Banánköztársaság
Vásárhelyi Mária: a Balatonpart ma ugyanolyan NO GO zóna a szegény gyerekeknek, mint anno a Margitsziget volt
Emlékszem, általános iskolában, történelem könyvben a Horthy-rendszer mérhetetlen igazságtalanságát azzal érzékeltették, hogy a szegény gyerekek nem mehettek be a Margitszigetre, mert belépőt kellett fizetni, és nekik erre nem volt pénzük.
Emlékszem, általános iskolában, történelem könyvben a Horthy-rendszer mérhetetlen igazságtalanságát azzal érzékeltették, hogy a szegény gyerekek nem mehettek be a Margitszigetre, mert belépőt kellett fizetni, és nekik erre nem volt pénzük.
Mi kisiskolások, mindannyian beleborzongtunk ebbe, elképzeltük, hogy a rongyos ruhába öltözött gyerekek ott állnak a Duna parton és vágyakozva néznek a szigetre, miközben a fodros-bodros, masnis úrigyerekek kényük-kedvük szerint járnak ki-be. Átéreztük a helyzet mélységes igazságtalanságát és nyilván arra gondoltunk, hogy mennyivel jobb nekünk, az állampárti diktatúra gyermekeinek, akik akár naponta többször ingyen mehetünk oda.
S bár ma még a szigetre járásért nem kell pénzt fizetni,
de a Balaton part ma ugyanolyan NO GO zóna a szegény gyerekek számára, mint anno a Margitsziget volt. Mert a tópart legnagyobb része ingyen megközelíthetetlen. Az elmúlt évtizedben egyre mohóbbá és gátlástalanabbá váló NER-elit lényegében kisajátította a tó partját. Vagy saját magának épített luxus-nyaralót, vagy hatalmas szállodákkal, lakóparkokkal szórt tele minden talpalatnyi helyet. Ám mivel a hatályos törvények szerint közvetlenül a partra nem lehetett építkezni, egy szűk sétányt meg kellett hagyni az ingatlanok kerítése és part között, az élelmes NER-esek ennek is megtalálták az ellenszerét.
Az éj leple alatt megjelent egy markológép a telek balatoni végén és kiemelte a földet a kerítés és a vízpart között. Így lett saját Balaton partja stéggel az uralkodó osztály tagjainak.
Az önkormányzat vezetői pedig széttárták karjukat,
ismeretlen tettes ellen feljelentést tettek, a rendőrség pedig nem akadt az ismeretlen tettes nyomára. Pedig hát nem kell ahhoz Maigret felügyelőnek lenni, hogy rájöjjünk vajon ki azaz egyetlen ember, akinek érdekében állt a néhány köbméter föld kiemelése. Mert hogy a tulajdonosok és a hatóságok emberei nyilván „okosba” megoldották a kérdést.
Eddig 120 ilyen törvénytelenül épített stéget számoltak össze az ébredező hatóságok, de nyilván ennél sokkal több olyan telek van, amelyre becsorgatták a Balatont.
A tóparti telek szerzés másik népszerű formája a nádasok felgyújtása. Mivel elméletileg nádast tilos kiirtani, ezt úgy oldották meg az élelmes nerencek, hogy felgyújtották a természetvédelmi szempontból létfontosságú nádasokat, így vált szabad prédává az általuk kinézett partszakasz.
És most folyik a még megmaradt Balaton parti állami üdülők eladása is,
ahol eddig azok a „keményen dolgozó kisemberek” tölthettek családjukkal egy-két hetet, akik egyébként ezt soha nem engedhették volna meg maguknak. A kempingeket és a kikötőket is potom áron felvásárolták.
Aki ma körül járja/biciklizi a Balatont, nem ismer rá a tópartra. 13 év alatt a NER kliensei lényegében privatizálták a 210 km-es part döntő részét.
Visszafordíthatatlan károkat okoztak a tó élővilágában és elvették a magyar emberektől a magyar tengert. Minden normális országban alaptétel, hogy a tavak és tengerek partja nem kisajátítható, azok a közösség tulajdonában állnak. Ahogyan az is megkérdőjelezhetetlen, hogy aki a közös természeti kincseket megkárosítja, tönkreteszi, az törvény előtt felel ezért.
Nálunk éppen ezzel ellentétes folyamatok zajlanak és ami történik jóvátehetetlen. A hatalmi elit klientúrája kisajátítja a közvagyon legértékesebb részét, tönkreteszi közös természeti kincseinket és megfosztja a köznépet attól, hogy hozzáférjen ahhoz, ami jog szerint őt illetné meg.
Szerző
