent: azt, hogy a zsarnokságnak nem csak ott, de egyszer itt is vége lehet.
Vannak persze különbségek a két rendszer között. Néhányban nálunk jobb a helyzet, néhányban náluk. Itt például egy hajszálnyival még több a szabadság, ott meg maradt némi szociális biztonság a szovjet időkből. De a lényeg, ami eldönti egy-egy nép életét, hogy a diktátorok mind ugyanannak az alomnak a korcs szülöttjei. Ahogy Lukasenkát a hatalmon kívül csak a jéghoki érdekli, Orbánt is csak a foci, és ahogy az egyik egyszer sem állt ki vitázni a konkurens jelöltekkel uralkodása negyedszázada alatt, úgy a másik sem az elmúlt tíz évben.
Mindkettő a saját nemzete ellen fordult, de a mai diktatúrák nem tankokkal, a zsarnokság hajnali kihirdetésével érkeznek meg, amikor még mindenki alszik, hanem apránként, ahogy az esőcseppekkel megtelik a vödör. Oly átlátszó ez, mégis nehéz tetten érni az eredendő bűnt, az örökös uralom igényét, aztán meg a halmozódó bűnökre mindegyikre külön törvényt hoznak, hogy „demokratikusnak” hazudhassák őket. Felkelni ellenük pedig – látjuk – még nehezebb, mert látszólag még elnyomásban is lehetséges normális életet élni.
Pedig nem lehet, elnyomásban élni abnormális.
Íme pár sor, amely a sztálini elnyomásban élők pszichés állapotáról íródott. „A diktatúrákban élők hamar átlátják a maguk tehetetlenségét, s meglelik benne vigaszukat és passzivitásuk igazolását… Hallgattunk, remélve, hogy nem bennünket ölnek meg, hanem a szomszédot”. (Nagyezsda Mandelstam, Emlékeim.) És bár számunkra most szerencsére nem élet és halál a tét, rajtunk is ott virítanak az elnyomás csúf betegségtünetei. „A szovjet emberek nagyfokú pszichikai vakságot fejlesztettek ki magukban… és ez bomlasztotta az egész lelkialkatukat.” Na és a mi lelkialkatunk talán megúszta? Ugyan, dehogy, a halálfélelemnél sokkal kevesebb is elég, hogy apránként elveszítsd magad.
A belaruszok negyedszázad után lázadtak fel, mielőtt a lelkük végképp meghalt volna, elvéve ezzel zsarnokuktól a népakarat hamis legitimációját. Még nem nyertek, de ha netán Lukasenka ezt még túléli is, már csak vergődni fog. És velünk mi lesz? Orbánnak is van még tizenöt éve? S vajon mi kimegyünk-e majd egyszer végre elegen és elég időre az utcára? S ha majd először végre nem sétálni, hanem zsarnokot buktatni indulunk, miként reagál majd a hatalom? Két nap után menekülőre fogja, vagy Orbán 133 bátor embere demokratikusan kihirdeti a kijárási tilalmat és a szükségállapotot? És akkor itt is az lesz, mint Belaruszban? „Falhoz állítják az embereket, a himnuszt énekeltetik velük, s ha valaki félelmében vagy fáradtságában hibázik, azt gumibottal ütik”? Jó volna nem eljutni idáig, jó volna a rendszerváltást emberibb eszközökkel közelebb hozni. Hogy ne lehessen velünk tényleg bármit megtenni, Orbánnak pedig a számunkra nélkülözhetetlen európai szellemet keleti szociopaták véd- és dacszövetségére váltani. Mennyi erre az esély?
Az ellenzék most fogadkozik, fűt-fát ígér: egyeztetést, mindenhol egy indulót, előválasztásokat
– egyszóval, a nemzet felszabadítását az önkényuralom alól. Én mégis még mindig a régi nótát hallom: ócska kis vitákat, marakodásokat, nem a többség meggyőzésére született jelentős bejelentéseket. Ne értenék, mi a tét? De értik, csak tudják, hogy a kormánypártnak nem csak az erőfölénye elsöprő, pénz, média, kampány és millió egyéb, hanem a romlott, korrupt hatalma megtartásához fűződő érdeke is elementáris, ezért nem lehetséges békés hatalomátadás. Tudják, hogy legjobb esetben is csak az újabb kétharmad lesz elkerülhető, azzal pedig marad minden. Az ország megmentéséhez önmaguk fölé kéne nőniük, azaz, hagyni a kényelmes életet biztosító állami pénzt, és az elvet választani. Ennek a magatartásnak a neve volna patriotizmus. Ha már mi nem merünk, nekik kéne helyettünk kimenniük az utcára, s azzal Orbánék demokratikus legitimációja is megszűnne. Akkor a rendszerváltás új fejezete kezdődne.
Azt kéne tenniük, amit ők maguk is gondolnak. Mert, ha azt mondod, hogy itt nincs demokrácia, akkor ne vegyél részt abban, ami szerinted nem működik. Ha tudod, hogy a szisztémán belül nem lehetséges változás, akkor teremts új, konfliktusos helyzeteket. Diktatúrában az ellenzék dolga a konfrontáció, nem a parlamentben lopni a napot. De akkor miért ülnek még mindig ott? Sokan tudjuk a választ, köztük Nick Thorpe, a BBC több mint harminc éve Budapesten élő tudósítója. Ő is a „demokrácia színjátékát” látja Magyarországon. „Nincs itt igazi demokrácia, mert játszanak: nem csak a kormánypártok, hanem az ellenzékiek is.”
Orbánnak sikerült egyre kijjebb tolnia korábban átléphetetlennek vélt „vörös vonalakat”, de egy ellenzék nélküli parlament az EU-t is teljesen új helyzet elé állítaná, s alighanem korábban elképzelhetetlen lépések megtételére kényszerítené. Mozgásba jönne a kizárólag a diktatúrának kedvező halott hazai politikai tér. Persze nincs holtbiztos forgatókönyv, de mire megy azzal az ellenzék, ha mindig Orbán nyeri a legjobb férfiszereplő díját, ők pedig mindig a legjobb mellékszereplőjét? Nem számít, hogy nem látod előre a tizedik lépést, csak az elsőt tedd meg, és lehet, hogy éppen ez lesz a megoldás kezdete. Ahogy a nagyszerű Thomas Bernhard mondta: „Legalább a kudarcra törekedni kell.”
(Szerző: Bruck András)
Szerző
Friss
- „Ide figyeljenek emberek!” – Elmarasztaló ítélet egy meg nem törtét cselekmény után
- Óvodabezárási hullám Csepelen
- Már megint naivságunk áldozatai lettünk: felkészültek az illetékesek a havazásra
- Barátság-horoszkóp itt és most
- Hull a hó és ez most (állítólag) nem érte váratlanul az illetékeseket – Mit jósol mára Pártai Lucia + orvosmeteorológia
- A Millenáris könyvfesztivál-mentes övezetté vált: 2025-ben nem engedi be az eseményt
- Juszt László heti matekja: az aktuális kormányadósság főszáma cirka 150.000.000 Euro
- 70.- forint/magyar kopf – Krausz Gábor segítséget kér
- Emberek, Orwell az 1984-et figyelmeztetésnek szánta, nem forgatókönyvnek
- Lebukott a hárommilliárdos számlagyár