Schilling Árpád: Soha nem fogom elfelejteni, és nem fogom megbocsájtani, amit a szégyenfiúk és szégyenlányok ezekben az időkben műveltek

Schilling Árpád színházi szakember, az elmúlt években többször is bebizonyította, hogy hajlandó megnyilvánulni privát emberként is, ám az idő előrehaladtával már mint közíróra is érdemes odafigyelni rá, ezt bizonyítja legutóbbi bejegyzése is. 

Schilling Árpád álma

Álmomban egy betonoszlopot láttam, amelyre azok nevét vésték fel, akik Putyint és az orosz haderőt éltették, a hazájukat védőket átkozták, a menekülőket meg magukra hagyták. Igen, se helyet nem adtak nekik, se ételt, se tolmácsot, se orvost. És nem csak most mulasztották el a segítséget, de sohasem segítettek senkinek, akinek szüksége lett volna rá, pedig volt hozzá hatalmuk, pénzük, emberük és eszközük. Mégsem tették. Soha.
Nem is oszlop volt az, inkább valami fal, a Kossuth téren állt, és éjjel-nappal látogatták az emberek, hogy újabb és újabb neveket véssenek föl rá: a gyilkosoknak segítkezők nevét, a hazugokét, a kegyetlenekét. A miniszterelnök neve állt a lista tetején, és alatta a miniszterek, az államtitkárok, a tanácsadók, a médiamunkások, az egységes és kegyetlen politika haszonélvezőinek és éltetőinek a neve. Szép sorban, egymás alatt és mellett.
A falat olykor vörös festékkel öntötték le, mert a listán szereplők kezéhez vér tapadt. A civilek segítettek, akár életük árán is, mert a civilek ugye így szokták. A hatalom azonban lapított és tolta a propagandát.
Végül a fal megtelt névvel, és ahogy a vész elvonult, a bűnös kormányt megbuktatták: átkozottak lettek azok a nevek. Idővel mindenki kívülről fújta a listát: ők azok, akik szégyent hoztak ránk, akik miatt a magyarokat önző és érzéketlen embereknek ismerte meg a világ.
Ezek az emberek aztán bárhová mentek, mindenhol megvetés sújtotta őket. Még csak nem is köszöntek nekik, félrefordultak, ha meglátták őket az utcán. Nem kaptak többé bebocsájtást sehova, nem várt rájuk sem plecsni, sem jutalom. Egyetlen hű társuk maradt: a szégyen.
Soha nem fogom elfelejteni, és nem fogom megbocsájtani, amit a szégyenfiúk és szégyenlányok ezekben az időkben műveltek. És ha esetleg megérem az öregkort, akkor is emlékezni fogok, és utolsó leheletemig sorolom majd a bűnösök nevét. Hátha lesz egyszer majd egy bíróság, amely ítéletet mond az embertelenek felett.

Kapcsolódó